ÚJ HONLAPUNK IDE KATTINTVA ÉRHETŐ EL!

Aki nem próbálta, el se tudja képzelni micsoda rohadék nagy munka utat törni a dzsungelben! Ülsz a csónak orrában, markolod a bozótvágó kést. Bokrok, levelek, lecsüngő lián-szárak vesznek körül minden oldalról, zöld fal, csapkodod őket magad előtt. Megnyílik egy másfél méter mély nyílás, mintha zsákba néznél, kínkeservvel az ágakat markolva belehúzod a kenu orrát, vagy csáklyaként használva a lapátot betolod, s folytatod tovább, vágod jobbra, balra, míg a végén már a karodat is alig bírod felemelni.
Az a terep, amelyen Pablonak át kellett magát verekedni, ilyen volt. A napok, napszakok összefolytak, nem tudta hányadik napja írtja már a dzsungelt, s azt se, reggel van-e, délután, vagy este? Az idő megszűnt létezni. Növényi alagútban haladt előre csiga-lassú tempóban. A sűrű, feje fölött szorosan összezáródó növényzet valamennyire megóvta az esőtől, a rovaroktól azonban nem, azok éjjel-nappal kínozták. A teste tele volt apró, rózsaszínű hólyagokkal, kiütésekkel, mindenütt viszketett.

Látjuk őt lelki szemeinkkel a zöld pokol kellős közepén távol mindentől, ami emberi, -fizikai és lelki értelemben egyaránt. Egy fiatal, tizenöt éves srác, csorog rá a víz, teljesen meztelen, csont-sovány, kimerült, zihál az erőfeszítéstől, elhagyatva, kiszolgáltatva.
Korábbi élete, a misszió, a papok, Antonio atya, Ethel, Pedro, Neyomi, Kaébe ködös emlék volt már, vagy az se: szellem-látomás. A múlt meghalt, a jövő nem létezett. Egyetlen dolog volt csak, a kézzelfogható, kegyetlen jelenbéli valóság: legyek, szúnyogok, férgek tetvek, hőség, súlyos fojtogató pára, víz alul, víz felül, víz mindenütt, bűz, rothadás és kilátástalan, testpusztító, lélekőrlő küzdelem a természettel. Isten is elhagyta, hiába szólongatta mindegyre: Uram, Uram, Isten nem válaszolt.

A lelki dolgok, az eszmék, a gondolatok ilyen helyzetben egy idő után kezdenek elmaradozni. Eltűnnek lassacskán, mint vándor mögött az útpadka kövei, amikor lépte a járt ösvényről a sivatag homokjába vész. Sivatag volt az őserdő, a szó tényleges, és átvitt értelemében is, emberi életre alkalmatlan vidék. Csak a túlélésért való szakadatlan küszködés maradt meg, az volt egyedül a kézzelfogható valóság. Aki az igarape vízi útját járja, percről percre él, minden erőfeszítése arra irányul, hogy az evezőt, vagy a bozótvágó kést felemelje, levegőt vegyen, testi szükségleteit időben kielégítse.
Ivóvízként csak a kenu aljában összegyűlt esővíz jöhetett szóba, vigyáznia kellett erre a vízkészletre. Dolgát végezni kiállt, vagy kiült a csónak peremére, s a mocsár büdös vizével mosta ki a fenekét, amikor végzett, ügyelve ne csorogjon befele semmi.
Étkezése alkalmazkodott a dzsungelbeli lehetőségekhez, amit talált, azt megette, zöld növényi szövetet, bogyót, kérget, háncsot, bogarakat, férgeket, kukacokat. A víz-szintje egyre csökkent, helyenként már sárban csúszott a kenu lapos feneke. Volt olyan rész, ahol nem úszott el, ki kellett szállni belőle, nagy nehézségek közepette vonszolta előre a mélyebb részig. Úgy tűnt, a terep emelkedik.

Egy ritkásabb erdőrésznél észrevette a jól megtermett jaracét. A fenevad követte. Ahol mélyebb víz volt, ott úszott, ahol vonszolni kellett a kenut, az állat a sárban totyogva követte. Ha megállt Pablo, ő is megállt, egyelőre tartotta a tisztes távolságot.
Nem félt az állattól. A kajmán alattomos dög, ereje teljében lévő felnőtt egyedre, legyen az ember vagy állat, nem támad. Az egyenlő esélyekkel zajló fair küzdelem nem az ő kenyere. Mégis, biztos, ami biztos, megállt egy alkalmas helyen, kivágott egy karvastagságú suhángot, letakarította róla az oldalágakat és kihegyezte a végét. Volt már lándzsája, arra az esetre, ha mégis támadna. Éjszakára odafektette maga mellé a csónak fenekére, egyik keze fogta a nyelet. Általában könnyű álma volt, a legkisebb neszre, mozgásra felriadt, mint egy erdei vadállat, s ugyanolyan gyorsan, egy szempillantás alatt el is aludt újra.

