ÚJ HONLAPUNK IDE KATTINTVA ÉRHETŐ EL!

A talaj puha volt a lábuk alatt, ázott, és sárgás-zöld színű, valami virágnak a szirmától, ami szőnyegként terült szét mindenfele, s amit az erdőből hordott a szél. Elhaladtak a pap hajléka előtt. Antonio egy odavetett pillantással konstatálta, hogy a retesz rá van tolva az ajtóra. Jól van. Kaébe egyelőre nem keverhet bajt. Észrevette, hogy az orvos elkapja a pillantását, s ahogy egymásra villant a szemük, helytelenítést és még valamit fedezett fel abban a szempárban, talán haragot, vagy feddést. Hosszú ideje nem volt már jó a viszony kettejük között, úgy emlékezett, azóta, hogy Ethel nála töltötte az éjszakát az április eleji nagy viharban. Valójában sokkal korábban kezdődött, akkor talán, amikor először vitatkoztak össze az óvszer használatának létjogosultságáról a doktor idekerülése után pár nappal, vagy, amikor dr. Voghtnak fülébe jutottak a pletykák Ethel és Antonio kapcsolatáról, és kérőre vonta a lányát. A pap ezekről a dolgokról nem tudott. Ott élt a telepen az emberek között, de a szóbeszédek nem jutottak el hozzá. Annyit érzékelt csak, hogy a doktor valamiért pikkel rá.

-Elképzelhető pedig - mondta gondterhelten - hogy rá leszünk utalva. Az emberek biztonsága mindennél fontosabb.
Az orvos vállat vont.
-Nekem mindegy. Magáé a felelősség. Úgy is úgy dönt, ahogy maga akarja, akár jó, akár nem. Megtorpant.- Nem megyek tovább magával. Nincs értelme. A magam részéről lezártnak tekintem ezt a kérdést.
Antonio is megállt, farkasszemet néztek. Már csak ötvenlépésnyire voltak a raktáraktól. Esett az eső.
-Mondja doktor, van valami baja velem? - kérdezte a pap.
Dr. Voght ajkán gúnyos kis mosoly játszott.
-Á, semmi. Hogy is lenne.
-Ez úgy hangzik, mintha...-Antonio nagy levegőt vett - Eh, bökje ki, ne kerülgesse, mint macska a forró kását.
Carlos jött ki a "B" raktár elé. Szólni akart, de látta, hogy ezek beszélgetnek, így hát megállt tisztes távolságban.
-Nos?
Az orvos újra megvonta a vállát.
-Nézze, ön a misszió vezetője. Itt mindenki úgy ugrál, ahogy maga fütyül. Nincs is ezzel semmi baj, ha távol tartja magát tőlem és a családomtól.
A pap elsápadt, izmai megfeszültek.
-Megmagyarázná, kérem?
-Ó, hogyne. Hagyja békén Ethelt. Semmi közöm hozzá, ha gyereklányokra veti ki a hálóját. Hogy mit kereskedik Kaébével, az új kis kedvencével. De a lányomtól tartsa távol magát mindenféle értelemben. Az év végén lejár itt a szerződésem, visszamegyek Európába, s Ethelt is magammal viszem. Bírja ki addig, ha lehet. Nem kell egy papnak minden téren túltengenie.

Antonio sóbálvánnyá merevedett. Nézte az orvost, s az orvos visszanézett rá. Hej, ha szemmel, pillantással ölni lehetne, mindketten halottak lettek volna mindnyárast.
Dr Voght vádjai fejszecsapásokként zuhogtak rá, mozdulni se tudott, keze lába lebénult. Sok nehéz helyzetet élt át, mióta idekerült de mindegyik közül ez volt a legnehezebb. A villámcsapás fényénél szembesült azzal, mit gondolnak róla mások. Ez az egész itteni tevékenységének súlyos kritikáját jelentette. Ő az, aki túlteng? Ő az, aki gyermeklányokat visz rontásba? Tudta, szembe kell néznie önmagával, s tudta, hogy ez nem lesz könnyű. De most még nem volt itt az ideje. Előbb az emberekről kell gondoskodnom, mondta magában.
A doktor elment. Megfordult ő is, és intett Carlosnak.

