A Yucetaba hegység trópusi őserdővel borított hatalmas tömbjének délkeleti oldalán számos folyó és patak ered. Sokan nem tudják, de itt van a forrásvidéke például, az Aracának, a Rio Negro legnagyobb baloldali mellékfolyójának. Az a hely, ahol a fő-forrása van, megközelíthetetlen a sziklák és a sűrű bozót miatt, és ez igaz a felső folyására is. Pablonak voltak információi erről a vidékről. Awquicace, aki munkája miatt nagy területeket volt kénytelen bejárni, elmondta egyszer, hogy a vízválasztón átkelve a legjobb, ha az ember dél felé veszi az irányt, amerre az Aracá folyik. Az Aracán tutajozva el lehet jutni a Rio Negroig, azon pedig az Amazonasig. A fiú úgy tervezte, hogy ezt az útvonalat fogja követni. Nem gondolta át, mit tesz majd, ha eléri a hegység nyugati peremét, ahonnan nem lehet tovább menni vízi úton. A kenut és a felszerelés nagy részét minden bizonnyal ott kell hagynia. De, hogy utána mi lesz, hogyan kel át a hegyen, hogyan találja meg az Aracát, és azon mivel hajózik majd kenu híján, azt nem tudta.
- Jussak el odáig -, mondogatta magában - aztán majd csak kitalálom.

Az ember 15 éves korában hajlamos arra, hogy alábecsülje a nehézségeket, Pablo is beleesett ebbe a hibába. A vágy, hogy megszabaduljon Delohitól, ami számára a kínkeserves, reménytelen szerelemmel volt egyenlő, erősebb volt, mint a józan-ész szava. Egy percig sem gondolt arra, hogy vállalkozása balul üthet, ki, meg se fordult a fejében, hogy esetleg meghalhat. Makacs elszántsággal vetette bele magát egy olyan küzdelembe, amit rajta kívül mindenki, az őserdőben élő waikák is kilátástalannak tartottak volna.
Legyengülve, lázas betegen még további 20 mérföldet tudott megtenni. Ott azonban vége volt a dalnak. Egy esős, nyirkos reggelen bekövetkezett a legrosszabb, nem bírt már kikelni a ponyva alól, fizikai teljesítőképességének a végére ért.

Az Aracá felső folyásánál áthatolhatatlan sűrű dzsungel veszi körbe azt a kis tisztást, ahol Michael "Saint" José colocagácsája áll. Ő és társa, Sepeth Arraturi innen indultak vállalkozásaikra. Tudós kutatóknak tartották magukat, de valójában inkább kalandorok voltak. Olyasmit gyűjtöttek a trópusi esőerdőben, a salvén, amit drága pénzen el lehetett adni Manaosban, Amazonia fővárosában. Előző évben a Bixa orellana fa termése, az achiote magja volt a slágercikk, jól kerestek vele. Az apró, vörös-színű magvakból ételek festéséhez használatos festéket készítettek a gyárakban. Mostanra azonban az achiote szerepét átvette a cusita, vagy waika nyelven cucura bogyó, melynek főzete méregdrága, láz, és fájdalomcsillapító gyógyszerek alapanyaga. Manaos kikötőjében a kereskedők arannyal fizettek minden gyűszűnyi mennyiségért.
Csak hát egyetlen bibije volt a dolognak: a cucura nem termett minden bokorban. Ahhoz, hogy rátaláljanak, át kellett kelni az Yucetaba hegységen, s egyre nyugat felé haladva az igarape vízi-útján behatolni egy olyan dzsungelrészbe, ahol ember még nem járt.

Vezetőnek felfogadtak egy félvért: Tosohót. Tosoho caboclo indián volt, azt állította, a waikák elmondásából tudja, hol van a lelőhely. Július 3.-án indult útnak az expedíció, három curiarával, és 15 emberrel. A curiare praktikus vízi-jármű ezen a vad vidéken. A kisméretű, piroga-szerű csónakot fatörzsből vájják ki az indiánok, elég könnyű ahhoz, hogy egy jól képzett csapat vállra véve átkeljen vele a hegyen.
Feleveztek az Aracán, ameddig lehetett. Az utolsó szakaszt nagyon megnehezítették a zúgók. Evezve már nem lehetett előre haladni, hosszú rudakkal tolták előre a csónakot a kövek között habzó vízben. Ahogy a terep emelkedett, a hirtelen szintkülönbségek miatt a folyó vize 20-30 méter magas sziklafalak között zúdult lefele, zúgva, bömbölve. Ezeken a helyeken meg kellett szakítani a vízi-utat, s a csónakokat kiemelve, megkerülni a veszélyes zuhatagot. Végül elfogyott alóluk az Aracá, ami már csak egy őrjöngő, szeszélyes, patak volt, lehányta hátáról a csónakokat. 700 méter magasságban jártak ekkor. Négy, négy indián vállára vette a curiarákat, s elindult a menet. Két caboclo haladt elől vállukat egymásnak vetve, bozótvágó késeikkel jobbra-balra csapkodva. Mögötte jöttek a csónakosok libasorban, aztán a két fehér a puskáikkal, majd a sor legvégén, utóvédként szintén egy indián. Praktikus úti-elrendeződés volt ez, és, ha nem is lehet elmondani, hogy gyorsan, de azért haladtak. 10 nap alatt átkeltek a hegyen, s megkezdték a leereszkedést a túloldalon. Étellel, itallal el voltak látva, minden indián vállán vászonzsák lógott, abba voltak belepakolva a szükséges holmik, és az élelmiszer, ami főleg konzervekből állt, és az itt kenyérként használt yuca amargából. Az utóvédben bandukoló indiánnál agyagkorsó, tinaja is volt, tele erjesztett, édes chichával, amit végszükség esetére tartogattak, mert jól be lehetett csípni tőle, ami időnként hasznos.

