Amikor 1242-ben a tatár hordák kitakarodtak Magyarországról IV Béla visszatért Fehérvárra, és hozzálátott az ország újraszervezéséhez. A két évig tartó pusztításban az ország lakosságának 40 %-a elpusztult, lakatlan, felégetett települések, kifosztott templomok, udvarházak fogadták a hazatérő királyt. Béla, eredeti szándékát megmásítva felhagyott központosítási törekvéseivel, birtok-ajándékozásaival megerősítette az egyház hatalmát, de a mágnások, akikre támaszkodnia kellett, szintén új birtokokhoz jutottak. Megbízható, hű embereit is uradalmak adományozásával jutalmazta. 1266-ban bizonyos magister Bela Poos királyi udvari jegyző és fivérei kaptak hűséges szolgálataikért földet a mai Veszprém megye területén Vászolyban, 15 km-re a Balaton-udvari külterületét képező Kis-Leshegyhez.

Egy birtokomban lévő dokumentum szerint ( CODEX DIPLOMATICVS HVNGARIAE, a másolat bekeretezve az íróasztalom fölött lóg) ez a földterület szántóföldből, aratrum, állott, rajta két nemesi kúria: duae mansiones. A szántóföldnek a nagyságát az oklevél három ekealjnyira, vagy annál valamivel többre tette (ad tria aratra, ut paule plus), eredetileg olyan nagyságú földterületet jelentett, amelyet őszi és tavaszi gabonafélékkel, egy négy ökörrel vont ekével egy év alatt jól meg lehetett művelni. A Tripartitum szerint egy ekealj terület 150 királyi holdnyi földterületből állt (aratrum regale), a birtok tehát közel lehetett a mai 500 kataszteri (vagy magyar?) holdhoz.

Említett okiratot Louis A. Poos kerítette elő valahol Amerikában, és egy történész jó-barátja értelmezte, aki "Matyi" néven írta alá a Poós Lajosnak szóló levelét.
Elképzelem, én, késői utód, hogyan zajlott le az esemény anno.
A kancellárián körmöl a három királyi írnok: Béla, Benedek-Bence és Mihály. Egyszer csak hírnök jő, és pihegve szól: kéreti az urakat a király.
-Mi a jó francot akar már megint Béla! - néz fel a kutyabőrből Poós Miska. - Tökre el vagyunk havazva így is. Nem bírunk többet!
-No csak gyűjjenek kendtek! -A küldönc elmegy, s bevágja a súlyos ajtót, csak úgy dörren.
-Hát, ha menni kell, akkor menni kell -sóhajt Poós Bence. - Ű a főnök! A kerál!
Mennek. Elől magister Béla, a legidősebb, mögötte a fivérek. Átcsörtetnek kilenc szobán, nem kell senkit lökni, taszigálni, végig szabad utat, zöldet jelez a lámpa. Aztán már ott állnak IV Béla előtt. Nem térdelnek le, mint az nyavalyás külföldi követ-urak, a magyar ember büszke szabad fajta. Csak a fejük biccen. A trón körül félkörben a mágnások, az ország hatalmasságai.
A király int, lépjetek közelebb. Ábrázatján kegyes mosoly. -Mi, Isten kegyelméből Magyarország, Dalmácia, Horvátország, Morvaország és a többi és a többi Isten kegyelméből való királya, szolgálatotok jutalmául...- és átnyújtja a kutyabőrre körmölt okiratot. -Menjetek békével, Isten áldása kísérje munkátokat.
Bence alig győzi kivárni, kívülnen a grádicson hogy belekukkanthasson. Misi a válla fölött lesi, mi van írva kegyelmesen az becses iratba'.
-Csak ennyi? -csalódottan vonja fel a vállát a srác. -Csak három ekealja? Hármunknak? 500 nyavalyás holdacska. Egymásba ér majd a....a fülünk, fiúk!
Mennek tovább a palota sodorján.
-Ej, be czudar is tud lenni az élet!