Kaébe a zsámolyon ült oldalt és egy apró, rőt-színű macskakölyökkel játszott, a pap az asztalnál dolgozott, odakinn esett az eső, unalmas, semmitmondó délután volt. Csend honolt kinn az udvaron, a gyereksereg vad hejehujája távolról szűrődött be. Az ablak előtt az őrjárat éppen átvágott a közösségi épület előtti téren. Ázottan csüngött le a misszió kék-sárga zászlaja a pózna tetejéről, a koronával ékesített aranykeresztnek csak a csücske látszott.
-Tudja atya, mit mondott nekem egyszer Pablo? -kérdezte Kaébe egyszerre csak.
-Mit? - nézett fel csekély érdeklődéssel a pap.
-Hát azt, hogy nem-e csinálnám-e egyszer neki azt, amit a férfiak a legjobban szeretnek.
Antonio nem fogta fel.
-Miről locsogsz?
-Tudja, már elmondtam, és meg is gyóntam, hogy segítettem néhány fiúnak, amikor...szóval amikor nehéz volt nekik.
A pap abbahagyta az írást, odafordult. Félhomály volt a helyiségben, csak az íróasztalon pislákolt a petróleumlámpa.
-És?
-És, hát egyszer Pablónak is, szóval neki is megtettem. Aztán ő később megkérdezte, hogy nem-e tenném-e meg úgy is.
-Hogy úgy?
-Hát úgy, tudja. Nem kézzel, hanem a szájammal. Azt mondta, hogyha igen, akkor ő is csinálná nekem.
Antonionak leesett a tantusz, rájött hirtelen, miről beszél Kaébe.
-Szégyelld magad!
-Jó - mondta. - Szégyellem. De, tudja én nem akartam megtenni neki, és azt se akartam, hogy ő megtegye nekem, hogy is mondjam, annyira, izé, intim, meg nyálas, s ezt meg is mondtam.
-Hallgass!
-Jó, rendben.
Elhallgatott, de egy perc múlva folytatta.
-Tudom, hogy minden férfi azt akarja.
A pap bosszús volt. -Honnan a fenéből tudod?
-Zejete mondta. Meg másoktól is hallottam. Hallottam miket beszélnek egymás között a férfiak. Zakariás mondta például egyszer egy másik fiúnak egy lányról: megcumiztattam, hadd élvezze, én meg kinyaltam a fejijét.
Az atya felállt.
Kaébe te nem vagy normális!
A lány fintorgott. Olyan képeket tudott vágni, hogy csak na. -Én? Miért atya? Mert azt mondom, ami az igazság? Tudom ám, hogy az atya is azt akarja. Látom a szemén, maga is egyre vágyik, arra, hogy megtegyem magának. Felcsigáztam a kíváncsiságát, mi? De tudja mit? Akkor inkább apácának állok! -Nyelvet öltött a papra. -Beee!
Antonio egy röpke pillanatig bénultan állt a helyén, aztán megmozdult, s az ajtóhoz lépett. Az arca sötét tónust vett fel, szemének villáma végigvágott a lányon. Szélesre tárta az ajtót.
-Ezzel vége az itteni szolgálatodnak Kaébe. Szedd össze a holmidat és menj szépen. A pénzedet megkapod az időszak végéig, ahogy megállapodtunk.
Kaébe felpattant. Arca vérvörös lett, láng csapott át rajta.
-Megsértődött az atya? Mert? Mit mondtam?
-Menj most el! Ne kelljen kétszer mondanom.
-De hát én csak...
-Távozz innen. Nincs rád többé szükségem!
Amikor a lány elment, a pap becsukta az ajtót és beriglizte. Odatérdelt a kereszt elé és imádkozott. A sötétedés is így érte, térden állva, összetett kezekkel.

