A következő nap eredménytelen, kínzó várakozással telt el, íja elé nem került meglőhető vad, horgára nem akadt hal. Késével lián-szárat vágott, feldarabolta, azt rágicsálgatta, s amikor már tele volt vele a szája, kiköpte a keserű, kemény, lenyelhetetlen rostot. Vizet ivott rá, teleitta magát. Már napok óta nem égett a gyomra, ellenben úgy érezte, mintha követ nyelt volna, nehéz, ólom-súllyal terhelte ott benn. Éjszaka újra meghallotta a kígyó neszezését. A félelmetes, smirgli-csiszoláshoz hasonló hang, csissz, csissz, a közelből jött.
Óvatosan felült, ledobta magáról a takarónak használt ponyvát. Feszülten figyelt bele a vaksötétbe. Bozótvágó kése a keze ügyében volt, érezte hűvös nyelét az ujja hegyével. A félelem jeges lehelete végigborzongott a hátán.
-Ha most támad, esélyem sincs - futott át rajta. Nem-mert újra elaludni, ébren várakozott reggelig. A hajnal pirkadásának első jele a nyirkos, szürke lehelettel érkező ayaha, ködszerű fehéres gomolygás, melynek feneketlen gyomrából egyenként kezdenek előtünedezni először a vastagabb fák, majd a kisebb suhángok, bokrok, ágak-bogak, levelek, az orchideák sápadt virágai, szárai és szétágazó léggyökerei. Kutatva nézett bele a szürkeségbe, erőltette a szemét. Nem hallotta most, de tudta, hogy ott van. Hátha megpillantom a fák között -reménykedett -, hátha meglőhetem. A kígyó is húsból van!

Az eső elállt, milliónyi apró szárnyas rovar támadt fel, s repkedett a levegőben, legyek, szúnyogok, ellepték a karját, vállát.
Közvetlenül a csónak orra fölött, vastag, penészes-zöld faágat pillantott meg. Nyilván egy letörött ág, azért mered ilyen furcsa szögben lefele. Talán erre tekeredett rá az óriáskígyó, nem mozdul, eggyé válik az ággal. Jobban megnézte, s hirtelen felismerte. Nem faág volt az ott, hanem maga a kígyó! Igen a kígyó az! Már ki tudja venni a lapos fejét. Tökéletesen mozdulatlan, az életnek semmi jelét nem mutatja, úgy csüng ott a szív alakú levelek, s a piros cusita-bogyók között, mint egy moszattal benőtt, korhadó faág.

Pablo visszahúzta a kezét a késről, s kitapogatta a trepnin a nyilát. Felemelte, felajzotta, vesszőt fektetett az idegre. Mindezt olyan lassan, mintha lassított filmfelvétel lenne. Alszik talán? Nem reagál a mozgásra. Annál jobb. Tudta, csak akkor van esélye, ha a szemén keresztül egyenesen az agyába tudja röpíteni a nyílvesszőt. De hol a szeme? Nem látta a szemét. Csukva van biztos, azért nem látja. Mindegy, most már nincs visszaút. Vagy ő, vagy a kígyó. Megfeszítette az ideget. A fegyver fényes felülete, vaskeményen előre meredő hegye arra a pontra mutatott, ahol a szörny szeme kellett, hogy legyen. Három lépésre volt tőle. Megborzongott a nyirkos levegőtől. Csípéseket érzett a nyakán, a hátán, a szúnyogok szívták a vérét. Fény-nyaláb verte át a hintázó lombokat, halk suhogással megérkezett a szél, sóhajtása megremegtette az erdőt, a lomkorona kinyílt felül, s utat engedett, egy kósza, véletlen napsugárnak, ami áttört egy pillanatra a felhők gomolygásán. Most! Eleresztette az ideget. Éles csattanás, ahogy becsapódik, aztán elszabadul a pokol. Az óriáskígyó iszonyatos hangot présel ki magából, mint amikor a mozdony süvítve ereszti ki gyomrából a gőzt, s vad, őrjöngő forgásba kezd, Emberi szemmel követhetetlen a tánc, karvastagságú faágak gyufaszálként törnek ketté és szakadnak le, levelek, ágak virágszirmok röpködnek, keringenek, szökőár csap fel a csónak mellett, egy súlyos csapás az evezőpadot éri Pablo közelében, s szilánkokra zúzza.

A ciklon, tajtékot verve a mocskos vízfelszínen tovaszáguldott. A fiú szájtátva bámult utána.
-Ennyit a kígyósültről - mondta aztán suta nevetéssel, bizonyítva, hogy a rettenetes körülmények ellenére megtartotta humorérzékét.
Aznapi tápláléka megint csak lián-rost, és fakéreg volt. Órákon keresztül őrölte a fogai között, miközben ült a kenu fenekén, könyökét a térdére támasztotta, így tartva mozdulatlanul az íjat.

