ÚJ HONLAPUNK IDE KATTINTVA ÉRHETŐ EL!

II/12.

Kamilla a Lövölde téren lakott. Aki ismeri Pestet, az tudja, hogy a Lövölde tér nem is igazi tér, abban az értelemben, ahogy általában egy teret elképzel az ember: nagy park, árnyas fák, padok, gondosan nyírt bokrok, virágágyás, sövény meg e félék, - inkább csak egy tágas útkereszteződés, mint Rómában a Piazza del Popolo, ám annak eleganciája, szökőkútjai és nagystílűsége nélkül. Ha az ember az óra járásával megegyező irányban járja körbe, azt látja, hogy a Rottenbiller utca, a Majakovszkij utca, a Felső-erdősor utca és a Gorkij fasor fut itt össze egyetlen széles csomópontba. Forgalmas kereszteződés, troli és busz jár erre, s rengeteg autó minden irányból, a Városliget felől a Belváros felé és fordítva, s erre merőlegesen, kelet-nyugati irányban, összekötve a Rudas László utcát és a Baross teret.
A tér sarkában legbelül, a Felső-erdősor utcával szemben volt egy koszlott, szegényes kis játszótét, hinta, homokozó, néhány régi, rozoga pad, e mögött áll az a ház, amelynek a második emeletén Csoknyainé lakott a férjével.

A lelkes és felhevült KISZ fiatalok a Hivatal előtt fogtak egy taxit. A pasas nem akarta elvinni őket, mondván mondta, hogy a kocsi öt személyes, amibe az ő személye is beleszámolandó, de a fiatal, csinos ifjúkommunista vezető csábmosolya, és egy előhúzott és meglobogtatott százas, amit a viteldíjon felül ígért célprémiumként, végül meggyőzte.
-Valamelyik úr vegye ölbe azt a nyiszlett kisasszonyt - mutatott rá Székely Hajnalkára - s húzza le a saját fejét, hogy ne látszódjon, ha jönne a jard.
Kamilla előre ült a sofőr mellé, a többiek hátra telepedtek. A sofőr mögött Barna Roland, középen Tandem Balu és az ülés jobb sarkában Csepregi János mélyen lecsúszva, ölében Székely Hajnalkával.
Na most egy ilyen utazás bizonyos részleteiről kínos beszámolni, nem is ecseteljük különösebben. Vonzó csinos nő a fiatal férfi ölében, akinek tetszik ez a szép fiatal nő, mint ahogy már az, az előzményekből nyilvánvalóan az olvasó számára kiderült. Eláruljuk, e sorok írója volt ilyen helyzetben, s most feszengve beszél róla, mert olyan dolgokról kell, vagy inkább kellene beszámolnia, amikről nem illendő beszélni, de hát az írónak kutyakötelessége, hogy mindenről beszámoljon, különben az észlelés, és az ebből levonható következtetések hiányosak maradnak. Kérdés azonban, hogy feltétlenül így van-e? A regényírók állandó harcban állnak önmagukkal a tekintetben, hogy mit mondjanak el, s mit hagyjanak az olvasó fantáziájára. Hol a határ a között, amit kimond az ember, és amit elhallgat, és az olvasó képzeletére bíz? Azt lehetne mondani, -maradva most az előbbi dilemmánál - hogy a határ a jó-ízlés adott korban, adott társadalmi viszonyok között elfogadott mértéke. Igen ám, de ez a mérték nagyon is változó valami, más volt tegnap, más ma, és más lesz holnap.
Csinos, fiatal lány a fiatal tetterős férfi ölében. Legyen elég most ennyi, húzzuk meg itt a jó-ízlés határát, s ne kezdjük feszegetni, hogy az ember biológiai lény, akinek akaratlan testi reakcióit kémiai folyamatok irányítják. Tételezzük fel jóindulatúan, hogy semmi zavaró nem történt. Erre utal az is, hogy amikor jó negyedóra múltán a Lövölde téren kiszálltak végre a taxiból, -az óra fenn a Majakovszkij utca és a Lövölde tér sarkán negyed 11-et mutatott - Székely Hajnalka nem ütötte pofon Csepregi Jánost, -ez tény, és, mint kiindulási alapot el kell fogadni írónak, olvasónak!

