Félek, a szívem majd' kiugrik a helyéről. Erősen verejtékezem és teljes légszomjban szenvedek. Úgy zihálok, mintha többezer kilométert futottam volna le. Érzem, hogy elvesztem a kontrollt önmagam felett. Már nem vagyok ura a cselekedeteimnek. Zokogva a fürdőszoba kövére hajtom a fejem. Kezemben a konyhakés, elmémben teljes a káosz. Egész testemen végigvonaglik a belső remegés. A fogaim másodpercenként koccannak össze, panaszos nyikorgást hallatva minden egyes ütődés után. Számomra nem létezeik mentség, egy lélek sincs körülöttem; akár le is írhatnám magam. Szánalmas emberi teremtmény, botor s gyönge. Vesződni sem kéne vele. Ekkor észreveszem, valami nyomja a zsebem; egy mobiltelefon. Semmirekellő, hasztalan kütyü... vagy... ez lehet a mentőövem! Tárcsázom a pszichiáterem számát. Most mégjobban szorongok, mint eddig, de tudom, hogy egyedül nem vagyok képes megbírkózni a démonjaimmal. A vonal kicsörög, majd egy lágy női hang szól bele.
- Tessék, itt dr. Evelin - mondja, de nem merek felelni. Rettegek tőle, hogy szembesüljek a problémával, önmagam suicid démonjával. Viszont meg kell tennem. Le kell győznöm, és tudom ehhez szakember segítségére van szükségem. De olyan nehéz belátni. Mindig is jobb volt tagadni.
- Halló, ki beszél? - Hallom a doktornő hangját.
- Az egyik páciense vagyok, Amy Craven - mondom remegő hangon. - Azt mondta hívhatom, ha... - Nem bírom befejezni a mondatot. Szinte fuldoklom a zokogástól. Pedig annyira elszeretném mondani, hogy mire határoztam el magam, és miért akarom annak ellenére megtenni, hogy pusztán a gondolatától is viszolygok. Tudnia kell, hiszen joga van hozzá, de én még olyan gyenge vagyok, olyan fáradt. Legszívesebben aludnék, már ha a történtek után nyugodtan tudnék.
- Valami baj van, Amy? - A pszichológusnő hangja rejtett feszültségről árulkodik.
- Én-én nem tudom... Minden olyan zavaros... Mintha álmodnék... Pedig tudatomnál vagyok... Nem őrültem meg, de mégis azt érzem, hogy-hogy...
- Jól van, figyeljen rám. Először is meg kell nyugodnia. Menni fog? - kérdezi.
- Igen - felelem rekedten.
- Vegyen egy mély levegőt - utasít engem. - Most pedig, kérem mondja el a legelejétől kezdve, hogy mi történt Önnel. - Igyekszem összeszedetten fogalmazni. Megosztom dr. Evelinnel a félelmeimet, minden kételyemet. A doktornő a vonal másik végén figyelmesen hallgat. - Rendben, értem. Hol van most? - kérdezi végül. Hangján érezhető az erőltetett nyugalom mögött megbúvó aggodalom.
- A lakásomban, a fürdőszobában - válaszolom.
- Mondja el, kérem, hogy mi a szándéka.
- Nem tudom... csak itt van ez a kés...
- Milyen kés? - szúrja be a kérdést óvatosan a doktornő. - Amy, megsebezte magát? Tudnom kell, ha kárt akar magában tenni!
- Én nem akarok öngyilkos lenni... Meg szeretnék gyógyulni...
- Ne féljen, rendbe fog jönni. Azt kell csinálnia, amit mondok. Figyeljen, ez nagyon fontos. Le kell győznie önmagát. Tegye le szépen a kést. Megtette?
- Igen... Sikerült - mondom őszintén meglepődve a saját szavaimon.
- Nagyon jó - helyesel dr. Evelin. - Most megszeretném kérni rá, hogy menjen ki a fürdőszobából. Meg tudja tenni, anélkül hogy visszakozna és a késért nyúlna?
- Igen. Azt hiszem, menni fog.
- Amy, bármi baja van azonnal szóljon és értesítem a mentőket. - Minden erőmet bevetem a művelet végrehajtásához.
- Egy kicsit mintha szédülnék - mondom a telefonba.
- Fogyasztott alkoholt esetleg valamilyen tudatmódosító szert? - kérdezi aggódva a pszichiáter.
- Azt hiszem, nem - felelem kissé bizonytalanul.
- Rendben. Bízzunk benne, hogy ez így is legyen. A legjobb lenne, ha aludna egy keveset. Próbálja meg altató nélkül. Csak akkor alkalmazza a gyógyszert, ha nagyon muszáj. Amint felébred, kérem hívjon fel és értesítsen az állapotáról - mondja a doktornő. Megköszönöm a segítségét és leteszem a telefont. Érzem, lassan megnyugodok. A szívverésem fokozatosan lassul, majd a nappali kanapéján elalszok. Egyelőre minden rendben van. Most, hogy segítséget kaptam, már sokkal jobban érzem magam. Nem szégyellem a betegségem.