A Sjemice még mindig nagyon magas volt, a domb közepét mosta a fák, cserjék között. Pedro és Carlos kinézett egy helyet, ahol vízre lehetett tenni a stéget. A stég faszerkezete nyolc darab 200 literes üres olajoshordóra volt ráerősítve, egy-egy oldalon négy-négy hordó, 20 ember kellett ahhoz, hogy megmozdítsák, s a folyóhoz vontassák.
-Ezen az oldalon ki kell vágni a bokrokat - mutatta Carlos Pedronak.
Az indián főnök bólogatott. Valóban, másképp nem fog elférni.
Lement Antonio atya is, megnézte ő is a helyet.
-Jó lesz - mondta. -Itt ezeket ki kell vágni.
-Igen, atya, pont erről beszéltem az imént Pedroval.
-Akkor mire várunk?! -A pap kivette a fejszét az egyik munkás kezéből, s csapkodni kezdte a legszélső bokor tövét.
-Gyerünk emberek! Ne ácsorogjanak itt úgy, mint a Bálám-szamara!
Megtisztították a területet, s aztán nekiláttak levonszolni a nagy, monstrum stéget a folyópartra. Antonio fogta elől az egyik kötelet, s ő vezényelt: hórukk, hórukk!
Néhányan megpróbálták egy ujnyira megemelni elől, a többiek tolták, húzták.
Centiméterről centiméterre csúszott előre az ormótlan szerkezet a folyó széléig. Ott már nehezebb dolguk volt, lábuk a szilárd föveny helyett, süppedős, felázott iszapba merült. Az emberek elcsúsztak, elestek a sáros, felkavart, térdig érő vízben.
-Gyerünk, csak gyerünk - kiabált a pap. -Álljatok fel, s tovább!
Ő, Pedro és Carlos már derékig gázoltak a hullámokban. Elesett, vizet nyelt, nevetve, prüszkölve köpte ki.
-Gyerünk, csak gyerünk, húzd meg! Csak húzd meg! Most!
Hosszas küszködés után helyére került végre a stég, a karvastagságú sodronyköteleket a parton egy-egy vastag fa derekához rögzítették. Folyó felőli, hosszanti oldalához kikötötték a motorcsónakot. A két oldalsó szélére kerültek a hosszú pirogák, párhuzamosan a parttal, orruk a stég felé nézett, faruk mögé cölöpök lettek leverve, azokhoz rögzítették őket. 3 csónak volt ott az egyik, illetve 3 a másik oldalon. A többi kisebb, nagyobb csónakot, a kenukat kicsit arrébb, a bozótos partszakasz előtt a folyóba levert cölöpökhöz kötötték ki.
A folyó vizén korhadék fák, s mindenféle uszadék sodródott. A hajózás még mindig kockázatosnak tűnt. Sötétedett, mire végeztek. Az emberek hullafáradtak voltak. Páran tüzet raktak a parton, hogy halat süssenek.
-El tudtok indulni reggel? - kérdezte Antonio Pedrótól, és Carlostól. A két indián a tűz mellett guggolt.
-Meglátjuk - mondta Pedro.
És ennyiben maradtak aznapra. Másnap hajnalban azonban elkötötték a csónakot és nekivágtak a vad, zavaros folyónak.

A konyhában, üstökben forrt a víz a betegek ellátásához. Az ívó-víz elfogyott a hordókból, a telep apraja nagyja vödrökben, lábasokban hordta fel a folyóról a vizet, amit fel kellett forralni, hogy felhasználható legyen. A főzés megszűnt, reggel, délben és este száraz-élelmiszert, és konzerveket osztottak szét. Főtt ételt csak a betegek kaptak, már azok, akik olyan állapotban voltak, hogy tudtak egyáltalán főtt ételt, elsősorban tápláló leveseket fogyasztani. Az udvaron kádakban, teknőkben szünet nélkül mostak az asszonyok. Mosták az összemocskolt, széklettel, vizelettel, hányadékkal szennyezett lepedőket, ruhákat.
Bár három hét még hátra lett volna az évzáróig, s a bizonyítvány-osztásig, Antonio atya a tanévet befejezettnek nyilvánította. Az iskola működtetéséhez a feltételek már nem voltak meg a telepen.
Alig akadt felnőtt férfi, és nő, aki ne lett volna náthás, ne fájt volna a torka. A pokoli hőség, a fojtogató pára, a kilátástalan küzdelem felőrölte az emberek idegeit, a legkisebb nehézséget, problémát is egyre nehezebben élték meg, szaporodtak az ingerült szóváltások, kiabálások, ellenlábas felek között verekedések is előfordultak, melyeket a pap üggyel-bajjal tudott csak megfékezni.

