"Egy ember addig él, amíg emlékeznek rá."

Fekete István


- Öltél már embert?
- Nem.
Hányszor zengett már e kérdés, és válasz felállás. Pedig véremben lázong az igazság, tomboló viharként robban az emlék, ahogy véget vetettem egy emberi élet múló idejének. Miként, és hogyan? Nos kedves olvasóm ha ezen kérdésekre választ vársz, olvass és nézz szembe az igazsággal!
Egy bús téli éjen történt mindez, a Duna vize jégtakaró alatt heverészett, vaskos pelyhekben hullt a hó, lábaim alatt hangosan ropogott, ahogy rendszeres esti sétámat jártam. Lágy hideg szél borzolta szakállam, hajam, és zizegésre keltette a nádast. A messzi távolból fülemig csengett, ahogy zakatolt az éjjeli hév. Gondolataim kusza szálait alkohol segítségével próbáltam kibogozni, bár nem sok sikerrel oldotta a miértek és mikéntek kérdés köreit. Így talpam alatt ropogó hóval tovább bandukoltam a sötét Duna mentén.
Gondolom felmerült benned az érzés, a kíváncsiság, hogy mégis mi lehetett az amire választ próbáltam lelni az éj takarásában, hidegben, és magányban. Szerelem volt a ludas, talán nem is olyan meglepő, a lány ki elhagyott, szebb volt mint az ég magasán ragyogó, ezüstös fénnyel pompázó Hold, kit csillagokkal díszített fekete estélyi ölelt körül. Tétova szócséplésnek tűnhet, hogy egy hölgy miatt nyúltam a szesz mélyéhez, de gyenge voltam, és az utat én választottam. Sétám során, elértem kedvenc részemhez, hol már a lámpák fényei nem mocskolták a hold lágy szemléletét, és általa a Duna jege fehér aranyként mutatott utat a túlpartra. Megálltam, mély levegőt vettem majd tekintetemet egy sötétlő alak ragadta meg. Mintha csak egy színpadon állna úgy nézett. Lesújtó mély fájdalommal övezett szempár meredt rám a fagyott víz közepéről. Egy női alak, melyet jobban ismertem mint bárkit a világon, zafír kék szemek, és karmazsinvörös haj, majd egy lágy szinte suttogó hang, mely magához szólított, és a lány tekintete kivirágzott, mosollyá emelkedett, a bánat ólmos szíve elveszni tünt. Nem tehettem mást, elindultam felé, ráléptem a jégre, kicsit megcsúszott a lábam, végül megtaláltam az egyensúlyt. Bátran siettem szerelmem karjaihoz, mikor elértem és végre ismét magamhoz öleltem...
Hatalmas reccsenéssel szakadt be alattam a jég, és ragadt el az ár kegyetlen ereje. Velem volt ő is, átkarolt fagyos öleléssel, választ kaptam végre kérdésemre. Mely azóta is össze kuszálja gondolataim mélyét.
- Miért végeztél magaddal gyönyörű Lány? - A válasz pedig itt cseng, némán a fülemben.
- Mert terheid súlya alatt megroppant lelkem, így gyilkosom te lettél, szerelmem. Most hunyd le szemed, és maradj velem, mindörökké, ahogy azt ígérted.