Rehabilitációra a Kútvölgyi úti "Pártkórházba" utalták be, itt kapott műlábat. Járni tanult. Hangyaszorgalommal gyakorolt, életkedve kezdett visszatérni. Először járókerettel csoszogott végig a kórház hosszú folyosóján s a park sétaútjain, aztán, ahogy erősödött, mankóval majd bottal. "Nem vagyok egy Mereszjev" - állapította meg magában, amikor századszor is végigbotladozott ügyetlenül, sután a szokott útvonalon. "Belőlem bizony nem lesz táncos! Vadászrepülő meg még kevésbé!"

Egyik nap felhívta az apósát. Betti szülei nem látogatták még meg, telefonon is csak egyszer beszélt velük. Az asszony faterja akkor azt mondta: remélem, megdöglesz te is te rohadék!
-Csókolom Papa - mondta most a kagylóba. -Szeretnék közölni magával valamit. Úgy döntöttem, ha kikerülök innen, elköltözöm a Bökényföldi útról. Tegyék a villát a fülük mögé! Meg a pénzüket is! -Lerakta, nem várta meg a választ.

Március elején a beköszöntő szép, napos, meleg időben egyre többet sétált kinn a parkban. Botjára támaszkodva járta a sétányt, sántított, kacsázott, s pihegve állt meg egy-egy padnál, hogy leüljön pihenni. Régi barátai, kollegái alig ismerték meg, nehezen tudták felfedezni vonásaiban, alakjában az egykor jóképű, daliás Csepregi Jánost. Hol volt már mosolygós, telt arca? Szőke, göndör fürtjei, nagy lobonca? Széles válla, domborodó mellizma? Roskatag öregember vánszorgott az ösvényen, csontsovány, görnyedt tartású. Arca ráncos volt, beesett. Jobb szeme, ami megmaradt, egy nyolcvan éves ember kifejezéstelen szeme, kifolyt bal-szemének üregét fekete kötés fedi. Feje kopasz, fejbőrén a műtétek vöröslő hegei látszanak. Végtagjai egy csontváz végtagjai, a ráncos, penész-színű, májfoltos bőr rászikkadt a csontokra. Csepregi János ebben az időben nem mert tükörbe nézni, s amikor sétáiból visszaérkezett a bejárat üvegajtajához, földre szögezte a pillantását, hogy ne lássa szemben a tükörképét, azt a szánalmas alakot, akivé lett.

Egyszer szóba hozta Tandem Balu előtt Székely Hajnalkát. A sétány egyik padján ültek egy friss, újonnan kihajtott, buja nedvektől ragacsos zöld levelektől pompázó vadgesztenyefa alatt. -Tudom miért nem látogatott meg egyszer se - mondta fanyar mosollyal. -Rájöttem.
-Na, miért? -Balu kíváncsi volt, mit sütött ki a barátja, ő nem tudta megfejteni.
-Mert azt gondolta, még félreérteném, és azt hinném, hogy közeledni akar.
-Mi van?
-Ja. Figyelj, Hajnalka nem egy buta lány. Most, hogy Betti nincs többé, úgy tűnhetne. De ő túl büszke ehhez, és talán azt sem akarja, hogy az emberek a szájukra vegyék. Szerintem, az lesz, hogy megvárja, hogy én lépjek felé egyet...
-Marha! -Tandem Balu nem bírta elfojtani a felkiáltást. -Micsoda kacifántos okfejtés ez bameg! Neked teljesen elment az eszed ember! Csak magadat ámítod ekkora butasággal! Verd ki a fejedből, de nagyon gyorsan! Ő nem akar tőled semmit, ha akart volna, akkor rég megmondta volna! Még akkor megmondta volna, amikor...-elharapta a befejezést, nem akart a barátja lelkébe gázolni: "akkor, amikor még ép' voltál és egészséges"
János tűnődött, botjának vasalt végével a sétány kavicsait piszkálgatta.
-Hát lehet. Majd meglátjuk öregem, majd meglátjuk!
-De azt el tudom képzelni, - folytatta makacsul Balu, aki maga is a lehetséges okokat kurkászta - hogy azért nem jön, mert nem akarja, hogy hülyeségeket képzelj felőle!
Hazafelé a villamoson azonban már máshogy látta. Ez egy szívtelen, lelketlen, érzéketlen, halvérű, csak magával törődő nő! Ha velem történt volna, engem éppen úgy letojna, mint ezt a szerencsétlen balféket!