ÚJ HONLAPUNK IDE KATTINTVA ÉRHETŐ EL!

Samuel Taylor Coleridge (1772-1832) örökre beírta magát a balladájával a vén tengerészről, aki megölt egy albatroszt, és ezért hosszan kell vezekelnie - aztán ott van még Kubla kán is, aki palotát építtetett Xanaduban. A tavi iskola költője és filozófusa úgy mellékesen megalapította a romantikus mozgalmat Angliában, és óriási mennyiségű ópiumot fogyasztott el, amikor azt még nem az emberiség ellenségének, hanem csak mezei fájdalomcsillapítónak tekintették. "Christabel" töredék maradt, mindössze két rész készült el a tervezett ötből, és az én irodalmi védőszentem, Szerb Antal megállapítja: "Nagyszerű a Christabel c. töredék, bár senki sem tudja megmondani, miről szól." Azóta eltelt majdnem száz év, és többen is megfejtették a rejtvényt. Gótikus-misztikus történet elkényeztetett várkisasszonyokról, titokzatos lovasokról, fenyegető ómenekről, amelyek a cselekményeket megelőzik. Szinte végig éjszaka van, és a hold ezüstös fénye árasztja el a rémségeket. Coleridge verssorai csilingelnek és muzsikálnak, de nem az a fő gond, hogy nem értjük a történetet: az igazi rejtély az, mi lehetne a folytatás.

A félig mitikus lovagkorban járunk, tele hihetetlen részletekkel. Christabel a jegyeséről álmodik,

Hozott az éj vad álmokat,
Szerelme jött el, a lovag,
Fohászt rebegne most azért,
Ki messze van, s nem védi vért.

A féltett kisasszony, apjának egyetlen lánya éjnek idején oson ki a várból, hogy az erdőben imádkozzon, a nagy tölgyfa alatt. (Nincs otthon egy kápolna sem?) Senki nem veszi észre, csak a fogatlan vén szelindek vonít keservesen, "mintha holtan látná Christabelt." Egy ilyen történet nem végződhet másként, a szépséges és törékeny hősnőnek meg kell halnia, éppen azért, mert annyira szépséges és törékeny. Ezzel megvolnánk, de addig még sok mindennek kell történnie. Christabel sóhajtásokat hall, és íme,

Egy fényes hölgy áll az helyen,
Ruhája hófehér selyem,
A holdas éj egy árnya, ó,
Fehérebb, mint az égi hó.
A vállát leple nem fedi,
Lábát saru nem illeti,
Villognak, mint a fényszövet,
Hajába tűzött ékkövek.

A szép hölgy, Geraldine elmondja, hogy egy nappal azelőtt idegen lovasok elrabolták, egy paripa hátára kötözték, majd itt hagyták az erdőben. A probléma itt is az, mint az előbb: senki nem veszi észre egy lovagvárban, hogy a kisasszonyt elrabolják? Nincsenek szolgák, csatlósok, zárható kapuk? Persze az is lehet, hogy az egész rablás nagy kamu, Geraldine nem olyan ártatlan, mint amilyennek látszik, és sötét tervei vannak Christabellel.

Christabel vigasztalja, és magával viszi az idegent, aki a kimerültségére hivatkozva gyanúsan keveset mond magáról, nem képes átlépni a küszöböt, és nem is csatlakozik a hálaadó imához. Christabel csak annyit kér, legyenek nagyon csendesen, mert az apja,

Sir Leoline gyengélkedik,
Nem lesz jó, ha megébred itt.

A szelindek szűköl álmában, de nem törődnek vele. Christabel hálószobája természetesen gótikus, "furcsa és édes," faragott bútorokkal és angyalokkal. Christabel nem gondol arra, hogy az új barátnője talán azért ilyen gyenge, mert másfél napja nem evett, és étel helyett borral kínálja. A "bort" gyógynövényekből készítette Christabel anyja, aki a gyerek születése után meghalt, és most éppen fantomként lebeg körülöttük. Geraldine durván elzavarja a barátságos kísértetet, majd mentegetőzik: nem tehet róla, varázslat történt.

