Csepregi János hetente egyszer megverte a feleségét. Nem volt mindig így, korábban, amikor még boldogan éltek, ez az egyszerű, statisztikai átlagszám havi egy verés volt. Házasságuk két éve alatt egyenletes ütemben romlott a mutató. János a mézeshetekben még egyáltalán nem bántotta Bettit, de aztán az ezt követő félévben kétszer, majd a második évtől kezdve már havonta ütötte meg. Persze tudjuk, hogy a statisztikai átlag csak egy matematikai absztrakció, ha azt mondjuk például, hogy az átlagéletkor 69 év, az nem jelenti, hogy senki nem él el hetven évig, csak azt, hogy vannak, akik már 10 éves korban meghalnak például járványos gyermekbénulásban, mások viszont röhögve megérik a 86-ot. A házaspárra visszatérve, náluk előfordult, hogy háromszor verte meg a férj a feleséget, egymást követő három napon, aztán hosszabb szünet következett, majd kétszer, egy csütörtöki és az utána jövő pénteki nap, majd két-dekádnyi nyugalom és béke. Az átlagtól való eltérés a szóródás, és, hát az volt bőven.
Szó, ami szó, el kell ismerni, Bettiben tényleg volt valami eredendő vernivaló. Valami olyan alaptermészet, amit nem bírnak elviselni a férfiak. Elsózta a levest, és a férjét hibáztatta érte, minek kellett éppen akkor a telefonhoz hívnia, leégette a kávéfőzőt, és szegény János volt a hibás, mert nem figyelt oda. Szeretkeztek, s egyszer csak a legvadabb lovaglás közben hirtelen lehemperedett a kéjlécről, mondván fáj a feje, s különben is very uncsi az egész. Pörölt, veszekedett minden miatt, miért az újságot olvassa János, s miért nem porszívózik, miért megy el, vagy miért nem megy már el, igazán leszaladhatna a sok dolgától a boltba, nem kellett volna lemennie, semmi értelme nem volt, tele a hűtő, és így tovább. Hittel valljuk ennek ellenére, hogy egy valamire való férfi nem üt meg egy nőt csak azért, mert az zsémbel vele, ámde a fiatalasszonyban megvolt a képesség, hogy végletekig tudta feszíteni a húrt, mindig rá tudott tenni még egy lapát szenet a vita parazsára. Addig-addig szekálta, kínozta Jánost, míg el nem szakadt a húr, illetve lángot nem vetett a parázs, hogy most már ez utóbbi szillogizmusnál maradjunk. Egy bizonyos pontot elérve magától kinyílott a pofonos-láda fedele.

A probléma akkor sűrűsödött meg igazán, amikor János lelki monitorjának színes képernyőjén megjelent Székely Hajnalka. Ez 1987/88 telén történt. A fiatalembernek ettől kezdve sürgős tennivalói keletkeztek KISZ vonalon, s buzgalma az osztályvezető kifejezett tetszésével találkozott. Voltaképpen Roth Emil kószának nem nevezhető, hanem inkább nagyon is tudatos, és egy bizonyos, akkor még ismeretlen cél felé törő csapatépítő szándéka boronálta össze a fiatalokat, - engedtessék meg a "boronálta" szó, bár tudjuk, e népies kifejezés alatt nem feltétlenül azt szokták érteni, hogy "a társadalmi munkában való hatékony együttműködésre való felbujtás". A szerelem azonban vak, bolond, irracionális, és ki tud nőni a társadalmi munka táptalaján is, mint a havasi gyopár az erdélyi Gyilkos-tót körülvevő hegyekben, 1500 m magasan a puszta kövön.
János 1988 elején felvette azt a szokást, hogy a napi munka után bennmaradt a munkahelyén, mivelhogy halaszthatatlan feladatai voltak. Így is volt, Székely Hajnalkával és a többi fiatallal gyűléseztek, szervezkedtek, buliztak mikor mi adódott.
Hajnalkának János volt a jobb keze, nála lelkesebb segítőtársat messze földön nem találhatott volna. Hajnalig dolgozott a kihangosításon, vagy a megvilágításon, szórólapokat nyomtatott az éjszaka kellős közepén, mikor mások az igazak álmát alusszák, saját kocsiján, saját benzinét használva szaladt haza Mátyásföldre valami kellékért, papundekliért a plakáthoz, lécekért a kerethez, fúrógépért, elektromos kütyüért.

