ÚJ HONLAPUNK IDE KATTINTVA ÉRHETŐ EL!

EGY MAI MODERN LÁNY





A lány a teraszon könyvébe temetkezett. Alma pirosodott előtte a kis asztalon gyümölcskosárban, ringló-szilva sárgult könnyű nyári bájjal az alma mellett. A színes hullámpala-tető alá bekúszott a forróság. A terasz a Kis-Dunára nézett, lent csendesen folyt tova a folyó. Olyan békés, olyan kihalt volt a táj e rekkenő koradélutáni órán, mintha a Föld bolygó távoli iker-testvérének lenne egy részlete, ahol még nem alakult ki emberi élet. A lány olvasott, egy másik világban járt, s ennek a világnak semmi köze nem volt a jelen-idejű valósághoz. A történet egy birtokon játszódott, a szereplők, fiúk, lányok, férfiak, asszonyok véletlenül kerültek erre a helyre, ahol minden álmuk, vágyuk -a testi vágyakat kivéve- beteljesült. Titokzatos sziget volt ez, törvényei végtelenül egyszerűek voltak, előszörre mégis nagy nehézségbe ütközött betartani őket. Ahogy haladt előre oldalról oldalra, ő maga is szereplőjévé vált ennek a különös, csodálatos, álombéli világnak. Megértette a B i r t o k törvényét és megtanulta elfogadni azt. Telt az idő, a lány elfáradt. Letette a könyvet a kis asztalra, ivott az odakészített limonádéból. Felállt, nyújtóztatta karcsú testét. Átnézett a túloldalra, a kis szigethez. A zátonyon két fiú napozott, innen távolról úgy tűnt, Ádám-kosztűmben vannak. A lány elmosolyodott, bement a házikóba, kihozott egy apró színházi kukkert, s a szeméhez illesztette. A terasz korlátjának támaszkodva elfogulatlanul szemlélődött. A fiúk hason feküdtek a homokban, fehér fenekük világított. Darázs szállt a lány kezére, elhessentette. Mire újra belenézett a látcsőbe, az egyik fiú már ült, hosszú lábait felhúzta, fejét hátra lógatta. A másik fiú mozgolódott, átfordult, most a hátán feküdt. A lány kuncogott és elvette szemétől a látcsövet. Visszatért a kis asztalhoz a könyvéért. Leült, kinyitotta és belelapozott. Megkereste az oldalt, ahol az előbb abbahagyta, folytatta az olvasást, de nem tudott a szövegre koncentrálni, szeme minduntalan visszakalandozott a szigetre. Letette a könyvet, megérintette a látcsövet. Habozott, megtegye-e. Nem bírt ellenállni a kísértésnek, felemelte, belenézett. A fiúk a túloldalon épp ekkor álltak fel, beszaladtak a vízbe, fröcskölték egymást. A lány szinte oda hallotta vidám kacagásukat, ahogy rohannak a térdig érő vízben a zátonyon.
Csend volt, végtelen csend. A fiúk fürödtek odaát, a lány, a terasz korlátja mellől figyelte őket, most már csak a fejük látszott, s a csapkodó karok. Hajó közeledett lentről, a menetrendszerinti járat volt. A lány elfordította a látcsövet a fiúktól, megnézte a hajót. A nevét nem tudta elolvasni, a betűk összemosódtak. A tat felett ponyva-tető lebegett, az utasok a ponyva alatt ültek, fejük akkora volt, mint a gombostűfej. Elhaladtak, eltűntek a sziget túlsó oldala mögött. Leeresztette a kukkert, visszament az asztalhoz. Arrébb tette a széket, hogy kiláthasson a zátonyra. Leült, lábait maga alá húzta. A fürdőzők nem voltak sehol, szabad szemmel sem a vízben, sem fenn a parton nem tudta felfedezni őket, és a csónakjuk se volt már ott. Felkapta a távcsövet, belenézett. A holt ág tükörsima vizén nem látszott egyetlen egy vízi jármű sem. A zátony, szemben üres volt.
A lány, nyakában a kukkerrel, lesietett a lépcsőn, megkerülte a lábakon álló villát és lement a partra. Néhány lépésnyire tőle, a bokrok takarásában, ebben a pillanatban kötött ki a fiúk csónakja. Az ágak között észrevette a hosszúkás testű, karcsú kétpárevezőst és két utasát. Megfordult, vissza akart menni a házba, de elkésett. A kielboat utasai kiszálltak és elindultak felfelé, egyenesen arra, ahol ő állt.


