ÚJ HONLAPUNK IDE KATTINTVA ÉRHETŐ EL!

A ZÖLGTESZ országos hatáskörű nagyvállalat, zöldség és gyümölcsfélék szaporító anyagainak termeltetésével foglalkozik. Monopolhelyzetben van, ilyen tevékenységet a vonatkozó rendelkezések szerint egyedül ő folytathat az országban. Élenjáró, hírneves termelőszövetkezetekkel és állami gazdaságokkal köt szerződéseket a meghatározott kvóták letermeltetésére, melyek belföldi és külföldi értékesítése szintén a nagyvállalat feladata. Raktáraiba a nyár és az ősz folyamán tonna-számra érkeznek be a hazai gazdaságok fajtatiszta, nemesített, magas hozzáadott értéket képviselő, elismert szaporítóanyagai, vetőmagvak, szőlő, és gyümölcsfa oltványok, és az importszállítmányok Európa majd minden országából. Csepregi János a Vetőmagkereskedelmi Főosztály Nyugateurópai Régió Export-Import Osztályára került osztályvezetőnek. Munkakörét a vállatvezetőség nagy megelégedésére sikeresen látta el, értékes német, holland, dán és belga szerződésekkel gyarapította a vállalat szerződés-állományát. Ebben jelentős szerepe volt nagybátyjának Csepregi Aurélnak, aki Münchenben lakik és terménykereskedelemmel foglalkozó ügynök, szerteágazó kapcsolatokkal. Három hónapot töltött János a Nyugateurópai Régió Export-Import Osztályán, szeptember elejétől december közepéig, ekkor váratlanul, s szinte minden előzmény nélkül kinevezték a vállalat Termeltetési Igazgatóhelyettesévé. Elődje nyugdíjba ment, s a döntéshozó párt és gazdaságiránytási szervek a Minisztérium javaslatára a fiatal, ambiciózus, s akkorra már párttag elvtárs mellett döntöttek.
Volt-e valaki, aki nyomta? Aki a hóna alá nyúlt? Akinek a szava számított? Sokat pusmorogtak a dolgozók, hogy hát igen, persze, biztos volt, hiszen így mennek a dolgok, de konkrétumot nem tudott senki.
Minden esetre tény, hogy a lehető legjobb választásnak bizonyult Csepregi János kinevezése: a ZÖLGTESZ kötésállománya 1989 elejére hihetetlen módon megugrott, az előző évi 51 ezer tonnáról 57 ezerre nőtt!

Amikor híre ment a balesetnek, kollégái először el sem akarták hinni. -Csepregi elvtárs? - kérdezgették. -Tényleg majdnem meghalt? Nem, ez nem lehet! Ilyen nincs csak a mesében, hiszen most nevezték ki nemrég! Szabályos népvándorlás indult el a VII. kerületi Alsóerdősor utcában lévő Korányi Kórházba. Jöttek a volt osztálya dolgozói, a komplett igazgatótanács, élén Kolozsváry Tivadar főigazgatóval, a Párt, a Szakszervezet fontos pozíciókban lévő korifeusai. De hallván mi történt, meglátogatták a korábbi munkatársak is a Koordinációs Hivatalból, Roth Emil és osztálya: Petri Mici, Szereda Edit, Meredi Pali, Szijjártó Géza. Bementek hozzá a barátai, Tandem Balu, Csoknyainé Szegedi Kamilla, Barna Roland, Tamás István. Eljött Villányi Ica, banánt hozott és egy doboz bonbont, s ki volt sírva a szeme. Egyetlen ember volt csak, aki nem ment be meglátogatni, akit pedig titokban nagyon várt János, Székely Hajnalka!

Több, súlyos életmentő műtéten esett át. Kioperálták fejéből az üvegszilánkokat, kivették a fél gyomrát, s egy jókora darabot a vékonybélből. Eltávolították a lépét, s a fél tüdejét, ami összeroncsolódott. A műtétek után öt napig még mesterséges kómában tartották, majd, amikor az állapota stabilizálódott, felébresztették. Borzalmas érzés volt megtudni, hogy a jobb lábát, a bal szemét, és a feleségét elvesztette. Ürességet érzett. Sajnálta Bettit, berobbant neki, egy villanásnyi időre, hogy mi lesz most, el kell-e hagynia a mátyásföldi villát, vagy maradhat benne? Amikor arra gondolt, hogy egy életre nyomorék lett, legszívesebben meghalt volna. Hasi és egyéb belső sérüléseiből lassan kezdett felépülni, törött bal-karja is kezdett összeforrni a gipsz alatt, a lelki sebek azonban nem akartak gyógyulni. Lábadozásának heteiben orvosaival, ápolóival, szobatársaival keveset beszélt, csak a legszükségesebbeket közölte, itt fáj, ott fáj, vérzik, szomjas vagyok. Ha látogatója érkezett, tartotta magát, még tréfálkozott is olykor-olykor. Megkérdezték: hogy vagy? Jól, mondta torz vigyorral, éppen kakilok. Csodálták érte. "Ez egy erős, elpusztíthatatlan ember" - mondogatták egymás között a kollégák, barátok a látogatás után.

Négy hetet töltött benn. Az első héten az intenzíven feküdt, csövek álltak ki minden testnyílásából, lélegeztető gépre kapcsolták. 30 kilót fogyott, daliás teste összeesett, roppant izmai lelappadtak, bőre petyhüdt és ráncos, szikkadt, halálfejszerű arcából egyetlen üres szem meredt a semmibe. A további három hétben egy közös kórterem lábadozó lakója. Tolószéket kapott, megtanították a használatára. Ettől kezdve nem kellett pelenkázni, ki tudott kerekezni a mellékhelyiségbe, ahol komoly nehézségek árán, de úgy, ahogy elboldogult.

-Ha a barátom vagy - mondta egyszer Tandem Balunak, amikor a többiek már nem voltak ott - szerzel nekem egy pisztolyt. Vagy, ha nem tudsz, akkor valami gyorsan ölő mérget!
Balu nem akart vitatkozni. Magából indult ki. El nem tudta volna képzelni, hogy ő hasonló esetben akarna élni féllábbal, fél szemmel.
-Rendben van. Hozok egy revolvert, ne szarj be!
Telt azonban az idő, s úgy tett, mintha megfeledkezett volna róla. Csepregi se említette többet, így hát a téma lekerült a napirendről.