De kik is voltak azok a reform-kommunisták, akikről Dombi elvtárs és Farkas elvtárs szót ejtett, s mit akartak? Ahhoz, hogy a kérdésre válaszolhassunk, vissza kell nyúlnunk a 60-as évek közepéig. Erre az időre már nyilvánvalóvá vált, hogy a világhegemóniáért egymással versengő két nagy világhatalmi formáció, a szocialista tábor és a nyugati típusú szabad-versenyes kapitalizmus között melyik lesz a befutó. A piacgazdaság nyert, aminek mélyreható okai voltak, konkrétan a befektethető pénz, a tőke. A nyugati-világ gazdasági teljesítménye messze meghaladta a szocialista szektorét, és a különbség egyre nőtt, marxi szóhasználattal élve: " magasabb-szinten újratermelődött". A Szovjetunió, akire a gaz imperialisták rákényszerítették az iszonyatos költségekkel járó fegyverkezési hajszát, nem tudott kétfelé hadakozni: rakéták, lövegek, bombák, repülőgépek terén még csak-csak állta a sarat, amit a szputnyikok fellövése is jelzett, gazdasága azonban a század második felére a szétesés határára került. Úgyszintén a többi csatlós országé, akiknek nyugati bankkölcsönöket kellett felvenniük, hogy viszonylagos kirakat-jólétüket fenntarthassák.

Magyarország vonatkozásában ezt az időszakot később találóan "gulyáskommunizmusnak" nevezték el. Jöttek a nyugatnémetek ezrével a pusztai romantika kedvéért, na meg főleg azért, hogy keletnémet rokonaikkal találkozzanak a Balaton kies partján. Az emberek viszonylag jól éltek, volt autójuk: Trabant Wartburg, Skoda, kis-Polski, nagy-Polski, Lada, Zsiguli, volt lakásuk, tévéjük, hűtőgépük, mosógépük, Hifi-tornyuk, takarékbetétkönyvük, biztos, megingathatatlan megélhetésük, nyugdíjuk. Üdülhettek a Balatonon szakszervezeti beutalóval, vagy kiválthatták háromévente a turista útlevelüket és az ehhez járó kevéske valutát, s mehettek Jugóba, Olaszba, vagy Spanyolba, s hozhatták haza a csomagtartón a Gorenjét. A szocialista országokba Jugoszlávia kivételével "piros" útlevéllel, korlátlanul utazhattunk, nyugatra azonban csak "kékkel", a valuta-keret kiváltásával. Azok, akik külföldi rokonsággal rendelkeztek, akár kétévente utazhattak nyugatra látogató útlevéllel, feltéve, hogy költségeiket a jó rokon finanszírozta. Egyszóval baba volt minden, sínen volt az ország, egyszerűen jobban teljesített. A szocialista építőmunka sikere meghozta a gyarapodás gyümölcsét.
Ebben az időben nem puszta jelszó volt az a piros-betűs felirat, amit a nagyvállalatok étkezdéiben, és a vállalati üdülőkben láthattunk, míg stílszerűen kanalaztuk a gulyáslevest:

NÁLUNK A MUNKA A BECSÜLET ÉS A DICSŐSÉG DOLGA

és:

