ÚJ HONLAPUNK IDE KATTINTVA ÉRHETŐ EL!

Horatius Noster. Sokáig a magyar nemesség kedvenc költője, az lenne ma is, ha nem törlik el az összes címet és rangot, azzal a vággyal együtt, hogy legalább az erkölcsi nemességre törekedjünk. Az erkölcs szitokszó lett, a nemesség csupán kiméra, és mi maradt Horatiusból? Tudja még valaki, hogy ki az? Fecsegett valamit az arany középszerről, nagyképű szavak az ércnél maradandóbb emlékműről, vagy arról, hogy boldog, aki a közügyektől távol... Ma már nem igazán tudunk latinul, szerencsére Horatiusból nagyon sokan fordítottak, teljes megértéssel és átéléssel; sokan, de többnyire ugyanazokat a verseket. Nem akartuk látni az egész Horatiust, csak a csendes visszahúzódót, aki megelégszik az élet szerény örömeivel, és szép dolgokat mond az elmúlásról.

Ez is Horatius, de - Quintus Horatius Flaccus (Kr.e. 65-27) fiatal korában elkötelezett politikus, sőt katona volt, aki nem az írópult mellett, hanem a harcmezőn kereste a dicsőséget. Választásait sokkal inkább vezették az érzelmek, mint a józan megfontolás; nagy republikánus volt, amíg Octavianus (a későbbi Augustus) meg nem szalasztották Philippinél. Horatius a pajzsát is eldobta, úgy menekült, bár lehet, hogy ezt nem kell szó szerint érteni, mert ugyanakkor két másik görög költőre is hivatkozik, akik pajzs nélkül futottak világgá -- de lehet, hogy csak arról van szó, abban az időben a pajzsok nem készültek értékes anyagokból. Egy darab marhabőr tényleg nem éri meg a fáradságot.

Horatius sürgősen jelentkezett, amint Octavianus meghirdette az amnesztiát. Visszament Rómába, ahol az élete biztonságban volt már, de az apai örökség elúszott, szétosztották a veteránok között. Horatius abba a kellemetlen helyzetben került, hogy munkát kellett keresnie.

Az Athénben, Platón Akadémiáján töltött évek során sokat foglalkozott a görög lírikusokkal, és most adta magát, hogy megpróbálkozzon a verseléssel. Olvastam már olyan véleményt, hogy a szegénység tette költővé Horatiust - vagy mégsem, mert hamar kiderült, hogy csupán a görög versmértékek ismeretéből nem lehet megélni. Szerencsére kapott állást, valami kincstári sóhivatalban, ahol a munkát rá lehetett lőcsölni az írnokokra; ő maga szatírákkal és intő levelekkel próbálkozott - ma is nagyon jó érzés, ha sikerül felpiszkálnunk másokban az alvó lelkiismeretet. Az ifjú költőnek nagy szüksége volt némi jó érzésekre, mert nemsokára bekerül Maecenas elit körébe (Vergilius vezette be, akinek a szava nem volt rossz ajánlólevél), szép lassan pártfogókat, barátokat szerzett az udvarban, sőt magának a császárnak a barátságával is dicsekedhetett. Igaz, hogy ehhez a saját lelkiismeretét, vagyis a republikánus érzelmeit kellett elaltatnia, és persze ehhez kell az a fránya kettős mérce, a magunk és a mások kötelességei közötti dichotómia. Hogy is zavarta volna ez a magyar nemességet, amely szintén az ilyen bölcs és semmitmondó szavakkal tompította az agyát: "A jó rend és a jó szerkezet a mindennapok anyagát is megnemesíti." A jobbágyoknak mindegy volt, olvasni nem tudtak, vagy ha mégis, legföljebb reverendában csinálhattak egy kis karriert.

A császár barátja nem sokat nézhetett tükörbe, mert milyen az már, ha találkozol a hajdani republikánus szemrehányó tekintetével - persze lehet, hogy Suetoniusnak van igaza, aki a fiatal fiúszeretőkkel és a tükrökkel kapcsolatos, sötét pletykákat feljegyezte. Sietek pontosítani, nem a fiúszeretők tartását kifogásolta, hanem azt, hogy Horatius egészen újszerű módon használta a tükröket.

Közben a politikai élettől sem vonult vissza teljesen, Maecenast kísérgette a diplomáciai küldetésein, és Kr.e. 31-ben jelen volt az actiumi csatában is. Világfordító események nem igen találtak utat a költészetébe, és csak mellékesen említette meg, hogy majdnem a tengerbe fulladt.

Maecenas mindenesetre értékelte a szolgálatait, ekkor már megjutalmazta egy kis birtokkal, hogy még a sóhivatalba se kelljen bejárnia, ő pedig boldogan hencegett azzal, hogy milyen kevéssel megelégszik:

"... Hazatérek
Innen, s vár egy tál borsó, rajt' hagyma, lepénnyel,
Csak három szolgám tálal, s kő asztalom is csak
Két poharat, s kimerő csészét hord, ott a mosótál,
Olcsó csak, tálcán szűk korsó - s mindez agyagból."
(Novák József fordítása)

Ennyire jól lehet élni nagy emberek árnyékában - márványasztal, három szolga tölti a bort - mit számítanak a fiatalság eszményei, amikor az idealizmus nem más, mint sült bolondság?

Megütközünk azon, hogy Augustus elvárta, elhunyt barátai után a birtokot ő örökölje, pedig hát ennél nincs természetesebb - ma is az állam teszi rá a kezét a vagyonra, ha az örökhagyónak nem volt se kutyája, se macskája. Horatiusnak csak egy kívánsága volt, temessék Maecenas sírja mellé. Ez a kívánsága teljesült, Meg az emlékoszlop.

"... Érc soha ily erős
nem volt még, se király sírköve ily magas,
el nem rontja falánk záporeső, jeges
észak vad vihara, számtalan éveink
végetlen sora és a rohanó idő."
(Kardos László fordítása)

Ehhez azonban a rohanó időnek volna pár szava.