A társaság messze nem volt totál-részeg, viszonylag keveset ittak, sokat táncoltak ez előző órákban, némi szalonspicc azonban érezhető volt rajtuk: hangosan nevetgéltek, jókedvűen viccelődtek, míg felértek a második emeletre. Kamilla lakása teljesen ledöbbentett mindenkit, sem a ház általános kinézetéből, sem a lépcsőház, vagy a gang állapotából nem lehetett következtetni arra, mi fogadja ajtón belül őket. A nagyjából négyzet alakú előszobában fogasok, tükrös-akasztós szekrény, kisasztal voltak elhelyezve, egyszínű, halványbarna erezett bútorok. Jobbra-balra ajtók nyíltak. Szemben magas, széles ajtószárny, ólomüveggel mindkét oldalon. Minden elegáns, diszkrét, harmonikus, de ahogy Kamilla nyomában beléptek a nappaliba, az igazi csoda ott várta a társaságot. Könyvek mindenütt. Rengeteg könyv, a könyvespolcokon, és a vitrin polcain. Az ajtóbejárattól balra üvegezett könyvszekrény padlótól a mennyezetig tele könyvvel. Az utcára nyíló ablakok mellett baloldalt a sarokban tündéri szép kis karácsonyfa, telipakolva szaloncukorral, ezüst-angyalkákkal, színes gömböcskékkel és minden egyéb kütyüvel.
-Csüccs le - mondta Kamilla nevetve, mint aki jól szórakozik az elvtársak ámuldozó arckifejezésén. -Oda!
Két kényelmes bőrfotel és egy széles kanapé vette körül a takaros kis zsúrasztalt. Kamilla térült, fordult, apró színes pohárkákat tett ezüsttálcán az asztalra, likőrt és bejglit hozott, kávét főzött. Egyetlen zavaró momentum volt csak az ifjú-kommunista KISZ vezető példásan baloldali lakásában. A karácsonyfa mögötti falon fa-feszület, és Szűz-Mária kép volt látható, ami nyilvánvalóan nem illett oda, nem illett a könyvekhez, amelyek között megtalálhatóak voltak Marx, Engels, Lenin művei, Lukács János, Bíbó István, ámbár a Biblia is, - jó a Biblia még csak hagyján, mert kell tudni miről papol az ellenség - és nem illett Kamillához, aki KISZ vezető volt és nemrég kérte felvételét a Pártba.

Ittak egy kis likőrt, megitták a kávét, aztán Kamilla francia konyakot hozott, azt is meg kellett kóstolni. Bekapcsolta a zenegépet, régi kedves karácsonyi melódiák csendültek fel. Iszogattak, eszegettek, kezdtek elázni élükön Kamillával, aki a társasággal szemben ült egy puffon, s alaposan a pohár fenekére nézett.
Barna Roland is ittas volt már egy hangyányit, véreres szemekkel méregette a keresztet. Szájába tömött egy mákos bejglit.
-Mi a fene az ott? - mutatott rá a keresztre tele szájjal, és tapintatlan buzgalommal. -A férjed talán vallásos?
-Ő aztán nem - mosolygott fanyarul Kamilla.
-Akkor ki? Mama, papa, nagyszülők? Ők is veletek laknak?
-Én vagyok vallásos - mondta a fiatal nő. Be volt ő is rúgva, mint a többiek és őrült volt egy kicsit. Nem, nem is kicsit, Kamilla komolyan egy egzaltált őrült totálképét mutatta.
-Figyeljetek, azért hívtalak ide titeket, hogy elmondjam. Már nem bírok ezzel a teherrel élni. Bennetek megbízom, tudom, hogy ti nem fogtok elárulni. -Váratlanul sírva fakadt.
-De azt se bánom, ha igen! Köpjetek csak be. Nem élet ez így. Nem vagyok kommunista, csak megjátszom, hogy az vagyok, az előrejutásért, a hivatali karrierért. Akasszanak fel, lőjenek főbe, csukjanak börtönbe! A férjemet nem szeretem, elhidegültünk, akit szeretek, annak meg én nem kellek, jobban ragaszkodik a családjához, mint ahhoz a tiltott szerelemhez, amit én tudok nyújtani! -Előrehajolva sírt, köhögött, öklendezett, könnyei az ölébe potyogtak.

