ÚJ HONLAPUNK IDE KATTINTVA ÉRHETŐ EL!

Egy szálig elveszünk-e mi?
Vagy fog maradni valaki,
Leírni e
Vad fekete
Időket a világnak?
S ha lesz ember, ki megmarad,
El tudja e gyászdolgokat
Beszélni, mint valának?
(Petőfi Sándor: Szörnyű idő... Mezőberény, 1849. július 6—17., részlet)

Ha valaki járt már azon az emlékhelyen, melyet a debreceniek "Hősök temetőjének" vagy Honvédtemetőnek neveznek, bizonnyal tapasztalhatta e városi kegyhely minden tekintetben különleges voltát. A temetői főút jobb oldalán - közel a nagy tömegsírhoz -, a fák lombjai árnyékában egy 1885-ben emeltetett s igényesen kialakított hősi emlékmű semmiképpen sem kerülheti el a látogató figyelmét. HONVÉDEK, "NÉVTELEN FÉLISTENEK" nyugosznak itt,... olvashatjuk a kőbe vésett kezdő sorokat. Egy szomorú kimenetelű ütközet áldozatai ők, akik hősies vitézséggel küzdöttek egy nemes ügyért, ám a sokszoros túlerővel szembeni harcban elvérzettek 1849. augusztus 2-án Debrecen nyugati határában.

E csata a magyar szabadságharc egyik igen fájdalmas s egyben tanulságos eseménye volt. Előzményeihez - ha közvetve is - mindenképpen hozzátartozik néhány jelentősebb epizód. A császáriak ellen 1849 elején a magyar haderők összpontosítására tett lépések; illetve az erdélyi és a Tiszától-Komáromig tartó tavaszi hadjáratok honvéd győzelmeinek eredményeként május közepére az ország legnagyobb területe szabad volt. Szemere Bertalan, az új kormány miniszterelnöke, illetve a politikai és katonai vezetők többsége e sikerben a végső győzelmet remélték. A soron következő események azonban rámutattak arra, hogy e tekintetben mennyire tévedtek, ugyanis a forradalmi kormánynak az udvarral szemben elért eredményeit mégiscsak a kényszer szülte... Az április 14-i debreceni Függetlenségi Nyilatkozat (trónfosztás) végső soron csak ártott a nemzetnek; tovább rontotta Kossuth és Görgey közötti viszonyt (Görgeyvel szembeni bizalmatlanság - a megegyezés híve volt), illetve meghasonlást (széthúzást) idézett elő a politikusok és a hadsereg soraiban, melyek az ország belső erejét szinte megbénították. Ám a történészek szerint ettől (belső erőviszonyoktól) függetlenül a szabadságharc bukását mindenekelőtt egyfelől Haynaunak az osztrák csapatok fővezérévé történő kinevezése, másfelől I. Miklós orosz cár intervenciója (erőszakos, főleg fegyveres beavatkozás más állam belügyeibe) idézte elő. A honvédseregnek több mint kétszeres katonai túlerővel kellett szembenéznie.

A fővezérré kinevezett Görgey a felvidéki (Losonc-Rimaszombat térsége) hadjáratát követően seregével - mely az I., III., és a VII. hadtestből állott -, délkeleti irányba (Miskolc-Tokaj-Nyíregyháza...) folytatta útját. Úti célja Arad lehetett, ugyanis Kossuth környezete a hadsereg összpontosítását a Tisza-Maros szögében rendelte el, melyben a Dembinszky által vezetett sereggel is számoltak. A két magyar hadoszlop e térségben talán kemény csapást tudott volna mérni az orosz főerőre, mely Paskievics herceg, a cári hadsereg főparancsnokának vezetésével északról déli irányba (Dukla-Eperjes-Kassa-Miskolc- Balmazújváros-Debrecen-Berettyóújfalu-Nagyvárad...) vonult az ország belseje felé. (Eperjesnél egyesült Rüdiger gróf, orosz tábornok seregével.)