A zátonyt körbe vette a folyó.
Két sziget között feküdt, kicsit közelebb a nagyobbik szigethez. A lassan csurgó víz sima volt, mint a tükör és méreg-zöld, a nagy sziget óriás-fái tükröződtek benne. -Látod ott azt a madarat? -kérdezte az egyik fiú a másiktól. -Olyan szabad és független szeretnék lenni, mint ő. Miért nem lehetünk mi is madarak?
-Azért nem, mert mi embernek születtünk, Testvér, -mondtam a Hámori Bandinak. -Ez a világ rendje. A madár madárnak születik, az ember meg embernek.
-Tudom, Testvér. Ezzel nem mondtál újat. A madár madárnak, az ember embernek. De mért van ez így? A kérdés nem az, mi történik, hanem az, hogy ami történik, miért történik úgy, ahogy történik? Létezik-e valamiféle elrendeltség ebben a dologban, vagy véletlenszerű az egész?

A homokban feküdtünk, körülöttünk locsogtak az apró hullámok. A sirály, aki a gondolatmenetet elindította, leszállt a vízre, s ott ringatódzott nem messze a zátonyunktól. Jó lett volna, ha tudtam volna a választ a Testvér kérdésére, de nem tudtam. Valamit mégis mondani kellett.

-Tévednénk, ha azt állítanánk, hogy minden előre elrendeltetett, -mondtam tétovázva, mert nem voltam biztos benne, hogy jól fejezem-e ki magam, - de akkor is tévednénk, ha az ellenkezőjét állítanánk. Én azt hiszem, a kettő együtt érvényesül.
-Együtt? -felült, térdeit felhúzta, fejét hátra lógatta, hogy arcába süssön a nap. -Az nem lehet, Testvér. A két dolog ellentmond egymásnak. Vagy az egyik igaz, vagy a másik!

A sirály elunta magát, kinyitotta szárnyait, megpaskolta a folyó sima tükrét és elrepült. Hosszan néztem utána. Megpróbáltam összeszedni a fejemben szerteszét futkosó gondolatokat.

-A víz lehet folyékony halmazállapotú és lehet szilárd halmazállapotú. A kettő ellentmond egymásnak. Az ember szimpla ésszel azt gondolná, vagy az egyik igaz, vagy a másik. Ami egyszer folyékony, az, biztos, hogy nem szilárd, és fordítva. Vagy azt, hogy nincs is víz, érzék-csalódás az egész. Mégis, a víz létezik, s egyszer ilyen, egyszer meg olyan.
És gondolj arra, amit a fényről tanultunk, -fűztem hozzá. A fény sem egyértelmű. A fény, maga, a legnagyobb ellentmondás.

Hátamra hemperedtem, hogy a hasam is barnuljon. A Testvér tűnődött, azt latolgatta, hogyan folytassa.

-Lehet, hogy igazad van Testvér, -mondta. -Lehet, hogy így kell nézni a dolgokat. A fekete a te elméleted szerint a fehér határesete, mint a hogy a rossz határesete a jónak. De, ha ez így van, mi lehet a kapaszkodó az emberek számára? Nem magamat és téged értelek alatta, mert mi mások vagyunk, mi kilógunk a sorból, de mi van a többiekkel?
-Mi van a többiekkel? A többiek, soha nem fogják felismerni sem az igazságot, sem a törvényt, -mondtam. A nap, forrón tűzött a fejemre. Egyike volt ez a nyár, a véget nem érő, hosszú, forró nyaraknak.
-Az emberek élnek és meghalnak. Az emberek nem ismerik a titkot.
-Ez, jó, Testvér, -nevetett fel a Testvér. Homokot kapart magára, betemette a lábait. -Nem ismerik a titkot. Nagyon jó. De én ismerem, Testvér, és te is ismered.