Nehéz napokat élt át a misszió. Ugyanis a kígyók rohama nem csökkent, hanem egyre nőtt. Egyre többen lettek, mindenütt fellehetők voltak, a házakban, a raktárakban, a közösségi épületben. A gyerekeket botokkal, késekkel felfegyverzett felnőttek kísérgették, Antonio parancsba adta, hogy a latrinára se mehetnek egyedül. Iskolai órák alatt az őrjárat a közösségi épület körül cirkált, kíméletlenül agyonvertek, vagy lefejeztek minden csúszómászót, amelyik a fejét feldugta. A péppé vert, megcsonkított kígyótetemeket az asszonyok ruháskosarakban szedték össze, levitték a kosarakat a víz széléhez, s beleborították. Undorító volt a víz, a véres, nyálkás tetemeket ott lötykölte kavargatta a hullám a lábuk előtt a többi szemét között.
A felnőttek is párban közlekedtek, ezt is Antonio rendelte el, így vigyáztak egymásra.
Az első korallsikló augusztus 2.-án kedden jelent meg Delohi lapos dombján, és a napok teltek múltak, eljött a szombat és a vasárnap, s nem hozott változást.

Antonio atya fokozott biztonsági intézkedések mellett tartotta meg a vasárnapi szentmisét. A gyerekek nem a padokban ültek, hanem az asztalok tetején, hogy a lábuk ne legyen a földön. Mindannyian körbetekert lábbal, nagyon mulatságos látvány volt, ők legalább is nagyon jól szórakoztak rajta. Az épületet felfegyverzett harcosok állták körbe, négylépésnyi távolságra posztoltak egymástól, szemük a földön, kezükben bunkósbot, bozótvágó kés.
A "háborús" körülmények ellenére a szertartás Isten békéjének legszebb napjait idézte. A feszület a damaszttal leterített, orchidea csokrokkal feldíszített tanári asztalon állt, ez volt az oltár, e mögött misézett Antonio. Zengett, zúgott a szent ének, szóltak a sípok, verték a dobok az ősi indián táncok vértforraló ritmusát, pörögtek, forogtak a táncosok az oltár előtt, meztelen talpuk csattogott a simára döngölt föld-padlón. Ethel és Kaébe is a táncosok között volt, egy tej-fehér bőrű és egy tej-csokoládészínű nyúlánk lány a színes forgatagban. A Miatyánk elimádkozását követően, amikor elhangzott az ima utolsó mondata: "szabadíts meg a Gonosztól, ámen", a pap felemelte a kezét, és így szólt:

"Szabadíts meg, kérünk Urunk minden gonosztól, adj kegyesen békét napjainkban, hogy mindenkor bűn és baj nélkül éljünk, míg reménykedve várjuk az örök boldogságot, s megváltónknak, Jézus Krisztusnak dicsőséges eljövetelét, mert Tiéd az ország, a hatalom és a dicsőség mindörökkön örökké, ámen. Urunk Jézus Krisztus, Te azt mondottad apostolaidnak, békességet hozok rátok, az én békémet adom nektek. Ne vétkeinket nézzed, hanem egyházad hitét, és őrizd meg szándékod szerint békében, s add meg teljes egységét, aki élsz és uralkodol mindörökkön örökké. Az Úr békéje legyen veletek mindenkor"
-És a te lelkeddel - mondták a hívek, fehérek és indiánok.
Antonio folytatta: "Engesztelődjetek ki szívből egymással."
És jött rá a válasz:
"Legyen békesség köztünk mindenkor."
Az emberek egymás felé fordultak és kezet nyújtottak egymásnak: béke veled!
Ethel Kaébe mellett állt. Átölelte Kaébét.
-Béke veled!
-És veled is - mondta az indián lány is Ethelnek.
A pillanat áhítata átragadt mindkettőjükre, könnybe lábadt szemmel néztek egymásra.
Antonio lépett oda hozzájuk, nyújtotta a kezét előbb Ethelnek, aztán Kaébének:
-Békesség!
Lekezelt az orvos és Julianna, aztán Julianna és a pap, végül a két férfi is egymással. Egymásra néztek, két kezük egyben:
-Béke veled!
-És a te lelkeddel.

