Egész nap evezett, minél messzebb akart kerülni a teleptől, mindentől, korábbi életétől. Attól nem tartott, hogy utánamennek, megkeresik és visszaviszik. Hol keresnék az irdatlan vad dzsungelben, a vízzel elárasztott selvában, ami Delohit körbeveszi?
Ha az ember kezébe vesz egy körzőt, s hegyét beleszúrja a missziós telep kellős közepébe, 150 mérföld sugarú kört rajzolhat köré, melyben egyetlen egy civilizált ember által lakott falu, vagy város sem található.
Az ősrengeteg, mint pókháló a legyet, megfogja a behatolót, s ott marasztalja. A 40 méternél magasabb óriásfák összeérő lombkoronája elzárja a fény útját. Az öles fatörzsek között a félhomályban a dzsungelvilág ezerféle növénye tenyészik, kaktusz és orchidea fajok, lián és sásfélék, pálmák, castanheriák, fügefafajták, felsorolni se lehet. Olyan sűrű ez a növényzet, hogy akármerre néz az ember, mindenfele csak zöld falat lát maga körül. Az igapo vize, mely elönti a dzsungelt, mozdulatlanul, feketén csillog az állandósult félhomályban, felszínén kusza növényszövedék lebeg, a huama, melyben elakad a csónak. A vízi-utat, már, ha vízi útnak nevezhető egyáltalán az árral elöntött őserdő, tuskók, cserjék, bozót, kidőlt, korhadó fák teszik hajózhatatlanná. Vannak helyek, ahol át lehet bújni a vastag törzsek alatt, máshol jókorát kell kerülni, de nem mindenhol engedi meg a terep a vargabetűt, a vakmerő hajós sok helyen belegabalyodik a víz alatti és vízfeletti élő és holt növényszövetbe, s beleragad, akár csirizbe a muslica. A kilátástalan küzdelem felőrli az ember erejét, kiszív a csontjából minden életerőt.
Egy teljes napi kimerítő evezés, és bozótvágás után mindössze csak 6-8 mérföldet tett meg Pablo, miközben 120 mérföldnyire volt az Aracá felső szakaszától, melyen keresztül szándéka szerint a Rio Negrora eljuthatott.

Volt-e elképzelése, terve, hová akar menni, mit akar kezdeni az életével?
Bizonyára volt. Nem látunk bele a fejébe, bár az írónak kutyakötelessége, hogy hőse fejébe belelásson, hiszen hát ezért író.
Tény és való, hosszabb ideje fontolgatta már, hogy otthagyja Delohit, s elmegy világot látni. Ethel iránt érzett szerelme tartotta vissza. Ez a gyengéd érzés az első pillanattól kezdve, hogy meglátta a lányt és az apját a motorcsónakból a partra lépni, hatalmába kerítette. Másféle szerelem volt ez, mint amit általában érez egy tizenöt éves. Tőle távol állt a korosztályára jellemző kelekótya ábrándozás. Az élet, amit az őserdőben élt, gyakorlatiassá tette gondolkodását. A szerelem az ő számára kézzelfogható dolgokat jelentett, egy lányt, akivel szeretkezhet, aki boldoggá teszi, s akit ő is boldoggá tesz majd. Igen testileg, elsősorban testileg. Akivel együtt mennek majd el messze innen kalandot keresni. Akivel együtt fognak élni valahol, távol a dzsungeltől, egy nagyvárosban, az utcákon autók, biciklik és motorkerékpárok járnak, van mozi, kávéház, strandfürdő és éjszakai lokál, és a levegőeget néhanapján repülőgép szeli ketté, ezüstös teste csillog a napfényben, amint mély, daráló zúgással tovahúz. Vagy a tenger mellett, kikötőre néz az ablak, a mólóknál óceánjáró hajók, és karcsú testű vitorlások. Csak a könyvekből ismerte a várost, még soha nem járt ott. Beteljesült szerelemre vágyott Pablo, nem másra.
Miért mondtuk fent mégis azt, hogy "gyengéd" érzés volt a Pablo érzése?
Visszakérdezhetnénk: hát tán a testi szerelem nem lehet gyengéd?
Na ugye!

Déli irányt kellett tartania, arra folyt valahol a hegységen túl a Rio Negro sötét vize. Nem volt iránytűje, nem is volt rá szükség: az őserdei állatok ösztönös tájékozódó képességével találta meg a helyes utat. Teltek a napok, leperegtek, mint rokka orsóján a fonál. Először a száraz étel fogyott el, a poshadt, felpuhult penészes ízű lasha-lepény, aztán a konzervek. Két napig semmit nem evett, majd a harmadikon sikerült kihalászni a vízből egy apró ete-ete teknőst, amit az eső ellen magára borított takaróponyva alatt a spirituszfőzőn megfőzött.
Ezt követően csak gyümölcs került, azt is szűkmarkúan mérte az őserdő. Paradiót szedett egy fáról, néhány napig azt eszegette, aztán a lédús abiú csillapította éhségét. Víz volt bőven, az ég csatornái nem fukarkodtak vele. Csak meg kellett meríteni a tökhéjat a kenu aljában összegyűlt vízben, s már ihatott is. Ha az éhség farkasa marta belülről, vízzel csillapította az égető érzést. A koplalástól és a sok víztől a hasa felpuffadt és fájt. Az éhezés legyengítette szervezetét most már csak napi 3-4 mérföldeket tudott megtenni. Időnként vizionált, látomásai voltak. Árnyakat látott, az árnyak jöttek, mentek, lebegtek, táncoltak, énekeltek, s negédes mozdulatokkal hívogatták. Mielőtt teljesen elveszítette volna realitásérzékét egy figyelmeztető csengő szólalt meg benne, és egy hang azt mondta: állj meg, pihenj, próbálj vadászni, vagy halászni, mert így éhen veszel.
A hangban Jeromos atya hangját ismerte fel, aki Santa Christiben a gyóntatópapja és a tanítómestere volt, mielőtt a Delohi misszióra került Antonio keze alá. Több volt Jeromos, apja helyett apja volt.
Ez a huszonvalahányadik napon történt. Elvesztette időérzékét, nem tudta pontosan. A tizenötödik napig a kenu oldalába vadászkésével rovátkákat vágott, minden nap egyet. Utána aztán elfelejtett jelet tenni, vagy tán nem volt rá lelkiereje. Később már csak saccolni tudta mennyi ideje tart az utazás az igapón keresztül.