Görgey, miután július 30-án bevonult Nyíregyházára, az I. hadtestet - melynek élén Nagysándor József honvéd tábornok (1804 Nagyvárad-1849 Arad) állt -, oldal- és hátvédelmi feladattal látta el; s Hajdúhadház-Debrecen-Berettyóújfalu útvonalon indította útnak. A tábornok azt a parancsot kapta, hogy augusztus 2-án álljon meg Debrecenben; ha pedig az oroszok erősebben támadnának, vonuljon vissza; vagyis kerülnie kell a csatát. Görgey vezetésével a III. és a VII. hadtest az I. hadtesttel párhuzamosan, attól kissé keletre haladt. A cél az volt, hogy délen majd újra egyesül a sereg. Nagysándor József csapatával augusztus 2-án hajnalban érte el Debrecen határát, s az állásokat a város nyugati oldalán jelölte ki. A tábornokot még előző nap értesítették egy 15 000 főnyi, Balmazújvároson állomásozó orosz seregről, melyet azonban nem tekintett oly nagy ellenséges erőnek, hogy emiatt visszavonulásra gondoljon. Ezért tisztjeivel a városba ment, hogy részt vegyenek egy számukra rendezett díszebéden. Eközben a Látóképi csárda-Debrecen irányába előrehaladó orosz sereggel a magyar előőrs 10 óra 30 perckor találkozott, s ekkor hangzottak el az első ágyúlövések. Valójában nem csupán 15 000, hanem mintegy 50 000 főnyi orosz fősereg támadott Paskievics vezetésével (melyben kozákok és muzulmánok is voltak); s mely támadás a mieinket igencsak meglepte. Mint ahogy elmondták, a környező kukoricások akadályozták, hogy a magyar csapat - mely 7500 főből állt -, fel tudja mérni az ellenség nagyságát és erejét. (A korabeli térkép e helyen valóban igen nagy összefüggő kukoricatáblát ábrázol.) Az ágyúszót hallva az ebédről a tisztek visszatértek csapataikhoz, s maga Nagysándor József tábornok a térségben levő halomról vezényelte az ütközetet. (Ma emlékoszlop áll ott.) 14 órakor az ellenség a mieink összes állása ellen támadásba indult. Ellenük különösen hősi elszántsággal küzdöttek huszáraink és tüzéreink; ám a többszörös túlerővel szemben a magyar ellenállást sokáig nem lehetett tartani.

Az ellenség háromnapi szabadrablását követően a csatamezőn 112 honvéd és 634 orosz katona holttestét találták meg. Azon napokban a hatalmas hőség miatt - járványveszélytől tartva -, sürgősen intézkedni kellett az elesettek elhantolását illetően. Ők - a városi vezetés döntése értelmében - egy régebbi, úgynevezett "járványtemető" közös sírjába lettek eltemetve, mely temető azóta a "Hősök temetője"-ként maradt meg az emlékezetben. A sír fölé egy "haldokló oroszlán"-t ábrázoló emlékmű került; mögéje pedig 1932-ben mauzóleumot emeltek, melynek homlokzata klinkertégla (vas-oxid tartalmú sav- és fagyálló építőanyag) kialakítású. Ám a tényleges veszteség a honvédek soraiban jóval nagyobb volt. Ezer főre becsülik a fogságba esetteket; és ezer felett lehet azon személyek száma, akik eltűntek, mert valószínű, hogy a további harcot reménytelennek ítélték.

"A történelem bölcselet, mely példákkal tanít" - vallotta Dionüszosz (Kr. e. 40—8). Tény, hogy a debreceni csata a Világos (Erdélyi település Arad közelében. A magyar csapatok 1849. augusztus 13-i fegyverletételének helyszíne.) felé haladó útnak egyik fájdalmas állomása volt; mely úgy a kortársakban, mint a XXI. század emberében akarva-akaratlanul érzékenyen érintő kérdéseket vetett/vethet fel, főleg a felelősség tekintetében. Nemcsak Nagysándor József honvéd tábornok felelősségéről van itt szó, akinek az utasítás értelmében nem lett volna szabad harcba bonyolódnia, mert feladata egészen más jellegű volt (oldal- és hátvédelmi feladat); hanem Görgey Artúr fővezér felelőssége is gyakran felvetődik. Görgey - aki már korábban sem kedvelte a tábornokot -, az ütközet idején a másik két hadtestével Vámospércsen (24—25 km-re) állomásozott. Az ágyúdörgés hangját hallania kellett, azonban mégsem sietett tábornoka megsegítésére. Talán mentségére szolgálhat a mögöttük levő aznapi hosszú, fárasztó gyalogút és a távolság; illetve megérkezésükig egyáltalán eltartott volna-e a csata? Nem utolsósorban pedig kérdésként fogalmazódhat meg bennünk az is: mi lett volna, ha Nagysándor József az utasítás szerint jár el, és az ellenség elől visszavonulva, kiszolgáltatott helyzetbe hozza a védtelenül maradt várost?

Felhasznált irodalom:

A Pallas nagy lexikona (V. kötet, 1893)
Asztalos Miklós és Pethő Sándor: A magyar nemzet története (Lantos Könyvkiadó V. 1933)
Závodszky Géza: Történelem - középiskolák III. (Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest)
Dr. Szűcs Ernő: A debreceni csata (Debrecen Újság, 2008. 08. 27.)