Samuel Patterson vagyok 26 éves színes-bőrű afroamerikai, Clevlandben élek, tanult foglalkozásom térképész. A Regionális Térképészeti Hivatalban dolgozom.
Ezeket azért kellett előrebocsátanom, mert a történet, amit el szeretnék mesélni, arról szól, hogy egy Délről származó fekete fiú beleszeret egy fehér lányba. Alabama államban ez még mindig nem sikk, hiába írunk 2014-et, s hiába adták ki már a sokadik polgárjogi törvényt. Ahol a szüleim élnek, abban a kisvárosban még ma is előfordul, hogy megverik a vegyes párokat, ha kézen fogva látják őket az utcán.

A Philadelphia Airport várócsarnokában ültem, gépre várva. 13-as terminál, 7-es kapu! Rossz előjel egy déli utazásnál! Busz vitt ki a terminálra, ez a repülőtér akkora, mint egy kisebbfajta város. Másfél óra volt még a kiírás szerint az indulásig. Ültem a földön, az egyik sarokban, mellettem a táskám. A csarnok, zsúfolásig tele volt utasokkal, minden széken ültek. Az újságokat letettem magam mellé. Behunytam a szemem. Fejemben száguldani kezdek a gondolatok.

Asperville-ben születtem, ott voltam gyerek, ott jártam iskolába. Külön iskola volt a városban a négereknek, és a fehéreknek. A mi iskolánk a templommal majdnem szemben volt az egyik oldalon, a fehéreké, egy sarokkal arrébb a másikon. A két iskola között terült el a park. Nem laktam messze az iskolától, át kellett vágni a parkon, s ott, csendes környéken egy mellékutcában, a George Washington utcában volt a mi házunk. 1987 óta megtűrték a négereket a környéken de nálunk ezzel együtt mindhárom emeleten csak feketék laktak.
Nyolcadikos koromban ismertem meg Jemmiet. Most, utólag visszaemlékezve azt kell mondanom, a legbájosabb, legédesebb kiscsaj volt, akit valaha láttam. Ő is nyolcadikos volt, tisztára seprűnyél-kisasszony, nyakigláb kamaszlány, de valami tündéri mosollyal a vásott pofikáján, és olyan kék szemekkel, mint az ég. Mi fiúk, fehérek, feketék, a helyi kosárlabda klubban játszottunk. A lányok, mindkét iskolából eljöttek mérkőzéseinkre, megnézték az edzéseket. Drukkoltak a városka csapatának. Egyik győztes meccsünk után tűnt fel nekem először Jemmie, olyan lelkesen integetett a korláttól, hogy nem lehetett nem észrevenni.
Egykettőre jó barátságba keveredtünk. Két gyerek. Egy fiú és egy lány. Gyerekkorban ez könnyű. Hazakísértem a parkon át, beszélgettünk. Ő csak barátnak tekintett, és én is így néztem rá. Fogalmam sem volt arról, hogy rosszat teszünk: hogy egy néger fiú, nem barátkozhat egy fehér lánnyal! Sokan voltunk a brancsban, fiúk, lányok, niggerek, fehérek. Majdnem egy éven át-tartott ez a felhőtlen kapcsolat. Sétáltunk, beszélgettünk. E-maileket írtam neki, ő válaszolt. Fő témánk az irodalom volt, imádtunk könyvekről, versekről beszélgetni. Aztán egyszer csak olyan gyorsan vége lett, mint amikor valaki ollóval elvágja a cérnát. Jemmie egy nap nem válaszolt többé a leveleimre, és nem engedte meg, hogy hazakísérjem.
-Másfelé megyek - közölte, amikor szokás szerint megvártam egy sarokkal arrébb - kopj le!
A változás úgy érintett, mint akit hátulról fejbe vernek sodrófával. Egy ideig még koslattam utána, próbáltam újabb, meg újabb leveleket írni, hívni telefonon. A levelek válasz nélkül maradtak, a telefonját kinyomta. Az utcán, ha meglátott, átment a másik oldalra.
Ez kifújt, ismertem fel egy idő után.
-Miért, mit gondoltál, hülyegyerek! - monda a nővérem csípőre tett kézzel. - Kapj már a fejedhez. Ebben a városban minimum megverik, vagy meg is ölik a vegyes párokat, tudod, előfordult már, hogy a fiút és a lányt is megölték! Azt akarod, hogy Jemmievel is ez történjen?
Jemmie gyakran járt nálunk, jó ismerte őt a család. Hozta, vitte a varrnivalót. A mamám volt az ő mamájának a varrónője. Egy ilyen szabónős-varrónős kapcsolat még belefért a helyi etikába, de ennél több nem.
Arra gondoltam, hogy talán Jemmie esze kerekét ugyanaz a félelem mozgatja, mint az enyémet. Nem akarta talán, hogy engem verjenek meg. Vagy, hogy állandóan leordítsák a fejét. De az is lehet, hogy egyszerűen csak elege lett belőlem? Nem tudom, nem tudom.

