Visszafele a Rákóczi úton dugóba kerültek, így csak 5 után értek be a Hivatalba. Az épület már kiürült, a dolgozók hazamentek, Emil sem volt már benn. Petri Mici azonban megvárta őket. Mici soha nem vett részt munkaidőn túli KISZ-gyűléseken, most azzal indokolta maradását, hogy szeretné látni a grafikonokat. Igazából arra volt kíváncsi milyen képpel jönnek meg, jó volt-e az együttlét?
Az ilyesmi rá van írva az emberre, gondolta. Nem lehet eltitkolni. Egy-egy bujkáló mosoly az ajkakon, egy titkos összenézés. Az arcbőr árulkodó pirulása, hebegő, zavart válasz a kérdésre: minden rendben volt-e?
-Emil keresett benneteket - mondta közömbös hangon, de befelé pukkadozva, amikor betoppantak. -Mondtam neki, hogy elmentetek projektorért. Nem volt túl mérges, megértette.
-Köszönjük!
Csepregi János fel se nézett, a készülék cipelése teljesen lekötötte. Letette az asztalra, lihegett. Székely Hajnalka az egyik székre rogyott, arca piros volt. Ő se nézett Micire.
Ezek k...ak - mondta magában megelégedett vigyorral Mici. -Tuti, hogy k...ak, rájuk van írva.
-Jó volt a...menet...? - kérdezte kétértelmű vihogással.
-Micsoda? -János nem értette, tésztává nyúlt az izzadt arca.
-Hát az út oda vissza...meg minden...
-Persze.
-Te is élvezted Hajna?
A lány felpillantott. Zavarosan örvénylett a szeme, száját szorosan összepréselte. Petri Mici észrevette, milyen vértelen, fakó a szája széle.
Bánja most már, mint a kutya, aki hetet kölykezett, gondolta kárörvendően. Ezek szerint sz.r volt. Emillel jobb dugni, nyilvánvaló.
-K..vára - mondta a lány.
Mici előtt most már napnál világosabb volt, mi történt. Megérkeztek, egymásnak estek, mert ugyebár sietniük kellett. De a férfiaknak nem használ a sietség, biztos nem állt fel ennek a nagy maflának. Vagy nem volt elég kemény. Hajnalka persze megpróbált segíteni, de végül felemásra sikeredett, Csepregi elment, ő pedig úgy maradt. Ha, ha, mondta magában röhigcsélve, ráfáztak a sompolygásra! Úgy kell nekik!
A KISZ gyűlésen, míg a grafikonokat, és a táblázatokat nézegette, az, járt a fejében, hogy egyszer milyen szívesen csinálná velük hármasban. Frankó testük van kajakra, János jóképű és marha izmos, a farka se lehet kicsi, s, milyen jó kis p.na ez a Hajnalka! Klasszak lehetnek levetkőzve. Csakhogy fantáziájuk annyi, mint egy hintalónak. Meg tudnám mutatni nekik, milyen az igazi szex, mondta magában. Na, majd sort kerítünk rá hamarosan!

...Térjünk vissza, mi történt Bettina asszony kolosszális beszólása után: "van pofád az otthonunkba felhordani a k..váidat" - hazafele menet. Érdemes felidézni, milyen beszélgetés zajlott le az autóban Csepregi János és Székely Hajnalka között, mert, állítjuk, a jövőre nézve nagy jelentőséggel bír.
A Blaha Lujza térig nem szóltak egymáshoz, mindketten gondolataikba merültek. Jánost az önvád marcangolta, Hajnalka pedig atomjaira esett szét a megaláztatás miatt. Amikor azonban a Rákóczi útról bekanyarodtak a Körútra, és az EMKE-vel szemben megtorpant a kocsisor, Hajnalka felé fordítva szép, göndör, arkangyal-szerű fejét, azt mondta bús, bánatos Csepregi János:
-Rettenetesen sajnálom Hajna. Én vagyok a hibás, minek vittelek magammal. Kérlek, ne haragudj rám!
Székely Hajnalka csinos kis pofija lángvörösre gyúlt. Nem nézett Jánosra, szórakozottan babrálta farmernadrágja térdén a mesterségesen szakított rojtokat.
-Nem haragszom - mondta, és a hangja olyan tompán szólt, mint az első sírásó hangja a sírgödör mélyéről, amikor azt mondja Hamletnek: "Yorick koponyája ez"
-Rád nem haragszom, te nem tehetsz semmiről.
Újra nagy-nagy csend zuhant közéjük, csak a forgalom zakatolása hallatszott, a villamos csattogása a síneken, az autók motorjainak duruzsolása, az utca ezer lármahangja. Mázsás súllyal telepedett közéjük, elválasztotta őket, kilométer távolságra ültek egymástól. Kitartott, míg elhaladtak a Wesselényi utca, a Dob utca, és a Majakovszkij utca előtt. Lépésben mentek, előttük autó, mögöttük autó, mellettük autó, busz, motorbicikli. Lombos fák a járdaszélen, siető emberek, kávézók, kirakatok. A Köröndhöz értek, lámpát kaptak. János bekapcsolta a rádiót, hogy legalább az szóljon. Tánczenét játszottak.
