ÚJ HONLAPUNK IDE KATTINTVA ÉRHETŐ EL!

Az asszony, aki a finom illatokról beszélt a templom előtt, nem csalatkozott reményeiben. Teknősbéka leves volt az első fogás. Utána vaddisznó-pecsenye gazdag, bőséges gyümölcs körettel és a végén diótorta. A felszolgáló-lányok minden padsorba kivittek egy-egy tortát, azt adogatták egymásnak tovább, abból vágtak szeleteket. A leves, a sült, a torta nagyon ízlett mindenkinek. A zápor elvonult, kisütött a nap. Pedro és egy fiú felgöngyölte a ponyvát a homlokzati oldalon, hogy járjon a levegő. Vastag, fehér párafelhők gomolyogtak kinn, a tisztást övező fák előtűntek, majd elrejtőztek újra benne. Minden békés volt, szép, nyugodt vasárnap délután, a majmok rikácsolását, és az elviselhetetlen, fojtogató hőséget leszámítva. Antonio atya házikója küszöbén, a féltető alatt üldögélt egy könyvvel az ölében, Morzsi kutya a közösségi épület egyik támpillérének árnyékában hűsölt, szaporán lihegett, nyelve kilógott, Ethelt és Pétert nem lehetett látni, tán a chabono hűvösében pihentek. A gyerekek étkeztetése már lezajlott, néhány felnőtt ülte körül a katedrán lévő tanári asztalt, ami most ünnepi asztalnak volt megterítve, - a kávéra vártak, izzadtak, beszélgettek.
-Nem találják kicsit különösnek, amit Antonio atya a szentbeszédben a szeretetről mondott? - tette fel a kérdést dr. Voght az asztaltársaságnak. Julianna nővér volt ott, Neyomi, Zejete, Carlos, Pedro és Pedro egyik unokahúga, a felnőtt Maime. Az orvos csak társalogni akart, mindegy volt a téma.
-Távolságtartó szeretet. Miféle szeretet a távolságtartó szeretet?
-Olyasmi - mondta Carlos - mint az ön szeretete a páciens iránt. Gyógyítja a betegét, gondját viseli, de nem bratyizik vele! -Nagyot nevetett, hogy milyen jól fején találta a szöget.
-Nem tetszik nekem mostanában az atya - mondta Maime. -Olyan, hogy is mondjam milyen...olyan magába forduló. Régebben mindig tréfálkozott, nevetett. Mindenkihez volt egy kedves szava. Mindenkivel leállt beszélgetni. -Az asszony zavartan elhallgatott.
-Visszatérve - folytatta az orvos - én nem hiszem, hogy a távolságtartás lenne a szeretet kimutatásának legjobb formája. Ha én például nem beszélek a betegemmel, nem hallgatom meg, amit mondani akar, csak annyit teszek érte, hogy kezelem, megtettem-e mindent? Vagy ne magamról beszéljek, hanem mondjuk egy papról. Elég az, ha egy pap elvégzi a dolgát, gyóntat, áldoztat, misét mond, kiszolgáltatja a szentségeket, de különben semmi, különben elzárkózik a hívektől? Szinte menekül előlük? Nem áll szóba a báránykáival? Nem kellene példát mutatnia a felebaráti szeretetből azzal, hogy....szóval azzal....
-Hagyjuk a papokat - mondta Neyomi, akinek nem volt ínyére a téma.
-Miért kellene hagynunk - vetette ellen Maime. -Elvégre nem bántjuk őket, csak beszélgetünk.
-Szerintem is csak - szólt Carlos ráhunyorítva.
-Én tudom, hogy mi a baja a mi atyánknak - mondta sejtelmesen mosolyogva Zejete.
Nagy csönd lett hirtelen, nem szólt rá senki semmit. Ez így ingoványos területre vitt. Egy dolog a papokról általánosságban beszélgetni, s más, ha egy konkrét papról, konkrétan Antonio atyáról van szó. Dr. Voghtot kivéve mindenki tudta, vagy tudni vélte, mi baja van Antonionak. Neyomi az asztal alatt jól bokán rúgta a szakácsnőt, más azonban nem történt.
Julianna úgy látta, ideje, hogy közbevesse magát. Belekezdett egy hosszú teológiai okfejtésbe a szeretet mibenlétéről.

-Szerintem nagyon világos volt a szentbeszéd. Mint minden dolgot, a szeretetet is többféleképpen lehet megközelíteni. De nézzük most csak két nézőpontból, a hittudomány szemszögéből és az egyszerű emberek szemszögéből. A hit cselekvő szeretetről beszél. Igaza van az atyának, nem kell puszi-pajtáskodás, nem kell ajnározás. Az igazi szeretet azt jelenti, hogy odafigyelek felebarátomra, és amire éppen szüksége van, azt a lehetőségem szerint megadom neki. Segítséget, bátorítást, támaszt, miegyebet. De ehhez nem kell feltétlenül érzelmi viszonyba kerülnöm vele, elég, ha megteszem, amit Krisztus parancsol. Az Isten ennél többet nem vár el egyikünktől sem. Ez a szeretet az irgalmas szamaritánus szeretete. Ezzel szemben másféle szeretet viszont az, amit az emberek egymás között meghonosítottak, amit úgy is nevezhetnénk, hogy majomszeretet, bocsánat, nem akarom a majmokat megbántani. -Megállt egy pillanatra, megvárta, hogy a nevetés lecsillapodjon. - A majomszeretet kategóriába a családon belüli szeretetet sorolnám, a barátságot és a szerelmet. Mindhárom ismérve az, hogy követelőző szeretet. Szeretlek, mondja, ha te is viszontszeretsz engem. Annyit adok neked, amennyit te visszaadsz nekem. Az emberi kapcsolatoknak ez az alapja, a lényege. A kölcsönösség, a viszonosság...