A péntekről szombatra virradó hajnalon támadás érte a tábort. Az erdő felől égő nyilakkal lőtték a telepet. A közösségi épület teteje, és az egyik kunyhó kigyulladt. Vad riadalom támadt, az emberek kitódultak a tisztásra. Antonio fúriaként rohant közéjük, és hajtotta, kergette őket vissza, a fedezéket nyújtó falak közzé. Az asszonyok jajgattak, a kicsik sírtak. Az indián harcosok a kunyhók fedezékéből viszonozták a tüzet, Faé a puskájával lövöldözött az erdő irányába. Persze, találomra lőtt mindenki, bele a nagy büdös koromsötétbe.
Eltelt pár perc, a nyilazás a dzsungel felől megszűnt. Csend lett, akkora, hogy hallani lehetett Faé mély, hörgő lélegzését.
-Gyorsan! Oltsuk el az épületeket! - kiáltotta fojtott hangon Antonio.
-Ne! Még várjatok! - suttogta a vadász. -Ne mozduljon senki!
Előrelopakodott az épületig. Beletűnt az éjszakába, nem lehetett sem látni, sem hallani, merre van.
Három lövés dörrent még. Addig mozdulatlanul álltak. Aztán egyszerre csak mellettük volt megint Faé. Hangtalanul nevetett. Kísérteties volt kaján rókaarca a tető lángjainak rőt fényében. A közösségi épület szerencsére csak a konyha felőli részen gyulladt ki, gyenge lánggal égett, a vastag, nehéz füst ellenben köhögésre ingerelte őket.
-Felszívódtak - mondta a vadász, s megint nevetett.
-Hordjuk ki a betegeket az udvarra - javasolta dr. Voght izgatottan. -Átterjedhet a tűz a kórházi részre is!
-Nem! -intette le a pap. Ezt a kis tüzet itt egykettőre eloltjuk. Néhány ember menjen át a kunyhóhoz, ott nagyobbak a lángok!
-De atya! -Az orvos fáradtan tiltakozott.
Antonio odavetette a szemét. Kőkemény volt a tekintete, mint az áspiskígyónak.
-Itt most én rendelkezem, megértette! Menjen vissza a betegekhez Juliannával, s nyugtassa meg őket. Nyissák fel az oldalfalakat, hadd szellőzzön át az épület!

Reggel lett, füstös, kormos virradat bő, fekete harmattal. A tábor talpon volt, az emberek fegyelmezetten tették a dolgukat. A konyha és a kunyhó teteje még mindig füstölt, és forró volt, egyelőre nem lehetett hozzányúlni. Egy szorgalmas brigád azonban máris lombokat hordott az erdőből, abból készül majd az új tető.
Antonio megkereste Awqiricucét és Faét, hogy átbeszélje velük a helyzetet. A motorcsónak Pedroval és Carlossal még úton volt, ezért ezt a két nagy tapasztalatú főnököt nélkülöznie kellett.
-Első kérdés, kik lehettek az éjszakai támadók? Shipibók?- kérdezte az indiánokat a pap.
Awqiricuce hallgatott, Faé a vállát vonogatta. Pedro kunyhója előtt ültek egy farönkön.
-Jó - mondta. - Nem tudjuk. De mindegy is. Második kérdés, hogyan találhattak ránk a járhatatlan dzsungel felől? Dzsungel helyett sertaot mondott, az indiánok jobban szerették, ha az ő nyelvükön mondja. -És miért a dzsungel felől, miért nem a folyó felől jöttek?
Újabb hallgatás, és újabb vállvonogatás volt a válasz.
-Harmadik, és egyben utolsó kérdés -szólt -: mit tegyünk most? Nincs rádiónk, külső segítségre nem számíthatunk!
Awqiricuce volt az idősebb korban is és rangban is, illett, hogy előbb ő válaszoljon.
A kaucsukgyűjtők főnöke összevonta szemöldökét, s lassú szavakkal, de magabiztos hangon válaszolt.
- Én felderítőket küldenék ki minden irányba. Csak azt követően döntenék, ha már megtudtam valamit. Beszéltem.
Antonio Faére nézett.
-És te, mit mondasz?
A vadász széthúzta az ajkát, kimutatta az ínyét és a sárga lapátfogait. Nála ez volt a nevetés.
-Dettó - mondta. Ezt a szót már itt tanulta alkalmasint a misszión. -És állítsunk fel éjszakai őrséget.
Aztán kiköpött, s többet egy fél szót sem szólt, csak nézett maga elé, mint aki jól megmondta.
Antonio a térdére csapott, felállt.
-Rendben, akkor ezt fogjuk tenni. Jelöljetek ki minden családból két-két ügyes, fiatal harcost, kutassák át a környéket. Az egyik piroga pedig menjen fel Atosi tereébe, nézzék meg, mi a helyzet ott, és a környező falvakban. Rátok itt van szükségem, ne ti menjetek. Faé, te szervezd meg az őrszolgálatot.
Az indiánok felálltak, kezüket a mellükre tették, s kurta mozdulattal meghajoltak. Ez volt a szokás, ezzel nyugtázták a parancsot, s ezzel a mozdulattal búcsúztak el. Otthagyták a gondjaiba merült papot a farönk mellett. Elszaladtak a kunyhók felé, ahonnan nem sokra rá nyíllal, pajzzsal, lándzsával felfegyverzett harcosok sereglettek elő, s indultak az erdő irányába. Útra kelt két kenu is. Pedro jobbnak látta, ha a rövidebb, fordulékonyabb kenukat küldi, nem is egyet, hanem kettőt. A részletekért, a parancs végrehajtásáért ő felelt. Antonio ebbe már nem szólt bele, neki csak az volt a lényeg, hogy minél előbb híreket kapjon a diaszpórákban lévő tereékből. Remélte, a harcosok jó hírekkel térnek majd vissza, imádkozott érte. Józan ésszel elképzelhetetlen volt, hogy a shipibók és a kecsuák már idáig értek volna. Az esős évszak még csak most ért véget - tűnődött. -Ha áprilisban még hetven mérföldnyire voltak innen, akkor lehetetlen, hogy már most, ilyen gyorsan a nyakunkon legyenek. Hiszen az igarapén csak néhány napja lehet közlekedni, a sertao pedig minden évszakban járhatatlan.
De azért aggódott. Mit tegyek, ha mégis? Száz ember van itt az oltalmam alatt. Családok. Asszonyok, gyerekek, öregek. Betegek és haldoklók. Mi lesz velük? Hogy védem meg őket?