ÚJ HONLAPUNK IDE KATTINTVA ÉRHETŐ EL!

A férfiban kezdett fölébredni valami bosszúságféle. Ilyetén társalgásnak aztán igazán nem érezte hiányát. Ez már csaknem tolakodás, kérem! Mély lélegzetet vett.
− Nézze! Én nem flörtölni járok a temetőbe. Itt nyugszanak a szeretteim, és velük szerettem volna tölteni néhány percet. Ennyi az egész.
A nő megütközve nézett föl rá. Ennek a férfinak talán gondjai vannak, feszültségek gyötrik belül, vagy egyszerűen csak ő volt túlságosan bizalmas. De az ördög vigye! Hát az emberek már néhány kedves szót is zokon vesznek?
− Ne haragudjon! - bólogatott lemondóan - Nem zavarom tovább.
S máris sarkon fordult, hogy odébb álljon. A férfi azonban nehezebben viselte volna most már a távozását, mint azt, ha marad.
− Nem, kérem ne! Miattam ne menjen el! Rosszul érezném magam.
A nő visszanézett rá a válla fölött.
− Még annál is rosszabbul, mintha el kell viselnie, hogy itt vagyok, látok-hallok, urambocsá létezem?
A férfi összevonta szemöldökét, s elnyomott magában egy csúnya káromkodásfélét.
− Mi maga? Gondolatolvasó?
A nő elmosolyodott.
− Az éppen nem.
A férfi végre a sír felé fordult, amelyhez látogatóba jött, s szemügyre vette. Kissé elvadult volt. Az apró virágok között sok-sok kósza gyomszál hajladozott. Ösztönösen neki állt kitépkedni őket. Mindeközben elkezdte zavarni valami. Amikor rájött, hogy mi az, a nőhöz fordult, aki egy szemközti, idegen sírkövön üldögélt.
− Csak ennyit tud mondani?
A nő ismét megütközve nézett rá.
− Elnézést! Miről?
− Az előbbiről.
Most a nő vonta össze a szemöldökét.
− Már megbocsásson! Az imént volt szíves értésemre adni, mennyire zavarja a jelenlétem. El akartam menni, ön marasztalt. Csöndre vágyott, csöndben vagyok. Most mi baja?
A férfi kihúzta magát, és a kőszegély sarkára ejtett egy marék füvet.
− Most már az zavar, hogy csöndben van.
A nő a combjaira ütött.
− Ó, hát most már az zavarja, hogy csöndben vagyok! Netalán szórakoztassam uraságodat? Mondjak egy szép mesét, vagy szavaljak el egy verset?
A férfi a homlokához szorította földes kezét.
− Édes Istenem! Miért is nem hagytam, hogy elmenjen...
− Most már késő! - vágta rá a nő dacosan. - És most már nem is megyek sehová. Ez a temető ugyanis nem a magáé. Nem tilthat ki innen.
A férfi úgy nézett rá, mintha valami nagyon infantilis kijelentést tett volna, miközben jól tudta, hogy a saját iménti megnyilvánulása sokkal inkább volt gyerekes. A nő mégis elhallgatott.
A férfi visszahajolt a fűszálakhoz, s a fejét csóválta.
− Ne haragudjon, ha megbántottam.
Rövid csönd után érkezett csak válasz.
− Nem tud úgy bocsánatot kérni egy nőtől, hogy közben a szemébe nézzen?
A férfi az előbbi mellé dobott egy újabb marék füvet, s újra kiegyenesedett. Ránézett a nőre, s kissé előrehajolva megismételte.
− Kérem, ne haragudjon! Nem akartam megbántani.
A nő csalódottan legyintett felé.
− Azzal bánt meg, ahogy most kigúnyol.
− Hogy kigúnyolom? Hogy én?!
− Igen, maga. Mit hajlong itt, mint egy lakáj? - morogta a nő, azzal ellökte magát a sírkőről, s elindult arra, amerre az imént már megpróbált "eltávozni." A férfi rossz lelkiismerettel szólt utána.
− Mi az? Most elmegy? Én tényleg őszintén mondtam. Én nem gúnyolódom. Már elnézést, de én sohasem gúnyolódom.
− Csak arrébb megyek. Mit van úgy oda?
− Mert megsértődött?
− Mert elszívok egy cigit, és nem akarom kifüstölni.
− Ugyan, engem nem zavarna...
− Ó, dehogynem! Hiszen magát minden zavarja! Kitaláljam, miben hunytak el a szerettei? Szegények inkább elbújtak a föld alá, minthogy esetleg zavarják méltóságodat.
A nő dühösen rágyújtott, majd önkéntelenül felfigyelt a szavai nyomában beállt síri csöndre. Megfordult, s ekkor majd kiesett ujjai közül a füstölgő cigarettaszál. A férfi megindult felé dühödt léptekkel, s félő volt, hogy hozzá érve meg is üti. Ám néhány teátrális lépés után természetesen megtorpant, s a sírra mutatott.
− Ezek itt a nagyszüleim.
Ő nem folytatta, a nő pedig nem felelt. Mindketten utolsó mozdulatukba merevedve álltak, s farkasszemet néztek egymással. A férfi tekintetében fölizzott valami vad, emésztő tűz, míg a nő szemei rémülettel teltek meg.