16.-án érték el a hegység nyugati peremvidékén kezdődő mélyföldet, melyet víz borított. Rettenetes nehézségek közepette törtek előre nyugat felé. Tosoho eltévedt, vissza kellett fordulni, egy jó darabon visszafelé haladtak a saját csapásukon. Végre, sok küszködés után egy mocsaras területre értek, ahol valamivel ritkásabb volt a dzsungel. Az alacsonyabb szinten lévő ágak szinte izzani látszottak a cucura vörös bogyójától. Letáboroztak, teleszedték a zsákokat. Több napig tartott ez a munka, de végül kész lettek, s elindultak haza. Egy ideig azt az ösvényt követték, amelyen idefele jöttek, aztán találtak egy másik csapást, s azon haladtak. Michael Saint José kíváncsi volt, ki jár még rajta kívül azon a vidéken? A mexikói nem szerette a konkurenciát. Tosoho, a nyomolvasó, megjegyezte, hogy egyedül van az illető, s már nagyon fáradt. Két nappal később, egy ligetes rész szélénél, kusza ágak, bogak között indián canoet pillantottak meg. Ember nem látszott benne, ám, ahogy mellé értek, a csónak aljában holttestet pillantottak meg. A meghatározhatatlan korú férfi-csontváz, a testét borító ponyva alatt teljesen meztelen volt, fél-oldalán feküdt magzati pózban, arcát a felismerhetetlenségig összecsipkedték a rovarok. Ami különös volt, a pénisze a hasa alá volt felkötve, mint a waikáknak, pedig első pillanatra látszott, hogy félvér. Élelmet, ivóvizet, felszerelést nem találtak a csónakban.
-A ponyva használható - mondta Michael. -Magunkkal visszük. A canoe is jó szolgálatot tehet majd, ha ismét erre jövünk. Elvisszük azt is...
-Minek? - vonogatta a vállát Sepeth Arraturi. -A hegyen ú'se tudjuk átcipelni.
-Hát a' biztos. De majd otthagyjuk a mocsár szélén, s megjelöljük a helyet.
Összehajtogatták a ponyvát és átdobták az egyik curiarába.
-Ezzel a szegény ördöggel mi legyen? - kérdezte Tosoho.
-Buríjjátok bele a vízbe - rendelkezett a főnök. -Ne, várjatok még. Mondjunk el egy imát a lelki üdviért.
Keresztet vetett, összekulcsolta a kezét.
-Teremtő Atyaisten, adj békességet neki, és az örök világosság fényeskedjék neki. Nyugodjon békében, az Atya, a Fiú, és a Szentlélek nevében, ámen.

Két indián átlépett a kenuba, megfogták kezét, lábát, felemelték. A holttest ekkor felnyögött, s kinyitotta a szemét.
Ijesztő dolog, amikor egy hulla életre kel. Az indiánok ledobták a testet, s hanyatt-homlok menekültek. Élt a halott, s ez új helyzet volt. Mit tegyenek most, ez volt a kérdés.
-Hagyjuk itt - javasolta Sepeth Arraturi. - Végét járja, nem húzza már sokáig.
-Én is ezt javaslom, uram -csatlakozott a nyomkövető. -Nem cipelhetjük magunkkal, erre nincs kapacitásunk.
Michael Saint José ravaszdin mosolygott. Kezét társa vállára tette.
- Mondok én valamit, cimbora - kezdte angol nyelven, hogy Tosoho ne értse. - Ez az ember itt, főnyeremény. Többet ér, mint az egész rakomány cucura. Ha felépül lesz egy ingyen-vezetőnk, nem kell többé felfogadnunk drága pénzen senkit.
-De hát....
- Mit gondolsz, mi a csodának jött ide? Nézd csak! - Belemutatott az indián-kenuba. Az alja tele volt pirosló bogyóval.
Sepeth Arraturi felvonta a szemöldökét. Ezért szerette a főnököt. Az eszéért.
-Na ugye - mondta "Saint" Michael. - Tegyétek át az én hajómba, itassátok meg. Úgy vigyázzatok rá, mintha, mintha őkelme lenne a walesi herceg!
Tosoho, bár nem értett egyet főnökével, utasított két indiánt, hogy teljesítsék a parancsot.
-Nagy ostobaság -, mormolta magában - ebbe, szegénybe, már csak hálni jár a lélek. Komoly összegbe mernék fogadni, hogy két napon belül elpatkol!