Ebben az időben érezte először, hogy lázas. Talán a romlott, megbüdösödött hús tette. Maradt még kevés majompecsenye a zsákban, a hőségtől, és a nedvességtől levet eresztett, nyálkás lett, megzöldült, s átható, penetráns bűz áradt belőle. Jobb meggyőződése ellenére megette, bár öklendezett tőle, ételt azonban nem lehet kidobni. Másnap már gyomorgörcsökkel küszködve evezett, a homloka forró volt. Rátört a hányinger, kihajolva, széles sugárban hányt. Hasmenése volt, olyan gyorsan jött, hogy nem tudott időben kiülni a csónak szélére, így egy része bement, végigcsorgott sárgán és büdösen a palánk belső oldalfalán, összeszennyezve a felgyülemlett ivóvízkészletet. Lázas önkívületben hánykolódott reggelig, rázta a hideg, fogai összekocogtak. A kajmán ott ólálkodott a közelben, amikor kivilágosodott észrevette háromszög alakú, rücskös, piszkos-szürke fejét egy kiálló tuskó, s egy úszó nádsziget mögött. Megpróbálta összeszedni magát. Felült, kezébe vette a lapátot.
-Gyerünk Pablo - biztatta magát - Isten majd megsegít!
Minden erejét összeszedve hajtani kezdte a csónakot. Itt egy kicsit szélesebb volt a vízi-út, s elég mély. Ha ereje teljében lett volna, könnyedén haladt volna előre, ám, lázasan, legyengülve nem bírta sokáig, néhány száz méter megtétele után az evező szabályosan kiesett a kezéből, ő maga pedig, lehanyatlott a csónak fenekére.

Pihenek kicsit, határozta el. Meg kell várnom, hogy erőre kapjak. Csak egy óra kell, aztán újra tovább tudok menni.
Magára húzta a sátorponyvát, vacogott alatta. Rettenetes szomjúság kezdte gyötörni, szárazon nyeldekelt. A kenu aljában összegyűlt vízből nem ihatott, az már szennyezett volt az ürüléktől. Belemerítette tök-edényét a mocsárba, kortyolt a rothadó növényzettől büdös vízből. Tudata mélyén érezte, a jó öreg kaszás halált hívja ezzel magára. A halál az egyik oldalon ólálkodott, a kajmán meg a másik oldalon. De talán nem is. A kajmán volt a halál, s vigyorgó pofájával egyre közelebb jött.


A hátán feküdt, nyitott szájjal lélegzett. Furcsán kavargott, örvénylett feje felett a lomb, körbe futottak a lecsüngő ágak. Néhol kivillant a forgásból az ég kékje, vagy csak hanyatló tudata vetítette elő. Félálomszerű kómába zuhant, ébren álmodott. Zavaros képeket látott a gyerekkorából, rőt macska a nádpallón, fiatal nő simogatja, borzas kutya sündörög oda, morog, elijeszti a cicát. Egy kéz. Hűs tenyér a homlokán. Kié a kéz? Nem tudja. Aztán más jön. Gyerekek, szaladnak a folyóparton, kiabálnak, beleugranak a vízbe, nevetve locsolják egymást. Ősz, öregember ül a küszöbön, szájában pipa. Olyan kesernyés, jó ízű füstje van, hogy érzi a szájában.
Ethelt látta meztelenül a zuhogó esőben, szappanozta a testét.
Nézte a képeket, mintha diafilmet nézne, félig öntudatlanul maszturbált közben. Nem jutott a végére. Zajt hallott. Valami mocorog oldalt, lenn a vízben. Papagáj rebben fel, élesen rikácsolva elrepül. Mi ez?
Magához tért. Itt van! Hallotta, ahogy fújtat. Hallotta foga csattanását, ahogy a roppant állkapocs összezárult.
Felült, kezébe vette a lándzsát. Vigyázva kihajolt a víz fölé. A jaracé ott volt a csónak mellett. Egymásra meredtek egy pillanatra, vadász és a zsákmány. A hüllő szeme mozdulatlan volt, jéghideg tekintettel nézett vissza rá. Széles, sárga gerezdek futottak össze a szemében, középen egy fekete pontba. Összecsukta a száját. Mintha vaskaput vágtak volna be. A ravasz dög igyekezett úgy feltüntetni magát, mintha csak ártalmatlan érdeklődő lenne, aki véletlenül tévedt arra.
-Ez egy gyáva dög! - mondta magának Pablo. -Elkergethetem, csak feléje kell vágnom a bottal, s rá kell üvöltenem.
Elhatározta magát.
-Takarodj innen rohadék - kiáltotta, s hozzácsapott a lándzsa boldogabbik végével. A bot nagyot koppant a kajmán fején. Az állat lassan alámerült.
-Na, erről ennyit - sóhajtott a fiú. -Remélem, beéri ennyivel. Mert ha nem, kaphat még a szeme alá!