Őszinte döbbenettel néma csendben ülték körül az asztalt néhány percig. Ittak, jobb híján. Ki tudja mi kavargott bennük? Nem mondta e magában Székely Hajnalka, és Barna Roland, a két, kétségkívül, igaz ember, hithű kommunista az egész társaságban: Istenem, hova keveredtem, mi ez itt?
De mondta, Roland tényleg ezt mondta: "lehullott a lepel, íme egy áruló, íme az ellenség, és én is az vagyok e perctől kezdve, mert, ahogy Babits írja: vétkesek közt cinkos, aki néma!
Tudta, ugyanis, hogy képtelen megtenni, amit meg kellene tenni, most azonnal felugrani és azonnal hívni a rendőrséget, vagy a pártbizottságot. Érezte, hogy később sem lesz képes feljelenteni Kamillát, ő nem egy feljelentgetős fajta! Legszívesebben felugrott volna és kiszalad, ki a szobából, ki a házból, ki a világból. A szégyenérzettel párosuló tehetetlenség érzése úgy zúdult rá, mintha egy vödör jéghideg vízzel öntötték volna nyakon.

--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
II/13.

A fiatal nő lassan összeszedte magát, felemelte a fejét, letörölte a könnyeit, ivott még egy pohár konyakot. Megrázta hullámos, vörös-szőke fürtjeit. Római feje volt, nemes metszésű etruszk fej, nagy vastag száj, előreugró merész orr, erős arccsontok: mint egy Calpurnia, vagy mint Octavius húga Octavia, akit politikai okokból hozzá kényszerítettek Antoniushoz, aki pedig Kleopátrát szerette. Csakhogy kiélt, kimustrált volt ez az arc, a sok átélt szenvedély, szenvedés, hiába való küszködés az élet pitiáner dolgai közt, na és az ital és a szex, átmulatott éjszakák árulkodó nyomokat hagytak az egykor nemes, szép vonásokon.
-Gyergyószentmiklós mellett születtem Erdélyben egy néhány tucat lelket számláló kis hegyi-faluban -kezdte halvány, reszelős hangon. Lesütötte a szemét, nem-mert a többiekre nézni. Nem könnyű egy ilyen vallomás, különösen akkor, ha a szobában megfagy az ember körül a levegő. A bőrkanapén Székely Hajnalka ült s Csepregi János, jó messzi egymástól egyik az egyik végében, másik a másikban, az ablak felőli fotelben Tandem Balu, a másikban meg, a Jézus szenvedését jelképező corpus delictivel pont szemben Barna Roland.
-45 után, már szolgaföldön -tette hozzá - rab-Magyarországon, a szabadságot, boldog életet, amit Nagy-Magyarország jelentett, nem ismertem, csak apám-anyám elmondásából. Nekik még mindaz élő volt, testközeli valóság, nekem mese. Nekem csak a dalok voltak valódiak, amiket esténként énekeltünk titokban: a Székely himnusz, és az irredenta-nóták, olyanok, például, hogy "Erdély felől süvít a szél, árva magyar panaszokról mesél, kalász, kalász, árva magyar kalász, ezért sír a könny a búzaszemeken". Apámat Szarka Áronnak hívták, magas erős, csontos férfi volt, az a fajta, akire azt mondják: legyőzhetetlen, elpusztíthatatlan. A románoknak azonban mégis sikerült elpusztítaniuk. Kántortanító volt a faluban, de állandóan nyüzsgött, szervezkedett, kereste, kutatta a lehetőséget, mit lehetne tenni. Még kislány voltam, 12-13 éves, amikor egyszer hajnalban, nagy fekete kocsival érte jöttek a román csendőrök, és elvitték. A kolozsvári prefekturára hurcolták, soha többet nem láttuk élve, állítólag rövid úton agyonverték. A hivatalos jelentés szerint a halálát szívinfarktus okozta. A csendőrök feldúlták a házunkat, elvitték ez összes könyvet, apám iratait, iskolai bizonyítványokat, keresztleveleket, mindent, ami írott papír volt. Beköltöztünk Gyergyóba a rokonainkhoz, anyám testvérénél éltünk, 5 felnőtt, 7 gyerek, olyan elképesztő nyomorban és nyomorúságos körülmények között, hogy azt el se tudom mondani. A sátoros cigány hozzánk képest dúsgazdag Krőzus volt. 1970-ben kimentünk Magyarországba. Nevet változtattunk, akkor lettem Szarkából Szegedi. Anyám félt, rettegett, hogy utánunk jönnek, megtalálnak, ezért kellett nevet változtatnunk. A gimnáziumot és az egyetemet Pesten végeztem. Beléptem a KISZ-be, vezetőségi tag lettem, majd, már itt a Hivatalban alapszervi KISZ titkár. Nem akartam többé félni, boldog akartam lenni, előre akartam jutni az életben, a hivatali ranglétrán.
Elhallgatott, felemelte a szemét, a többiek tekintetét kereste. Sorra szembenézett mindenkivel, Csepregi Jánossal, Székely Hajnalkával, Tandem Baluval, Barna Rolanddal.
-Nos- fűzte hozzá, most már erős, szilárd hangon, -ennyi az élettörténetem. Ítéljétek meg magatok.