-Most ne! - mondta Székely Hajnalka. Odanyúlt, kikapcsolta a készüléket. Jánosra nézett, először, azóta, hogy elindultak.
-Szóval erre céloztál, amikor megkérdeztem, hogy, hogy vagytok egymással?
Csepregi felengedte a kuplungot, gurultak néhány métert, aztán újra megálltak. Egy vajszínű Trabant ment előttük, nem égett a baloldali féklámpája.
-Vagyis?
-Hát, hogy nem vagytok túl jóba'....
-Ja. Hát igen. Vagyis nem, nem vagyunk. Bettivel nem könnyű...ő egy...egy hisztérika.
A Trabant elindult, ők is elindultak. Valaki, egy türelmetlen autós hátul ráfeküdt a dudára és folyamatosan nyomta. A másik oldalon mentő közeledett idegekbe tépő szirénázással.
-Mikor romlott el a kapcsolatotok? Gondolom, szerettétek egymást, amikor elvetted. Vagy nem? -Hajnalka előtt felrémlett, hogy János talán nem Bettit szerette, hanem a pénzét. Ki is mondta.
-Vagy csak azért vetted el, mert sok pénze van?
-Á, dehogy, mi jut eszedbe. Szerettem, persze, hogy szeretettem, de nem szerelemmel szerettem, hanem csak úgy, olyan szeretettel, ahogy egy havert, vagy egy hozzátartozót szeret az ember.
Fékeztek, újra megtorpant a kocsisor. Elvergődtek a Nyugati-pályaudvarig, a főbejáraton özönlött ki a tömeg, ellepte a lépcsőket, a járdát, a 4-es, 6-os megállóját, - valószínű egy vonat futott be. Jánosban átszakadt a gát, most már folyamatosan mondta:
-Az első perctől kezdve elviselhetetlen volt, állandóan veszekedett, minden apróságon összekaptunk. Pokol vele az élet, nincs egy nyugodt pillanatom se, ha együtt vagyunk. Nem tehet róla, ilyen a természete, elkényeztetett, agyontutujgatott kis tündibündi...de én, én nem bírom tovább...
-Kettőtök közül ő a gazdagabb, ugye? Ő vette a házat és a kocsit?
-Igen, pontosabban a családja. A faterja dúsgazdag... nincs jelentősége. Most, hogy házasok vagyunk minden közös. Ha elválok tőle, a fele engem illet...
-Nem jó dolog válni. Nem is erkölcsös. A szocialista társadalomban...
-Hát nem. De, ha muszáj, akkor, muszáj.
-Talán jön majd egy új szerelem, és révbe jutsz.
-Talán? -János úgy kapott bele ebbe a szóba, mintha azt mondaná, már meg is történt, már itt is van az új szerelem. A lányra nézett, szinte felfalta a tekintetével. Milyen szép. Milyen törékeny. Hajnalka visszanézett rá, szemük egymásba kapcsolódott. Csak egy szemhunyásnyi ideig tartott az egész, aztán elkapta a tekintetét.
Felverekedték magukat a Margit hídra. Nem merte kimondani, hogy szereti, csak célozgatott rá. A pillangót sem lehet síppal-dobbal megfogni.
Araszolgattak, meg, megálltak. Nézték a panorámát, a budai hegyeket, a Várat, a Margitszigetet, az Országház tornyait. Lent a mélyben kéken, piszkos-zölden, barnán örvénylett, folyt a Duna, apró, fehér hajókat hordozott százszor-nyűtt, széles hátán. Egy vízibusz kikötni készült a Jászai Mari téri hajóállomáson, egy másik pont alattuk túrta a habot tömpe orrával.
-Ne emészd magad - mondta Székely Hajnalka. -Csepregi János eres, barna kezére tette az ő kecses kis fehér kezét. Megszorította az ujjait, miközben folytatta. -Jön majd egy új kapcsolat, meglátod, ami vigasztalást hoz. Addig pedig, itt vagyunk melletted mi, a barátaid, elvtársaid, és az ügy, amiért harcolunk.
János gázt adott, a kocsi megugrott. Kitette az indexet és átsorolt a másik sávba.
-Szeret - mondta magában repeső lélekkel. -Olyan gyöngéd, olyan nőies. Most már halálbiztos, hogy szeret!
Ha sejtette volna, mi jár a lány fejében, lehet, hogy megmásítja a véleményét.
-Lóf... a s....be Csepregi János - morfondírozott Székely Hajnalka, aki az epekedő pillantásból kitalálta, mire gondol a fiú - engem akarsz te megdönteni barátocskám, de abból nem eszel!