Megszólalt a hangosbemondó, közölte, hogy be lehet csekolni, a gép indul. Felálltam a márványt utánzó műkőről felkaptam a csomagomat és beálltam a gate felé tolongó utasok közé.
Mindegy fene. Lesz, ami lesz, gondoltam. Nyolc év telt el, hogy elmentem. Amerika megváltozott az idő óta.
A Dél-Amerikai Térképészeti Kongresszus meghívására repültem Asperville -be. Titokban abban reménykedtem, Jemmie is ott lesz. Talán láthatom. Ő most földrajztanár, a helyi iskolában tanít már öt éve, láttam a profilját az Interneten. Vajon hogy nézhet ki most? Még mindig olyan szép, mint ahogy emlékszem? Vagy rajta is fogott az idő? Kövér lett? Megcsúnyult? Férjhez ment?

A gép bejáratánál még egyszer meg kellett mutatnom a jegyet, de ez már csak formalitás volt. Megtaláltam a helyemet, felraktam a csomagot, helyet foglaltam. Kössék be az öveket, szólt bele a megafonba a kapitány, indulunk. Emlékszem a szemére! Arra a gyönyörű kék szempárra. Nem láttam többé attól a naptól kezdve, hogy kiebrudalt az életéből.
A gép gurulni kezdett a kifutópályán. Kicsit rázkódtunk, aztán megszűnt a rázás, felemelkedtünk a levegőbe.

Nem is jól mondom, kétszer még találkoztunk utána. Mindkettő olyan váratlan volt és hihetetlen, és lélegzetelállító, hogy ennyi év után néha arra gondolok, meg se történt.
Az első alkalommal a parkban ücsörögtem egy pad támláján, úgy tettem, mintha olvasnék, de a szemem sarkából Jemmiet figyeltem, aki az osztálytársaival a másik padnál trécselt. Egyszer csak átjött hozzám, az én padomhoz, megállt előttem, és mintha mi sem történt volna köztünk elkezdett beszélni, mesélt, mesélt minden édes csacskaságot, mivel töltötte az időt, mi történt vele, és a többi, ecetera. Életem legboldogabb napja volt, azt hittem, minden jóra fordul. A fél világgal szembeszálltam volna, nem érdekelt, hogy veszélyes, nem törődtem semmivel. Másnap írtam neki, kértem, hogy találkozzunk. Nem válaszolt. Telefonáltam, kinyomott. Megvártam az iskola előtt, hiába, észre se vett, másfelé fordult.