Senki nem szólt egy árva büdös szót sem, ami, ha jól belegondolunk nem volt meglepő. Eléjük tárult egy igazi dráma, egy zsákutcába futott élet, egy erdélyi székely lány története, aki vallásos, Istenhívő, és nagy-magyar érzelmű, de színleg kommunista lesz, mert azzá kellett lennie, ha élni akart. És most sír rí, és veri a mea-culpát, a mea maxima culpát. Tegye a szívére a kezét, aki közhelyeken kívül tudna ilyenkor bármi érdemlegeset mondani!

-Ismerlek benneteket, mint a rossz pénzt - folytatta Kamilla, kicsit lehiggadva, halvány mosollyal az arcán. Nem neheztelt a hallgatás miatt, arra semmiképpen nem számíthatott, hogy a nyakába ugranak.
-Láttam mindannyiótok káderlapját, tudok életetek minden apró részletéről, még azt is, mit suttogtok a folyosón, vagy a mellékhelyiségben, ahol azt hiszitek, senki nem hallja. Tudom, hogy Roland és Hajnalka elkötelezett kommunisták, János karrierista, mint én, Balu reakciós. És, főleg azt, hogy ezen felül rendes, becsületes, megbízható emberek vagytok, akikre lehet számítani. S amit tudok, az alapján most egy kötést ajánlok: köztetek és köztem, legyen örökidőkre szóló véd és dacszövetség, soha egymást el nem hagyjuk, mindig minden bajban egymást megsegítjük, egy mindenkiért, mindenki egyért! Mit szóltok hozzá? A barátság erősebb kötelék mindennél, erősebb a családi, rokoni szálaknál, mert a rokonát az ember nem maga választja, de a barátját igen, -a barátság erősebb a szerelemnél, a világnézeti meggyőződésnél, Istennél és a Pártnál.

Hajnalka megmoccant, kisimított egy rakoncátlankodó gesztenyebarna tincset a homlokából. Arca zavart volt, a tekintete azonban tiszta, mint a hegyi-tó vize.
-Kérdezhetek valamit?
-Persze.
-Roth Emil tud erről?
A nő farkasszemet nézett a lánnyal.
-Tud -mondta. -Ő találta ki az egészet!
-Akkor én a magam részéről benne vagyok - mondta Székely Hajnalka. -Akárki vagy, s akárkik a többiek.

Emil neve varázsszó volt, most már Barna Roland se kételkedett. Ha ez az egész dolog Emiltől indult ki, gondolta, akkor csakis valami jó sülhet ki belőle, még, ha én nem is értem!
Így jött létre 1987. december 24-én éjfél előtt 13 perccel az a baráti közösség, vagy, ha Kamilla szavaival akarunk fogalmazni: véd, és dacszövetség, ami sok, sok éven keresztül kitartott, s talán a mai napig működik más nevekkel és más formában.