Koromsötét éjszaka borult Delohi lapos dombjára, masszív eső verte a misszióstelep apró házait és a sövénykerítésen túl elterülő trópusi dzsungel ősnövényzetét. A villámok fel-fellobbanó fénye lopakodó árnyalakot világított meg: Pablo settenkedett lefelé a part irányába, arra, ahol a csónakok pihentek fenn a magas-parton. Kövér cseppek kopogtak a kunyhók pálmatetején, az égbolt állandó morajlásába éles csattanások vegyültek. Hajnali négy óra volt. Senki és semmi nem mozdult, a fák lombjai nyögtek a szélben. Pablo, eltekintve egy-szál ágyékkötőjétől mezítelen volt. Minek egy indiánusnak ruha a trópusokon? Úgyis elázna. Vállán nagy, vízhatlan zsák lógott, a zsákban néhány szükséges holmi: spirituszfőző, lábas, tűzgyújtó-szerszám, szárított lasha, azaz manioka lepény, néhány húskonzerv, amit a konyháról csent el, kés, kisbalta, konzervnyitó, vízmerő-edény tökhéjból, zsinegek, halászháló, horgok, és egyebek. S volt még ott, a holmi tetejére begyömöszölve egy használt sátorponyva. Waika indiánok felesleges fényűzésnek tartották volna, de a waikák az őserdőben élnek, meztelenül járnak kelnek, nekik könnyű. Pablo azonban papok között nevelkedett, iskolázott, civilizált caboclo volt, sőt, génjeit tekintve, azt mondhatnók, csak fele részben volt caboclo, a másik felét tekintve "fehér" lett volna őkelme, ám, kalandvágyó természete arra hajtotta, hogy fúrton-furt az erdőt járja, mint bármelyik őslakos indián.
Bár sokat tanult a waikáktól és a piaroráktól, akik belakták az egész környéket a Casiquiaretől keletre és nyugatra az Orinoco, a Rio Negro a Caroni és a Rio Branco folyók által határolt mintegy 200 ezer négyzetkilométernyi területen, sose tudott teljes mértékben elszakadni bizonyos civilizációs behatásoktól, konkrétan: nem szeretett például úgy aludni, hogy közben felülről az eső csapkodja a pőre bőrét. Gondolta: éjszakára majd magára teríti a sátorponyvát, s védve lesz alatta.

Felvillanó fehér fény sisteregve vágja ketté a sötét égboltot, s mindjárt rá iszonyatos csattanás! A kikötő mellett álló mahagónifák egyikébe, talán a legnagyobbikba villám vág. Menydörgésszerű robajjal dől le az óriásfa, alig néhány méterre a csónakoktól, s már ég is zsíros, füstös, sistergő lánggal, a zakatoló eső sem tudja eloltani. Legalább lát Pablo. A fiúnak a szeme akár a hiúzé, éjszaka is kitűnően tud tájékozódni, azért persze az égő fa, mint fényforrás, most neki is jól jön. Olyan kegyetlen vaksötét, mint Amazónia dzsungeljeinek vaksötétje nemigen található még egy a Földön.

Jobbra a stég körvonalai sejlenek fel, balra a csónakok, kenuk és pirogák nyújtóznak a parton. Odamegy az egyik kenuhoz, ez van a legközelebb a vízhez. Ledobja a válláról a zsákot, leteszi kezéből az íjat és a nyílköteget rejtő cubyját a földre, megragadja a csónak orrát, felemeli. Csúszik az átázott sáros talajon a lapos csónak-fenék. Csúszik Pablo meztelen talpa is. Elesik, teljes hosszában végigvágódik a sárban. Feláll, újra nekiveselkedik. Erőlködve emeli, s tolja lefelé a meredek partoldalon. Benn van végre az átkozott kenu a vízben. Egyik kezében a hosszú kikötőkötéllel felmászik a csomagért. Újra elesik, tiszta sár mindenütt, a feje búbjától a lába ujjáig. Lefele már a hátsófelén utazik, úgy biztosabb. Bezúdítja a zsákot az orrba, elhelyezi az íjat és a cubyját a fenékdeszkán, fél lábát berakja, s elrúgja magát. Feketén, mint az éjszaka veszik bele az indiánkenu a sötétbe, nyom nélkül tűnik el szellem-utasával. Villámok foszforeszkáló fényében kísértetiesen hajladozó fák adják a hátteret, dühöngő őrültként tombol a szél, özönvíz-szerű eső zúdul a sertaora. A kenu lassan elsodródik Delohi lapos dombja alól, körbeveszi a vad, titokzatos, járhatatlan dzsungel. Csobog a palánk mellett a hullám, taraja átvág a peremen. Az evezőcsapások egyre távolabbra hajtják a törékeny vízi-járművet. Május 24.-e van, hajnali 5 óra.
Senki nem látta viszont Pablot a misszión többé, és a kenu is, ami nagy érték volt, az is örökre elveszett.