Árpád magyarjai 900 körül szilaj, gyors lovaikon betörtek a Kárpát medencébe, kardélre hányták, vagy elüldözték az itt élőket, s birtokba vették őseik (László Gyula szerint?), a hunok és az avarok földjét. Ezt követően majd' száz éven keresztül öltek, raboltak, gyújtogattak Európában, rémisztgették, megadóztatták az itt élő békés, istenfélő, keresztény népeket. Félte és reszkette a magyarok szablyáját a frank, a morva, a német, a talján és a bizánci. Így imádkoztak akkoriban az emberek a templomokban: "a magyarok nyilaitól ments meg Uram minket!" Azóta se tudtak se felejteni, se megbocsátani....

Isten lenézett a mennyből, csóválta a fejét.

Szent István négyfelé vágatta a nagybátyját, Koppányt, magyar ölte a magyart. Megvakíttatta Vazult, és -Ady szerint - forró ólmot öntetett a fülébe. Fiait elüldözte. Egyéb nagy tetteket követett el, hogy a kereszténységet tűzzel, vassal elterjessze, amelyeket a mai fogalmak szerint rémtetteknek neveznénk.

Isten lenézett a mennyből és elvette a fiát, Imrét.

András szétverte Vatta seregét, levágatta a kezét azoknak, akik követték, gyilkoltuk egymást újra.

Árpád leszármazottai véres testvér-háborúkat vívtak egymás ellen a hatalomért. Győztes nem kegyelmezett a legyőzöttnek.

Isten lenézett az égből és nyakunkra küldte a tatárokat, akik kiirtották a lakosság felét.

Nem tanultunk a múlt bűneiből: Csák Máték jöttek, "csak a gazdag, csak a zsarnok élt fel minden földi jókat, megláncolták, butították a dolgozó milliókat". És a tetejébe még a szomszédokkal se tudtunk békében élni: "nyögte Mátyás bús hadát Bécsnek büszke vára", Nagy Lajosét pedig Nápoly.

Isten letekintett a magasságból, és ránk szabadította ostorával nagy Szulejmánt. 150 éven keresztül hordtuk a törökök rabigáját. Szigetvári Zrínyi Miklósnak a fejét vétette török szablya által, dédunokájára a költő Zrínyi Miklósra pedig vadkant uszított, vagy a kamarillát -egy kutya mindkettő.

Ám a nemzet ezt követően sem tudott összefogni! Kurucok ölték a labancot, labancok a kurucokat, Isten pedig büszke, nyakas népünket német vassal verte. Széchenyi Döblingenben végezte, Kossuth Küthayában. (?) Aztán pedig, ez már a közelmúlt, orosz tankokkal, az ő lánctalpaik 45 éven keresztül gázoltak keresztül-kasul nyomorult országunkon, egykor hódító, dicső nemzetünkön.

Most, ha lenéz Isten, mit lát? Attól félek, jót nem! Észreveszi, mert észre kell vennie, az állandó széthúzást, ellenségeskedést! Kivel, mivel büntet újra? Bele se merek gondolni. Rettenetes lenne belebonyolódni egy újabb véres (vagy béres?) szabadságharcba!