A SZOCIALIZMUSBAN A LEGFŐBB ÉRTÉK A DOLGOZÓ EMBER

Akinek volt munkahelye, számíthatott rá, hogy lesz is élete fogytáig, akinek még nem volt, arra, hogy talál. A szocializmusban megvalósult a teljes foglalkoztatás, nem volt érdekes mibe kerül népgazdasági szinten, a hatékonyság nem számított, nem az volt a főszempont. (Majd baj lesz később belőle, amikor az lesz!). A nyugdíjak és a fizetések reálértéke emelkedett, az emberek évről évre jobban éltek, félre tudtak tenni fiúknak, lányuknak lakásra, kocsira. A fiatalok OTP kölcsönre vehettek lakást, akinek állása volt, simán, egyszerűen kapott kölcsönt. A kezdeti törlesztő-részletek elég magasak voltak, az egyik fél fizetése ráment, de, ahogy teltek az évek, s ahogy jövedelmük emelkedett, és a törlesztő-részlet csökkent, a teher egyre könnyebb lett. A végén már csak 10-20 % volt. Nyugalom, biztonság, kiszámíthatóság jellemezte az országot.
Igen ám, de a nagymenő közgazdászok tudták, és jelezték az ország legfelső vezetésének: a pünkösdi királyság napjai meg vannak számlálva, a pénzügyi egyensúly már csak ideig-óráig tartható fenn. Magyarul: időzített bombán ültünk.
Úgy látszott a hullámok menthetetlenül összecsapnak.
Úgy kell elképzelni az egészet, mint a Titanicot, amelyik jéghegynek ütközött. Fenn a szalonban még játszik a zenekar, vacsoráznak a vendégek, senki nem vesz észre semmit, de lenn a mélyben a jéghegy sarkantyúja által ütött hatalmas résen át már zúdul befele a hajótestbe a pusztulást hozó tengervíz
Ám akkor jött egy ember, akit a Párt küldött, s akit úgy hívtak, hogy Fock Jenő. Fock Jenő azt mondta: nyugalom elvtársak, nem kell betojni, nincs semmi baj, az ár-érték arányokat helyre kell állítanunk, és reformokat kell végrehajtanunk.
1968-at írtunk ekkor, és azt a megszorító csomagot, amit lenyomott a magyar emberek torkán új gazdasági mechanizmusnak nevezték. Sok embernek, Isten bocsássa meg nekik, azóta is, ha meghallják azt a szót, hogy reform, a sanyargatás, és a kizsigerelés ugrik be róla.

A fogadtatás érzékeltetésére álljon itt az a gúnydalocska, ami akkoriban született:

PROLÓGUS

Amikor Chambronne marsallt, Napóleon legendás gárdájának tábornokát Waterloonál felszólították az angol seregek, hogy adja meg magát, ő röviden és tömören csak ennyit válaszolt: szart! Azóta ez a szó bevonult a világtörténelembe, sőt a világirodalomba is, jelképeként annak, hogy egy bátor nép az ellenség felszólítására nem adja meg magát!

FŐ RÉSZ

Tiszaszederkény terén
Azt mondta egy szép legény
Nem lesz nálunk semmi baj
Nem lesz drágább hús, se vaj

Amikor a Fock Jenő
Azt mondta, hogy üsse kő
Drágább lett a marhahús
És a Pick-szalámi rúd

És a sárga villamos
Már egy forintért futkos
Drágább lett a tüzelő
Fock Jenő most jöjj elő!

És most már a magyar nép
Eszik, iszik eleget
Eszik sok-sok kenyeret
S iszik hozzá sok vizet

EPILOGUS

S ezért most a magyar nép
Azt kívánja Jenőnek
-pamparampam pamparam-
És még sok egyéb ilyet!

Bizony, bizony, örök időkre el lehetett felejteni a kettes-átszállót, az ötven filléres vonaljegyet, a kettőhetvenes bérletet, a háromhatvanas kenyérárat és a 40 filléres zsemlét. S azt is, hogy valaki este felveszi a telefont és másfél órán keresztül lazán beszélget a barátnőjével 60 fillérért! Hol volt már az, az idő, amikor Kádár János helyre tette a forrófejű reformereket a KB ülésén: "a tejhez, a kenyérhez, a húshoz, a sörhöz, és a benzinárhoz nem engedek hozzányúlni, elvtársak, ez nálam elvi kérdés!"? Elsöpörte az idők szele. De hát ilyen az élet, ilyen a haladás, ilyenek a szelek és a reformok.

Mindazonáltal a jó szándékú jobbító törekvések végül elbuktak, a szocialista országok próbálkozásait az elmélyülő gazdasági-válság derékba törte. A 80-as évek vége felé Magyarországon a Pártban egy új reform-kommunista irányzat jelent meg, a Pozsgay Imre és Nyers Rezső köré csoportosuló becsületes kommunista érzelmű embereknek határozott elképzelései voltak arról, hogyan lehet átmenteni a rendszert. Maradi kollégáik ferde szemmel nézték őket, berzenkedtek a változások ellen. "Dolgozni kell elvtársak, nem lamentálni" - mondogatták. Aztán történt valami...amitől a legkeményebb pártkatonáknak is tátva maradt a szája, és elállt a lélegzete....
De ez későbbi muzsika.