A másik váratlan találkozás akkor esett, amikor már kezemben volt a Clevland-i repülőjegy. El akartam hagyni a várost. Északra akartam menni, hogy új életet kezdjek. Elegem volt mindenből, mindenkiből. Főleg abból, hogy itt lenn csak egy büdös nigger voltam.
Az utcán futottunk össze, a park mellett. Apám nyitott, öreg Buickjával voltam, amikor megpillantottam. Gyorsan leparkoltam a kocsit. -Jemmie!- kiáltottam utána.
Megfordult észrevett. Az öröm fénye lobbant fel keskeny kis arcán. Át akart szaladni az úttesten, de rászóltam: ne, várjál, autó jön! Az autó elszáguldott, odamentem hozzá. Átöleltük, megpusziltuk egymást. Szemembe nézett, meghaltam tőle! Olyan fényes volt a szeme, mint a mennyország kapuja. Mennem kell, mondta sajnálkozva. Késésben vagyok. Rámutatott a hóna alatt lévő papírcsomagra. El kell vinnem, időre megyek. Találkozunk még? Olyan jó lenne egy kicsit beszélgetni! Szomorúan mosolygott, nem válaszolt. Szervusz, mondta. Muszáj mennem. És elsietett.
Ennyi volt.
A repülőgép 10 500 méter magasan repült 970 km/ó sebességgel, a külső hőmérséklet 41 fok volt a monitor szerint.
Vajon találkozunk Asperville-ben? - tettem fel magamnak a költői kérdést. Érdemes nekünk még egyáltalán találkoznunk?
Hosszú, hosszú töprengés után arra jutottam, hogy nem. Nincs értelme. Ami köztünk volt, már ha egyáltalán volt köztünk valami, annak örökre vége.

Harmadik napja voltam otthon, de az alatt a három nap alatt nem láttam. Lassan csordogáló délelőtt volt, régi szobámban ücsörögtem a díványon, a mobil-telefonommal játszottam. Fényképeimre próbáltam rámontírozni háttérképnek Internetről letöltött képeket. Szerettem ilyen dolgokkal foglalkozni, kikapcsolt. Új volt az okostelefonom, sehogy sem sikerült. Az egyik sávban megjelentek a fotók, de a másik sávba nem tudtam behozni az új képeket. Hangokat hallottam kintről, anyám üdvözölt valakit lelkesen. Aztán hirtelen kinyílt az ajtó, és ott állt Jammie.
-Szervusz - mondta - hogy vagy, micsinálsz?
-Montírozni próbálok - válaszoltam - de nem tudom, hogy kell. Valamit elrontok.
-Várj csak.
Odasietett, leült mellém, megfogta a kezemben lévő készüléket.
-Látod ezt az ikont itt fenn? Erre klikkelj rá!
Vezette az ujjam. Megjelent a képernyőn a másik képsor, az Internetről letöltött képek.
-Na, most így tovább! -Megmutatta, hogyan kell csinálni.
-Ezt ide húzd, ezt meg ide. Érted?
Végre sikerült, feltöltöttem a kész képeket a közösségi oldalamra. Jammie felállt, lesimította a szoknyáját. Ugyanúgy nézett ki, mint nyolc évvel ezelőtt, amikor érettségizett, szemernyit se változott. Ezüst csat volt vállig érő sötét hajában, ismertem ezt a csatot. Csak az alakja változott meg némiképp, már messze nem az a seprűnyél-kisasszony volt, mint régen. Egész csinos, nőies lett az alakja. Menni készült.
-Jössz a kongresszusra? - kérdeztem.
-Persze - mondta.
Nagy levegőt vettem.
-Mi lenne, ha együtt mennénk?
-Semmi akadálya. Értem jössz?
-Igen - mondtam. -Találkozzunk a régi helyen, a templommal szemközt.
-Oké!
Elment, becsapódott mögötte az ajtó, én meg megcsíptem magam, hogy nem álmodom-e?