Túloldalt a szigeten, pontosan velünk szemben a lábakon álló kicsi villa teraszán, korláthoz dőlve egy lány állt, s ez a lány valami tárgyat tartott a kezében. Felemelte, a szeméhez vitte. Bár messze volt tőlünk, rájöttem, hogy az a tárgy egy kukker.

-Mi az a titok?
-Az örök élet titka, -mondta.
-Az örök élet titka?
-Igen Testvér. Az örök életé.

Nem tudtam, mit válaszoljak, mert én nem ismertem az örök élet titkát. A lány a kukkerrel minket nézett, ez most már nyilvánvaló volt. Hasra fordultam megint. A homok égette a bőrömet.

-Igaz, az, hogy a világ végtelen? -kérdezte a Testvér.
-Igaz, -mondtam.
-Igaz, az, hogy a végtelenségben, végtelen számú ismétlés létezik?
-Igaznak tűnik, -értettem egyet.
-Ez az öröklét titka, -jelentette ki.
-Ez?
-Ez, Testvér.

Megállt egy pillanatra. Felemelt egy kavicsot és a folyóba dobta. -A tudósok azt állítják, a világ véletlenül keletkezett. A végtelen-számú anyag-kombinációból felbukkant egy olyan kombináció, amelyben létre jöhetett a világ. Ez a kombináció, a részecskék és erőterek egymásra találása volt. Atomok keletkeztek, molekulák. Felépült a világegyetem, benne a csillagok, bolygók, holdak. Kialakult az élet. Jól mondom? Így magyarázzák?
-Így, -helyeseltem, bár nem voltam biztos benne, hogy jót mondok, de nem akartam félbeszakítani az eszmefuttatást.
-Nos, Testvér, ha így van, Testvér, akkor ez bármikor megtörténhet újra, s a végtelenben meg is fog történni. Végtelenszer fog megtörténni, mert a végtelenben az ismétlések száma is végtelen. A világ egyszer majd elpusztul, semmibe vész, de az anyag nem, az anyag forr tovább. S egyszer csak, sok-sok újabb és újabb világ, sok-sok újabb és újabb variáció után kiforrja magából ugyanezt a variációt, vagy kombinációt, nevezd, ahogy akarod, a homokzátony újra itt lesz, te meg én újra itt fogunk feküdni, a sirály, amelyik elrepült, újra elrepül majd a fejünk felett.
-És a lány újra minket fog kukkerolni, -mondtam.

A Testvér megfordult, körbe nézett. -Miféle lány?

-Hát, az, ni, ott szemben, -mutattam át a túloldalra.

Szeme elé kapta a kezét, ellenzőt formált, átnézett a szigetre. Felkiáltott.

-Ó, a kis boszorka! Lepjük meg Testvér!
-Lepjük, -mondtam. -Benne vagyok.
Jól van Testvér. De előbb fürödjünk Testvér! Kutya meleg van!

Feltápászkodtunk és berohantunk a folyóba. A zátony körül térdig ért a víz, de néhány lépés után hirtelen mélyülni kezdett. Előre vetődtem, s elvetődött a Hámori Testvér is mellettem. Pest irányából hajó tűnt fel. Megismertem alacsony felépítményéről a KOSSÚTH volt az. Tudtam, a sziget másik oldala mellett fog elhaladni. A hajóforgalom a túlsó ágban zajlott.




Kikötöttünk, kiszálltunk. Megkerültük a bokrot, s szembetaláltuk magunkat a lánnyal.

-Szeva' kislány, -szólt oda a Hámori Bandi könnyedén, egy zuglói citizen rokokós eleganciájával. -Mi az ábra, mondd csak? Minket lesel?

