A szél felerősödött, amivel elindult a rózsaszínű sziromvihar. Olyan sűrű függöny került így a szamuráj elé, hogy egy pillanatra az előtte lévő tájat is csak foltokban látta. A tekintetét az elvonuló szirmok után fordította, amik hurkokat, kanyarulatokat rajzolva követték a szél útját. Arra gondolt, hogy milyen különleges a kapcsolat közte, és a cseresznyefa virágzás között. Csodálatos időszak ez, úgy a születésé, mint az elmúlásé. A mindenségnek, a virágzásnak, és önmagának egyaránt. Szeretett élni, ez volt az egyetlen dolog az életében, amit igazán szeretett, de nem ragaszkodott hozzá. Ezért is szerette annyira. Aki nincs tudatában az elmúlásnak, az nem élvezheti igazán a létezést sem. Senki számára sem olyan csodálatos a világ, mint annak, aki tudja, hogy hamarosan kikerül belőle. A fű élénkzöld színét, hogy is vehetnénk észre, ha nem tudnánk, hogy utoljára látjuk? Az ég ragyogó kékje hogy önthetne el áhítattal, ha nem sejtenénk, hogy talán többet rá sem pillanthatunk? Hát ezért tudják úgy élvezni a japánok a szertartásaikat. Mert úgy élnek, hogy bármelyik pillanatuk az utolsó lehet. Múlandósága szépíti meg a pillanatot. A forró zöldtea, vagy maga a tea szertartás, egy szép dal, de itt van akár maga a cseresznyefa virágzás. Nem tart sokáig, hamar véget ér, és ettől még önmagánál is szebbé válik. Ilyen a szeppuku szertartása, ami csak egyszer adódik meg egy ember életében, és az is ritkán válik tökéletessé.
Vett még egy mély lélegzetet. Néhány kósza szirom suhant el előtte.
"Cseresznyevirág, / A széllel messzire száll. / Én is megyek már."
Ezután a kezébe vette a rövid kardot, és a magasba emelte. Nagy volt rajta a nyomás, a meglévőn túl is. Ennek tökéletesnek kellett lennie. Ezen a napon született, pontosan 30 évvel ezelőtt, és most ezen a napon távozik. Ez tökéletes, tehát a vágásnak is annak kell lennie. Így majd generációk múlva is mesélni fogják a történetét. Hogy milyen szép halála volt. A cseresznyefa virágzással jött, és azzal is távozott, két tökéletes vágást követően.
Milyen szép lenne! Nincs sok értelme az életnek, ha nem hagyunk benne nyomot. Nincs értelme a nappalok és éjszakák váltakozásának, ha nem törekszünk mi magunk is a rendre, a tökéletességre.
Még utoljára beszívta a tavasz mámorító illatát, aztán döfött. Az éles fájdalom már az első vágást is szinte lehetetlenné tette, de ezt az akadályt azért a legtöbben még átlépték, ő is. Kirántotta a kardot, és remegő kézzel készült a következő mozdulatra. Zsongott a feje, szédült, émelygett, egyszóval borzasztó gyorsan haldoklott. A tudata olyan tempóban kezdte magára hagyni, mint a legsebesebb ló, amit valaha látott. De az akarat, néha legyőzi a testet. Minden erejét összeszedte, ami még volt. Hívogatta a lehetőség, hogy adja fel, hagyja a segédjére, de nem egyezett ki vele. Ismét döfött. Az újabb sérülés még fájdalmasabbnak érződött, mint az előző. Nem hitte, hogy ez lehetséges, és mégis. Csigalassúsággal húzta jobbra a kardot. Az elismerő hangokat, a csodálat, lenyűgözöttség zaját, már nem hallotta. Fehér kimonóját részben vörösre festette vére. Hirdetve a szamurájok, és főleg az ő dicsőségét. Egyetlen utolsó pillanatot érzékelt csak a világból. Egy hurkot leíró rózsaszínű szirmot, ahogy elszáll előtte.