ÚJ HONLAPUNK IDE KATTINTVA ÉRHETŐ EL!

A 19. században kezdtük igazán megismerni Indiát - addig csak a csodák országa volt, és Hérodotosznak éppen annyira hittünk, mint Sir John Mandeville-nek. Megjelentek az indiai szentírások első fordításai - William Jones, H. Wilson, Sir Charles Wilkins, H.T. Colebrooke, F. Wilford, stb, elévülhetetlen érdemei - megsejtettünk valamit az indiai filozófia mélységeiből. Az amerikai "transzcendentalisták" - Emerson, Thoreau, M. Fuller, T. Parker, N. Hawthorne, F.B. Sanborn, T.W. Higginson, stb, -- azt hitték, már mindent tudnak erről a kontinensnyi méretű országról. Divatba jött az Advaita Védánta, persze csak abban a formában, amit a protestáns keresztények kényelmesen be tudtak fogadni.

A lírai költők olyan verseket kezdtek írni, amelyekben indiai istenek nevei szerepeltek, és az egzotikus couleur locale hozzátartozott sok regényhez.

Nincs is ezzel semmi baj, mert valahogyan el kell indulni, és a csúcson abbahagyni kell, nem elkezdeni. Hogy a divatnak olyanok is engedelmeskedtek, akik meggyőződésével egyébként homlokegyenesen ellenkezett, az csak természetes.

John Greenleaf Whittier (1807-1892) amerikai költő volt, és kvéker. Kvékersége nagyobb súllyal esik latba, mint a költészete. Vallásos tárgyú költeményeket, himnuszokat és hasonlókat írt, amelyeket már a maga idejében is jobbára csak a hitsorsosai értékeltek. Én személy szerint sosem értettem, miért olyan döntő különbség, hogy valaki kvéker, presbiteriánus, metodista, unitárius vagy shaker; végül is mindig oda lyukadunk ki, hogy éljünk erkölcsösen és józanul, törődjünk bele Isten akaratába, imádkozzunk, gyakoroljuk az erényeket és az önzetlenséget, és akkor majd, a halál után, feljutunk a mennybe. Whittier napirendjén sem szerepelt más, de érdeklődő természetű, kíváncsi ember lévén, a transzcendentalisták társaságát kereste, és jó barátságot ápolt Emersonnal. Lehet, hogy egyes helyeken ez már súlyos eretnekségnek számít, de elolvasta a könyvet, amit Emersontól kapott: Charles Wilkins Bhagavad-gítá fordítását. "Csodálatos könyv, írta később, nagyon felkeltette a kíváncsiságomat, szeretném jobban megismerni a keleti vallásos irodalmat."

Ezt meg is tette, mint azt a Mahábhárata és a Manu törvénykönyve egyes, a saját verseibe beleillesztett parafrázisai bizonyítják. De olvasgatta a Rgvédát is, Max Müller fordításában, és a szómakészítés különösen megragadta a képzeletét. Ne rójuk meg azért, mert azt hitte, a szómát - a védikus szertartásoknál használt alkohol- vagy droghatású italt - üstökben főzik; az a helyzet, hogy ma sem tudjuk 100 %-os bizonyossággal, mi volt az eredeti szómanövény, amit annak idején a Múdzsavant hegységből hoztak (az Indiában ma használt szóma csak pótszer). Lehet, hogy virágos növény volt, lehet, hogy gomba, vagy valami más, de nem főzték, nem is erjesztették sokáig. A kipréselt levét keverték össze tejjel, és így fogyasztották. A Rgvéda himnuszai szóma-mámorról, szóma-őrültségről beszélnek. Indrát a szóma bátorította fel arra, hogy véghezvigye a hőstetteit, míg az áldozópapok úgy vélték, a szóma hatására fölemelkednek a mennybe, és együtt járnak az istenekkel.

Whittier 1872-es versének címe A szóma főzése (Brewing of Soma), és a mottója ez a sor Vaszistha rsi himnuszából (RV VII.32.4), Müller fordításában:

"Ajánljuk fel a szóma ivójának az italt, amelyet Indrának készítettek, tejjel elkeverve."

Müller a szanszkrit ksíradzs szót fordította tejnek, ami inkább joghurtot jelent (tej szanszkritul dudh vagy ksíra).

Pontosabb, de még mindig elég régi Ralph T.H. Griffith fordítása (1896):

"Indra számára sajtolták itt ezeket a szóma-leveket, joghurttal elkeverve. Jöjj el a házunkba, Mennykővel harcoló (Vadzsrahaszta), pej lovaiddal (haribhjám), igyál, amíg fel nem vidítanak."

Röviden, Whittier megkísérli leírni a szómakészítés fázisait, és természetesen mélyen elítéli azokat, akik a kultikus ital fogyasztásától várják üdvösségüket, a kvéker tanítások gondos követése helyett. A prédikációtól eltekintettem, de a vers bevezető szakaszai így hangzanak:

A rőzse ég, a tűz lobog,
A füst magasba száll.
"Vadmézet és tejet hozok,"
A szómakészítő dohog.
Gyerekként szól a száj.

Elitták szívük és eszük,
És vígan telt a nap,
Holló lett újra ősz fejük,
Baját nevette vén velük,
A béna ismét lábra kap.

És főztek jól, vagy rosszul ott,
Botokkal is kevergeték,
Egy kóstolás, majd mind ivott,
És hangosan kiáltozott:
"Ezt issza fent az égi nép!"

"Az ég, mit külde, azt nyakald,
Felejtsd a gondot és a bút!"
Így zengik ők a büszke dalt,
A szóma így kavart vihart,
Hol sátrak közt kanyarg az út.

"Mi révület, mi szent öröm,
Az élet megdicsőüle!
Szállok tovább a fénykörön -
Varun-kapuba ütközöm,
Zuhanva, ín, e sárgolyóra,
Kijózanodva, vissza, le.