A lány kicsit feljebb állt, a kitaposott ösvény legelején, ami a pici sárga villához felvezetett. Rettenetesen nagy zavarban volt, de megpróbálta eljátszani, hogy egyáltalán nincs zavarban.

-Miről beszélsz? Kit lesek én?
-Jaj kislány! Ne játszd az eszed! Láttam, hogy leskelődsz, nincs értelme tagadni. A Testvér is látta.

A lány rám nézett, szemügyre vett, aztán tekintete visszarévedt a Hámori Bandira.

-Ti testvérek vagytok? Nem hasonlítotok egymásra.
-Mert nem vér szerint vagyunk testvérek, hanem transzcendentálisan.
-Értem, -mondta a lány. -De én nem leskelődök.
-Nem ám! Hát mit csinálsz?

A Hámori Bandi két lépéssel átszelte a távolságot, és a lány mellett termett. Kinyújtotta a kezét, s megérintette a lány nyakában lógó kukkert.

-Akkor ez itt micsoda, kislány?
-Erika vagyok, -mondta a lány.
-Akkor ez itt micsoda, Erika?
-Jé, egy kukker, -nevetett a lány. -Milyen érdekes.

Eléggé ostoba szituáció volt. Valaminek történnie kellett, hogy feloldódjon a feszültség.

-Tehát beismered? -kérdezte egy vallató-bíró hangján a Testvér.
-Be, -mondta most már felszabadult nevetéssel a lány. Túl volt a nehezén. -Miért, mi van abban? Ti nem nézitek meg a lányokat?
-Amit szabad Jupiternek, azt nem szabad a kisökörnek, -mondta a Hámori Bandi. -Ezt ne felejtsd el kislány!
-Erika vagyok.
-Ne felejtsd el, Erika.

Úgy tűnt, ezzel ki is futott a történet, a végére ért. De tévedtem. A lány most már belejött, kezdeti elfogódottsága eltűnt. Perbe szállt a Hámori Bandival, nagy merészen kijelentve, hogy ő bizony nem kisökör, hanem Jupiter, mert manapság már a lányok is bátran lehetnek jupiterek. És folyt a diskurzus, mint alattunk a Duna.

-Túl fiatal vagy te még ahhoz, kislány, hogy vitába szállj velem, -mondta a Hámori Bandi. -Te még nem is éltél, amikor én és a Testvérem már ide jártunk napozni a zátonyra.
-Nem vagytok ti még olyan öregek, -mondta a lány. -És: Erikának hívnak.
-Na, ha olyan okos vagy, Erika, meg tudod-e mondani, Erika, milyen sziget az ott szemben?

A Testvér kinyújtott karja a Szentendrei sziget felé mutatott.

-Persze, hogy megtudom. Az a Muszájsziget.

A Bandit kicsit fejbe vágta a válasz. Lelőtték a poénját.

-Honnan veszed, hogy Muszájsziget? Ki mondta ezt neked?
-Evezős haveroktól hallottam.
-Szóval Muszájsziget. Érdekes. Nagyon érdekes. Kipróbáltad, már, kislány?

A lány nevetett. -Mondtam, hogy Erika vagyok. Nekem nem kell a Muszájszigetre mennem, ha úgy érzem, hogy muszáj. Nekem itt van a villa. Feljöttök? Tudok csinálni nektek egy finom hideg limonádét.
-Söröd nincs, kislány?
-Erika.
-Söröd nincs Erika?
-De, lehet, hogy van. Lehet hogy hagyott itt apám néhány dobozzal. Majd megnézem a hűtőben, ha felértünk.

Megfordult és utánozhatatlan bájjal felszaladt az ösvényen. Lófarokba fogott szőke haja vidáman libegett utána. Nagyon szép volt ez a lány és nagyon fiatal. Követtük őt az ösvényen, és fel a lépcsőkön, a teraszra. Hellyel kínált a kis kerek asztal mellett. Térült, fordult. Poharakat hozott ki tálcán, aztán újra beszaladt, de már jött is vissza két doboz sörrel.