Christabel lefekszik, de nem tud elaludni, és akaratlanul is végignézi, hogyan vetkőzik Geraldine:

Fehér ruhája meglazul,
Óvatlanul a földre hull,
A keble és az oldala -
Álmodni csak, nem szólni kell!
Te védd meg, édes Christabel!

Sajnos nem tudjuk meg, mit látott Christabel Geraldine keblén vagy oldalán, pedig döntő ahhoz, hogy a történetet megértsük. Az ördög kéznyomát? Egyéb félelmetes jelet? Az is elég aggasztó, hogy a fehér selyemruha másfél napi lovaglás és erdőben hányódás után még mindig hófehér, és az erdőben mezítláb kóricáló hölgyeknek eszükbe sem jut, hogy talán meg kellene mosdani. Geradine ismét elnézést kér (az ördög kéznyoma vagy másvalami miatt), és a zaklatott éjszaka után nagyon keveset alszanak, mert hajnalban megszólal a lélekharang.

A 2. részben Geraldine találkozik Sir Leoline-al, és fölfedi, hogy az apja nem más, mint Lord Roland de Vaux of Tryermaine - lehet, hogy ez a név mondott valamit az akkori olvasóknak. A Sir és a Lord

Barátok voltak egykoron,
De mérget hint a rágalom,

összevesztek, és már évek óta nem beszéltek egymással. A Sir most magába száll, megígéri Geraldine-nak, hogy mielőbb hazaküldi az apjához, és megbünteti az elrablóit. Geraldine hirtelen megrázkódik, és kígyóként sziszeg, Christabel természetesen most is csak imádkozik. Geraldine újfent elnézést kér, és könyörög, küldjék haza. Sir Leoline hívatja Bracy-t, az udvari költőjét. Neki kell hazáig kísérnie a lányt, síppal-dobbal, nádi hegedűvel - egy nagy, zenés felvonulás keretében. Továbbá kérjen bocsánatot a Lordtól a Sir nevében. Megmosolyogtató anakronizmus, hogy a költő azt képzeli a hajdani költőtársaitól, hogy ilyen nagy volt a hatáskörük.

Bracy el akarja halasztani az utat, mert álmában egy kígyót látott az erdőben, aki Christabel életére tör. Geraldine ez a kígyó, aki most úgy is néz ki, sziszeg, és transzba bűvöli Christabelt. Aztán mindketten magukhoz térnek, Geraldine abbahagyja a sziszegést, és Christabel ismét imádkozik. Sir Leoline megharagszik - természetesen Christabelre, és Bracy kikíséri a lányokat.

Az 1. és 2. rész megírása között három év telt el. Coleridge még kereken 34 évig élt, de ennyi nem volt elég a befejezéshez. Ehhez az is hozzájárult, hogy az 2. részt kihagyták valamilyen antológiából, a szerző megsértődött. A 2. részt se fogadták elegendő babérral és borostyánnal. Mi következhet? Kiderül, hogy Lord Roland már régen meghalt, és a várából csak egy kőhalom maradt? A lovas rablók Geraldine bűntársai, esetleg közönséges kígyók vagy ördögök? Geraldine bűnre csábítja Christabelt - ami egyszer már majdnem megtörtént, mert az együtt töltött éjszakán Christabelnek szokatlanul "édes" álmai voltak; imádkozott is a feloldozásért rendesen. Vagy nem is álom volt az "édesség," hanem Geraldine műve, aki igazából hímnemű? A deflorált Christabel nem mert a vőlegénye elé állni, és inkább megölte magát?

Gondolok itt a nagy tölgyfára, amely egy ilyen történetből nem tűnhet el nyomtalanul.

Sanszos még, hogy a lovagi vőlegény hazatér a távoli országból, és Geraldinet veszi el, mivel a Lord vára sokkal előkelőbb, mint a Siré. Vagy mégsem, ez túl logikus befejezés. Geraldine felidézi a poklot, jönnek is az ördögök kénköves üstökkel és tüzes vasakkal. Geraldine kiadja a parancsot:

Lángol a tűz, Christa, menj be!
Sajnos Christa betévedt a mennybe.
Volt nagy felfordulás, felbolydult a campus,
Végül a kis Geraldinet elvitte a krampusz.