Kaébe ért oda tálcával a kezében, végighallgatta Julianna nővér utolsó szavait. Kaébe, mint tudjuk, tizennégy éves, pimasz kislány volt, észbeli képességeit tekintve túlérett, sőt, mindenféle más értelemben is túlérett, máskor is vette már a bátorságot, hogy a felnőttek beszélgetésébe belekotyogjon. Az indiánok között ez a viselkedés nem volt szokásban, a fiataloknak hallgatniuk kellett, ha a felnőttek beszéltek. De új szelek fújtak, s Kaébe már egy új nemzedék reményteli tagja volt, bátor és szabad.
-Az Isten is csak olyan, mint az emberek - mondta Kaébe, Julianna nővér szavába vágva. - Ő is csak akkor szeret minket, ha mi is szeretjük őt, s viszont-szeretetünket kimutatjuk azzal, hogy templomba járunk, imádkozunk, és betartjuk parancsait. Mert, ha nem, fogja magát ugye, és egyszerűen lezavar a pokolba.
A tálcát elég csattanósan az asztalra tette.
-Itt a kávé. Fogyasszák egészséggel.
Julianna jól megnézte magának. Mikre nem vetemedik? Na, jó, majd ellátja a baját a szemtelen kis fruskájának. De most azonban meg kell felelni, mert a többiek mit gondolnak, lepipálja őt Kaébe?
-Kislányom, nagy butaságot mondtál. Istent nem lehet megítélni emberi ésszel. Az Ő szeretete irányunkban nem fejezhető ki emberi fogalmakkal, mértéke számunkra nem meghatározható. Hogy kit taszít a pokolba, és kit emel magához, az, az Ő titka. Most menjél szépen, ne káromold az Urat, és ne üsd bele az orrodat a felnőttek beszélgetésébe!
Kaébe egyáltalán nem volt megilletődve. Pukedlizett, és sarkon fordult-. Lárifári - mondta csak úgy magának, de elég hallhatóan, határtalan nagy szemtelenséggel, amiből világosan láthatjuk, milyen léha is volt az új nemzedék 1938-ban, illetve, zárójelben megjegyezzük, ma is, mert az új nemzedék soha nem változik, mindig olyan, mint az előző: vakmerő, pimasz, önző, követelőző, gátlástalan.

Kortyolgatták a kávét, folyt tovább a diskurzus.
-Finom volt a diótorta.
-Ó, köszönöm - mondta Zejete.
-Milyen krémet tettél bele, banánkrémet? - ezt Neyomi kérdezte.
-Á, azt is. De volt benne füge és grapefruit lekvár is.
-Attól volt az a kis pikáns íze?
-Persze. Mert mit gondoltál?
-Nagyon jól sikerült.
-Örülök neki.
-Nem maradt véletlenül egy szeletke? - nevetgélt Pedro.
-Sajnos nem. Mind elfogyott. Ami maradt, azt ebéd után odaadtam a gyerekeknek.
-Jesszusom! Nem vesztek össze rajta?
-Dehogynem. Össze is verekedtek!
A társaság nevetett.
-És, most hova lettek?
-Ki tudja. Lehet, hogy hátramentek a burgyingba. Mindig oda mennek elbújni, ha vaj van a fejükön.
Zejete szólalt meg. A szakácsnő képtelen volt tartani a száját.
-Azért csak jó, hogy most Kaébe van az atyával. Majd lassan megvigasztalódik szegény.
-Kaébe ügyes kislány - pislogott laposan Carlos, Kaébe nagyapja. -Tudja a módját, hogy fogjon hozzá.
Carlos, Pedro, Zejete, Neyomi, derék, templomjáró, vallásos emberek voltak, de indiánok. Az ő erkölcsi érzékük rendben lévőnek tartotta, hogy egy papnak, nevezetesen Antonio atyának szüksége van Kaébe vigasztalására. Elvégre a lány lassan már eladó sorban van. A pap meg férfi. És egy dolog, hogy mi van beleírva a Bibliába, s másik pedig, hogy mi van az életben. A kettő nem keverhető.
Mindenki értette a szitut, csak az orvos nem.
-Kaébe az atyával van? Hogy értette ezt, kedves?
-Ott takarít - mondta Zejete. -Meg ami kell.
-És...ha szabad kérdeznem...milyen értelemben vigasztalja Kaébe?
-Mindenféle értelemben, doki - mondta Zejete kicsit pikirtül. -Abban az értelemben is, valószínű, amire maga gondolni se mer. Ne rugdoss már! -ez Neyominak szólt. -Miután Ethel kisasszony ugyebár elizél...
-Micsoda?!
Az orvos felugrott. Hirtelen megvilágosodott az elméje. Ezek azt hiszik, hogy...! Hát ez szép. Idáig jutottunk! De ő megmondta, hogy ez lesz a vége a nagy barátkozásnak.
Fejébe nyomta a kalapját. Ilyen szégyent, ekkora nagy gyalázatot!
-Szégyelljék magukat! Hogy merészelik! Ne merjék a mocskos szájukra venni a lányom nevét. Jó napot!