-Szerencsétek van. Ez az utolsó kettő.
-Neked akkor már nem is jutott? -kérdeztem.
-Nem baj, -mosolygott rám. -Én majd iszom limonádét.

De nem engedhettük, hogy ő limonádét igyon, amíg mi sört iszunk. Erőnek erejével neki is töltöttem, elosztottam a sört háromfele. Belekortyoltunk. Isten, Isten.
A lány könyve előttem feküdt, felemeltem, kinyitottam.

-Miről szól ez a könyv?
-Ó, ez egy nagyon érdekes történet, -mondta és vidáman felnevetett. -Távoli szigeten játszódik, egy titokzatos birtokon. A szereplők nem emlékeznek, hogyan kerültek oda, és később hiába próbálkoznak mindenfele, minden úton, nem tudnak visszatalálni a birtokra.
-De...mi történik velük ott?
-Mi történik? -A lány tűnődött, száját összepréselte, homlokát ráncolta. Így is szép volt, grimaszolva. -Az, az, érdekes, hogy tulajdonképpen nem történik semmi. Sétálnak, beszélgetnek, kerti-mulatságot rendeznek. És közben lassan, alig észrevehetően átalakulnak. Mindaz, ami a kinti világban fontos volt számukra, az a Birtokon, szép lassan elveszíti jelentőségét. Új dolgot fedeznek fel, s ez a dolog egyre jobban kitölti életüket.
-Mi az a dolog, -kérdeztem. Most már tényleg érdekelni kezdett, mi lehet az a valami, ami egyedül képes pótolni és felülmúlni minden mást az életben.

A lány megint gondolkodott. Amíg gondolkodott, a Hámori Bandi ivott egy keveset a sörből, s kézfejével megtörölte a száját. Szemmel láthatóan őt nem érdekelte a Birtok. Őt a lány érdekelte. Letette a poharat az asztalra.

-Tudsz te egyedül pisilni, kislány? -kérdezte a Hámori Bandi.
-Erika vagyok.
-Egyedül laksz itt, kislány?
-Jelen pillanatban egyedül, -mondta az Erika. - És Erikának hívnak.
-És mit csinálsz itten, egész nap,... Erika?
-Semmit. Olvasok, pihenek. Fürdök a Dunában.
-És? Kukkolod a fiúkat?
-És kukkolom a fiúkat.
-És, mondd csak kislány...nem akarod, hogy valaki megossza veled a magányt? Mit szólnál például...?
-Nem, -mondta a lány. -Majd, ha akarom, szólok.

Ideje volt indulni. A Testvér jelezte, megbökte a könyökömet. -Menjünk, Testvér. Nekem ma még trenyálnom kell, Testvér!

-Erre jöttök holnap is? -kérdezte a lány, amikor felálltunk.
-Erre jöhetünk, -mondtam.
-Ha jöttök, ugorjatok be megint. Én itt leszek.
-Beugorhatunk, -mondtam.
-Nem tudom, lesz-e rá időnk, -mondta a Hámori Bandi. -Tudod, kislány éjjel nappal trenyálok. Készülők az olimpiára. Meg akarom verni Eddy Merxet.



Lupa szigete elmaradt mögöttünk. Egy ideig még láttam a lány karcsú figuráját, ahogy a korlátnak támaszkodva utánunk néz, aztán elmosódott a kép, már csak kicsi világos folt volt a nagyobb sárga folt közepén. Vitt lefelé az öreg Duna. Elhaladtunk a Büdös Víz mellett. Sirályok csapata körözött rikoltozva a torkolatnál, mohón lesték, mit hoz a csatorna szennyes vize. A budai oldalon feltűnt a Fővárosi Tanács üdülője. Túra-kenuk iparkodtak mellettünk, elhagytuk őket. A sziget hosszú, kavicsos partján kajakok, kenuk, evezős hajók hevertek mindenfele. A délutáni nap odatűzött, fénylett a fehér part a zöld rengeteg előterében.