De nem álmodtam. Másnap, szombat délelőtt a megbeszélt időben fél tízkor találkoztunk a templom előtti tér sarkán. Bokáig érő zöld selyemruha volt rajta, bódítóan szép volt benne.
-Mehetünk - mondta. Megint megcsodáltam a világítóan kék szemét.
Át akartunk vágni a templom előtt, de nem lehetett, le volt zárva a terület, kötélkordon, rendezők. Valami egyházi rendezvény volt a templomban, csak jeggyel lehetett bemenni a kertbe.
-Kerüljük meg a teret - javasoltam.
Az átellenben lévő oldalon volt az Ascon-csarnok egy lapos épület, oszlopcsarnokkal a bejáratnál. Nagy volt a tömeg, sokan jöttek mentek az utcán. Megfogtam Jammie kezét, el ne keveredjünk egymástól a járókelők között. Fogtuk egymás kezét, vállunk összeért, így mentünk. Tűsarkújában majdnem olyan magas volt, mint én. Ha a belső oldalon ment, még magasabb is egy kicsit. Néha egymásra néztünk, rám mosolygott. A csarnok megtelt, hátul azonban még volt hely.
-Ide üljünk le - mutattam. Két üres sor volt ott.
-Nem lesz jó - mondta Jammie. -Ezek nem véletlenül maradtak üresen, valószínű foglalt helyek. Kerüljünk át a másik oldalra, ott is van még néhány szabad hely.
Megkerültük a széksorokat, átvágtunk jobbra. Az utolsó sorban találtunk két üres padot, leültünk. Két lány ült mellettünk jobbról, aztán jött még egy, aki a mellettünk lévő baloldali székre telepedett. Tulajdonképpen iskolai padok voltak ezek, asztallappal ellátva.
Elvettem Jammie könnyű, tavaszi-kabátját, ami a karján volt, s az enyémmel együtt elvittem az oldalt lévő fogasokhoz. Ahogy újra helyet foglaltam, odajött hozzák egy csinos, uniformisba öltözött asszonyka, és megkérdezte, kaptunk-e már lunch-öt? Tagadó válaszunkat hallva elsietett, majd egy tálcán kihozott két adag ételt, és két pohár Colát. Valami hús volt, krumplival. Én rögtön hozzáláttam, Jammie, azonban csak piszkálta.
-No, egyen maga is - mondta barátságosan az asszonyka - ráfér magára, ha ekkora darab fiúval jár!
Ránéztem, ő vissza énrám. Egy merő láng volt az arca.
Később elkezdődött az előadás. Az első szónok a koordináció fontosságáról beszélt. Úgy ültünk egymás mellett, hogy a karunk, a vállunk összeért. Óvatosan kiszabadítottam a jobb karomat és átöleltem. Közelebb húzódott. Érzékeltem tenyeremmel a bordáit a vékony zöld ruha alatt, a forró bőrét. Eszembe jutott valami, azon kezdtem rágódni. Mit tenne, ha megcsókolnám? Nem most, hanem majd később. Ellökne magától? Vagy hagyná? Nem rontanék-e el vele mindent?
Megint összenéztünk. Világított a szeme, mint a lámpás. Nem lökne el, biztos, hogy nem! De vajon tényleg nem? Nem tudtam teljes bizonyossággal megmondani.

Éles, csattanó hangot hallottam. Valami kemény tárgy volt. Felkaptam a fejem, hirtelen teljesen éber lettem. A saját ágyamban feküdtem, hajnalodott. Az ablaktábla csapódott be, amit előző este nyitva hagytam. Vad szél fújt odakinn, lóbálta a lámpatesteket. Rádió szólalt meg a szomszédban, a régi slágert játszotta:

Asszonyom ruhát mos, ül a padon
Én a hamvas ajkát csókolgatom.
Gyermekem térdemen elringatom
Két karomba zárom...

Autóduda rikoltott, egy pillanatra elnyomta a rádió hangját.

Házikóm egy régi, szalmatetős
Szomszédom egy sánta, nem ismerős
Asztalomon ott áll, amint szokás
Egy üveg kadarka, fehér kalács.

Megzörren az ablak, felébredek.
Mind a két szememből a könny pereg.
Hisz álom volt csupán, hogy szabad vagyok,
Sújt engem az élet, mert néger vagyok!

Clevland-i lakásomban voltam, a csarnok eltűnt, Jammie eltűnt. Álmodtam volna az egészet? Ó, jaj, csak álom volt! Felültem, megdörgöltem a szemem. Tenyeremet a szívemre szorítottam, fájt ott belül. Hogy az ördögbe lehet ilyen élethűen álmodni?
Egész nap erre gondoltam, a hivatalban is, az íróasztalom mellett ülve.
És még arra, hogy jelentenek-e valamit az álmok?
Hol az, az álmoskönyv, ami megmondaná!