A majmok egyre bátrabbak, egyre szemtelenebbek lettek. Most már napközben is odamerészkedtek arra a fára, ami alatt a kenu pihent. Be nem állt a szájuk, makogtak, zsivajogtak. Egyszer csak, de ez már másnap, vagy harmadnap történt valamikor délelőtt, egy szőrös kis pofa jelent meg az egyik alacsony, belógó ágon. Nagy, kerek szemekkel meredt Pablora, aztán egy szempillantás alatt elugrott, eltűnt. Élénk eszmecsere kezdődött odafenn a középső lombkorona-szinten, majd egyszerre többen is jöttek, megtelt riadtan kelepelő kicsi lényekkel a környék.
-Menjetek a fenébe - kiáltott rájuk a fiú. -Elriasztjátok a vadat!
A majmok sikongattak: miféle vadat?
-El, el - riogatta őket hadonászva, ám ez csak olaj volt a tűzre.
A legpimaszabb fogta magát, és egy kecses huppanással birtokba vette a csónak elejét. Egyre Pablot figyelve riadtan pislogó vörös szemeivel, matatni kezdett, megtalálta a bozótvágó kést, felvette, megszagolta s a háta mögé dobta, rászabadult a gyufa-skatulyára, amiben a csali volt, nézte, forgatta az ujjai között, majd megunta, összeroppantotta, és ezt is eldobta. Következett a horgászbot. A horgászfelszerelésére kényes volt a fiú, a cájg szent volt és sérthetetlen.
Elfordította a fegyver hegyét, célba vette az állatkát.
-Tedd le!
A majmocska unott képpel makogott valamit, megvakarta a fejét, és elkezdte tépkedni a madzagot.
-Tedd le! - Pablo azt hitte, kiabál, pedig csak suttogás hagyta el az ajkát.
Oda se neki! A szőrös kis kéz rálelt az úszóra és egyetlen rántással letépte. A fiú kihúzta az ideget, és eleresztette, pang. A majom hátraesett, a nyílvessző átütötte vézna kis testét. A többiek, iszkiri, menekültek amerre láttak. Kihúzta a nyílvesszőt, megnézte a zsákmányt. -Csak egy szerencsétlen kicsi majom - mormolta. Olyan, mint Péter. Vajon Ethel mit szólna hozzá, ha látná, mit tettem? Hogy legyilkoltam egy ilyen ártatlan kis lényt?
Nem szabad Ethelre gondolnom - szidta magát, mégis, miközben nyúzta, végig Ethelre gondolt és Péterre.

Miután lemeztelenítette, kiderült alig van ehető hús az apró csontokon. Meggyújtotta a spirituszfőzőt. Sziszegve égett, az apró kék lángnyelvek fényes, fehér ruháikban szeszélyesen hajladoztak, táncoltak. Levágta a tetem egyik lábát, alsó és felsőcombot, rászúrta a vadászkésére és a láng fölé tartotta. Megégett, megpörkölődött, de persze nem sült át, akármennyire is vékonyka volt. Mohón esett neki, erős, hegyes fogaival tépte, szaggatta, s szinte rágás nélkül nyelte a félig nyers, inas, rágós húst. Megette a másik felső-combot is, a többit, a maradékot átsütötte egy kicsit, vagyis inkább megégette, majd becsomagolta egy vászondarabba, és eltette a zsákba, hogy másnapra is maradjon.
A következő két napban evett és aludt. Vadászkésével lenyiszálta a haját, mert tetveket fedezett fel benne. A tetvek csípték a fejbőrét, lenyeste hát, ahogy tudta. Az eredmény siralmas volt, ha tükörbe nézett volna, amilyen önimádó volt a teste vonatkozásában, sírva fakadt volna a látványtól. Vizet merített a tökhéjjal, a fejére borította, tíz körmével sikálta. Sikerült véresre kaparnia, de a tetvek még ekkor sem hagyták el. Ágyék és hónaljszőrzetében apró piszkosfehér férgek telepedtek meg. Levágta a szőrt, ez se sikerült tökéletesen, több helyen is belevágott a bőrébe. A sebek véreztek és fájtak, s odavonzották a legyeket, amelyek bebújtak az ágyékkötője alá, rámásztak a heréire, és szünet nélkül kínozták. Levetette a rongyot, és dühösen messzire hajította, el, bele a bűzös mocsárba.

Most már tényleg olyan vagyok, mint egy waika harcos, nevetett keserűen. Rájött, mi a praktikum abban, hogy a waika férfiak felkötik a fütykösüket egy madzagra a hasuk alá. Nem lóg összevissza, nem himbálózik, nem tudnak megbújni alatta annyira az élősködők, s könnyebben meg lehet vakarni a tojásokat. Kerített a zsákból egy madzagot, körbekötötte a derekán, hurkot csinált a közepére. Megpróbálta ebbe a hurokba beletuszakolni a végét. Macerás egy dolog volt. Felemelte a hasa alá, két összecsippentett újával megnyújtotta a rózsaszínű bőrt, s beledugta a hurokba. Mielőtt szorosra húzhatta volna a madzagot, kicsúszott, újra kellett kezdeni. Elveszkődött vele egy darabig. Végre kész volt, pihenhetett. Pihenése nem volt zavartalan, mégis, néhány nap után úgy érezte, ereje kezd visszatérni.
- Ideje tovább indulnom - mondta félhangosan. Beszélgetett magával, maga volt önnön-maga társasága.
És el is indult egy ködös reggelen, eloldozta a kenut, búcsút intett a kis tisztásnak. Még több mint száz mérföldnyi út állt előtte. Nem tudta, hogy ilyen sok, de ha tudta volna, se törődik vele. Számára már nem volt visszaút, se fizikai, se lelki értelemben, Ő már csak előre mehetett.