Egyszer ebből baj lett. Szólt ugyanis Székely Hajnalka, hogy elromlott a kivetítő, márpedig kivetítő mindenképpen kellett, este a rendkívüli KISZ gyűlésen kívánta ugyanis bemutatni a munka-termelékenység alakulását jelző grafikonokat.
János, fél öltés nem sok, annyit sem habozott.
-Nekem van otthon projektorom - közölte - usgyi, menjünk el érte.
-Jaj, nagyszerű, igazán megtennéd?
-Hát persze.
-De rendes vagy.
-Á dehogy. Ha kell, akkor kell.
-Jöjjek én is, vagy megoldod egyedül?
-Nem bánnám, ha jönnél, nem túl nehéz, de elég nagy a terjedelmét nézve. Jobb, ha ketten fogjuk, és úgy tesszük be a kocsiba.

Szóltak Petri Micinek, fedezze őket, ha Emil rákérdezne, hol vannak, s azzal a távozás hímes mezejére léptek.
Alig, hogy elmentek, Mici, Szereda Editre kacsintott.
-Mennek kefélni.
-Hülye -jött a lakonikus válasz.
A nő nevetett.
-Majd meglátod. Csak nem vetted be az "elromlott a kivetítő, nem baj nekem van otthon, menjünk érte" dumát?
-Túl élénk a fantáziád - zárta le a témát Szereda Edit, s vállat vonva az aktájába temetkezett.
Később, Edit nem volt a szobában, kiszaladt éppen pisilni, befutott Roth Emil. Első pillantása az üres íróasztalokra esett, s a látvány még az ő harcedzett idegeit is megcincálta.
-Hát a többiek hol vannak?
A munka dandárja volt, közeledett a Koordinációs Bizottság ülése, mindenkinek a helyén kellett volna lennie.
Mici fintorgott.
-Fogalmam sincs, tőlem nem szoktak engedélyt kérni.
Emil nagyvonalú főnök volt, sose csesztette beosztottjait, ki hol van, miért nincs a helyén, amikor lazítani lehetett, ez azonban most nem az, az időszak volt.
-Hajnalkának és Jánosnak külön feladatot adtam - berzenkedett.
-Ők együtt mentek el.
Emil kifakadt.
-De hová a mennydörgős mennykőbe? Megmondtam nekik, hogy itt legyenek, amikor visszaérek a Pártközpontból!
Petri Mici rúzstól vörös ajkán kaján vigyor futott át. Olyan volt a feje ebben a pillanatban, mint egy vásott koboldé.
-Vannak fennforgások.
-Fennforgások? -Az osztályvezető előszörre nem értette, mit akar mondani, a nő kétértelmű vihogása azonban nyilvánvalóvá tette. Földbegyökerezett lábbal állt néhány pillanatig, csak az arcszíne vált sötétebbé. Bement a szobájába, s úgy bevágta maga mögött az ajtót, majd ki szakadt a tokjából.
Másnap elővette ezt a kettőt.
-Képesek voltatok úgy elmenni, hogy senkinek nem szóltok?
-Dehogynem szóltunk - hebegett János elsápadva. -Hogyne szóltunk volna. Petri Micinek megmondtuk, hogy el kell szaladnunk egy projektorért, mert ugyanis a hivatali bedöglött.
-Na és!
-Este KISZ gyűlés volt, ahhoz kellett.
Emil fegyelmezett vonásai nem árulták el, mi jár a fejében.
-Tényleg szóltatok Petrinek?
-Hát persze - erősítette meg Székely Hajnalka, a feje búbjáig elvörösödve. -Csak nem képzeled Emil...?
-Jól van elég - intett az osztályvezető. -Elmehettek. De a dolognak lesz még folytatása.
Mi értelme lenne a tetemrehívásnak, töprengett mégis később. Csak a feszültséget szítaná, ha elővenném őket. Egymást vádolnák hazugsággal. Kell ez nekem? Szükségem van Petri Micire, épp úgy, mint a többiekre. Tudom, hogy gyenge jellemű, befolyásolható ember, ő talán pont ezért lesz hasznos. Ha eljön az ideje, fel fogom használni.
A rossz szájíz azonban benne maradt a kolleganő nyálkás vigyorától.