-Mit szólsz ehhez a lányhoz, Testvér? -kérdezte a Hámori Bandi kicsit később.
-Mit kellene, hogy szóljak? -kérdeztem vissza.
-Olyan fiatal, olyan szép és olyan bátor...

Fontolgattam, mit mondjak.

-Olyan, mintha csak a kishúgunk lenne, Testvér!

Utaztunk tovább a sodrással. Hátra fordulva láttam már Pünkösdfürdőt.

-Hallgatag vagy Testvér, -mondta a Testvér. -Egész nap az vagy.

Hallgattam. Húztam az evezőt.

-Mi a baj, Testvér?

Mi a baj? Tépelődtem, elmeséljem-e neki. Végül is nem tudhattam, hogyan fogadja, ha megtudja. Száz éve ismertem a Hámorit, mégse mertem volna megjósolni, mi lesz a reakciója. Végül, úgy döntöttem: elmondom. Joga van tudni, s ha nem tőlem, majd megtudja a Naggyörgy Gyuritól, vagy a Bakos Attilától.

-Megszüntetik a csónakházat, Testvér, -suttogtam magam elé, és nem fordultam hátra. -Ezt hallottam ma reggel az öreg Dereghtől. És a teniszpálya helyén ötemeletes oktatási központ épül, tantermekkel, computer-szobákkal. A régi épületet ledózerolják.

-Ugyan, Testvér! -hallottam a hangját a kettesről. -Ne dőlj be ezeknek a meséknek. A Főfelügyeletnek nincs erre pénze, ezt az én anyám épp úgy tudja, mint a te anyád. Kérdezd meg tőle, ha nekem nem hiszel.

Vitt minket tovább a folyó. Közel volt már a szigetspicc. Vízibusz dohogott el mellettünk. Újra megszólalt, folytatta a gondolatmenetet.

-És, ha így lesz is, mit számít az nekünk, Testvér. Nemsokára úgy is megöregszünk, már most is elég öregek vagyunk. Idestova tíz éve járunk ki evezni. Majdnem tíz éve evezünk már együtt, Testvér! És, hát. Változnak a dolgok. Veronika sem olyan karcsú már, mint annakidején. Jókhora Pali pedig.... Nem veszed észre? Eltelt az idő, Testvér.

Nem válaszoltam. Ugyan mit mondhattam volna erre?

-De van ebben valami jó is, -mondta tovább. -Gondold csak el Testvér. Kopasz leszel, kövér és öreg. Én meg úgy fogok kinézni, szakálasan, dagadtan, mint az ortodox egyház feje, Szentpétervárról. Ülünk majd a gépek előtt, és virtuális teniszt játszunk majd. Abban is szarrá verlek, Testvér! Aztán, ha meguntuk, iszunk egy sört, kimegyünk a partra, felszedünk két belevaló lányt, s átvisszük őket a Muszájszigetre.

Elértük a sziget csücskét. A folyó két ága itt egyesült. Hatalmas, széles volt a Duna ezen a helyen. A hullámok szembe futottak a délies szélben. Fordulni kellett.
Jobbal húztam, és közben megpróbáltam magam elé képzelni a Hámori Bandi által festett képet, de nem tudtam felidézni, akárhogy erőlködtem.

Deregh bácsi a parton várt minket. Az öreg huszár mozdulatlan bronz arca olyan volt, mint amilyennek mindig is ismertem. Rajta nem fogott az idő. Elmondta, amit már úgyis tudtunk.
Pár nap múlva portya kajakkal feleveztem Lupáig. Kerestem a lányt, de sem a parton, sem a villában nem találtam. A teraszon a kerti bútorokat a sarokba tolták, valaki gondosan nagy nejlont terített rájuk, s a nejlon sarkaira téglákat rakott. Amikor lementem a lépcsőn, macska szaladt át keresztben előttem, szerencsére azonban, nem fekete macska volt.

A szőke lány adós maradt a válasszal, -morfondíroztam magamban, amikor bemásztam a kék kajakba. -Lehet, hogy már soha nem fogom megtudni, mi volt a Birtok titka?