Eleresztették egymás kezét, komoly képpel továbbléptek. Az volt a szokás a misszión, hogy mindenki, mindenkivel kezet fogott. Eltartott egy ideig, de senki nem bánta, olyan jó volt kibékülni mindig az egész heti torzsalkodás után. Csak egyetlen percnyi nyugalom és béke, aztán hétfőtől jöhet újra a széthúzás és az ellenségeskedés.
Az embereknek a misén felötlött, hogy ennek nem így kellene lennie, de semmit nem tettek ellene, s így aztán mindig ez volt.
Ethel például később azt mondta magában Kaébéről:
"Mit törődök én vele. Tudom, felebarátom, s így nem haragszom rá. De egyáltalán nem érdekel. Nem leszek a puszipajtása."
Kaébe pedig ezt gondolta:
"Ethel egy felfuvalkodott hólyag. Kiesett a pixisből, az ő baja. Egyáltalán nem szeretem őt, bármit mond is a Szentírás, de persze nem mutatom ki, mert ettől itt a hülyék a falnak mennének."
Dr. Voghtnak a következő járt a fejében:
"Szeretnem kellene Antoniot. De hát végül is szeretem, hiszen nem ártok neki. Pedig csak egy szóval kellene elmondanom San Felipében, mit művel itt a fiatal lányokkal. És, hogy elkonfiskálja a civilek beleszólási jogát az ügyekbe. Nem fogom elmondani, nem akarok rosszat neki, csak hagyjon békét Ethelnek és nekem."
Antonio így gondolkodott:
"Dr, Voght egy arrogáns alak. Nem szimpatikus, de Krisztus Urunk arról nem rendelkezett, hogy minden unszimpatikus emberrel bratyiznunk kellene. Ha bajba kerülne, az első lennék, aki segítene rajta, ám ez más dolog."
Ethelről pedig ez volt a véleménye:
"Hideg, rideg, lelketlen, önző nő, sem érzés, sem szeretet nem lakozik benne. A szíve üres. Alig várom, hogy leapadjon kicsit a Sjemice, akkor majd elküldöm őt innen az apjával együtt."
S végül az is érdekes, amit Ethel gondolt Antonioról:
"Szeretem őt soha el nem múló szerelemmel. Isten segítsen minket, engem is és őt is, hogy ez a szerelem soha ne tudódjon ki. Hogy mindketten Őt szolgálhassuk, tisztán, bűn nélkül."
Arról nem tehetett, hogy lázas éjszakákon mégis maga mellé kívánta az ágyba, s forró csókjáért, simogató kezéért epekedett, hogy elképzelte: marokra fogja ágaskodó hímvesszőjét, ami olyan volt képzeletében, mint a Pabloé. Imával próbálta elűzni a kísértő képzelgéseket, de nem mindig sikerült.
Az ilyen éjszakák után szörnyű bűnvád gyötörte. Hogy juthat ilyesmi az eszedbe Ethel, korholta magát zúgó fejjel. Hogy lehet, hogy abba a hülye fejedbe' ilyen brutálisan van jelen egyszerre a durva nemiség, és a rajongó, testi vágyaktól mentes, szép, tiszta érzelem? A kettő együtt nem szokott passzolni, mondta magának könyv-élményei alapján. Vagy az egyik, vagy a másik. Hans Castorp és madame Chauchat éteri szerelmére gondolt, és az ifjú Wertherre. Fúj, mondta józanul, öklendezve az éjszakáktól.
Pedig egyszerre volt jelen mindkettő, mint sokunknál, a természet fura dolgokat produkál, amikor olyanja van.