HONLAPUNK

Tagjaink Rólunk Szabályzat Kereső Statisztika Fórum Aktívak Gy.I.K.

ALKOTÁSOK

Cikkek Prózai művek Versek Receptek Ajánlják magukat Alkotók könyvei Hangos verstár Láncvers Verspárbaj

EGYÉB

Linkajánló Közös regény Emlékoldalak Főoldal
Napvilág Íróklub

Statisztika

Online tag: 0

Online vendég: 18

Tagok összesen: 1923

Írás összesen: 51437

RegisztrációregisztrációElfelejtett jelszóelfelejtett jelszó
Véletlen
Fórum

Utolsó hozzászóló:

szilkati
2021-05-05 17:43:01

Szülinaposok
Reklám

Naturánia - Mantova F?szerolaj Spray
Prózai művek / regény
Szerző: ArkadyFeltöltés dátuma: 2017-06-23

Múlt és jövő között

1.rész
február15. - hétfő - Kolos, Georgina

Február 15-e volt, a hőmérséklet egész nap alig ment fagypont fölé. Napközben többször is eleredt a havas eső, az alkonyattal pedig, ahogy lehűlt a levegő, hullni kezdett a hó.
Ahányszor csak Sándor atya egy újabb kegytárgyat vitt be a sekrestyébe, mindig kinézett az ablakon. A fák, bokrok ágain és a templomhoz tartozó régi temető kőkeresztjein egyre jobban hízott a fehér takaró. "Ha így marad a hétvégéig, akár hócsatát is lehet majd rendezni a gyerekeknek a parkban." - töprengett magában, és elmosolyodott a gondolatra. Mindig jóleső érzés töltötte el, hogyha örömet szerezhetett az árváknak. Már évek óta nem volt igazi tél, csak néha esett egy kis hó, aztán hetekig maradt a locs-pocs. Pedig még jól emlékezett rá, hogy gyerekkorában sokszor már Szent Miklós napján leesett az első hó, és csak február végére olvadt el teljesen. "Az volt az igazi - merengett el, a hóesést nézve - ugyan fagyos, hideg napok, mégis szikrázó napsütés. És hozzá szánkózás, korcsolyázás, hógolyózás... A mai gyerekek ezt már nem is tudják. Csak a hideget kapják a télből, persze, hogy nem értik mi jó lehet benne..."
A bejárati ajtó majd tízcentis kulcsát a reverendájába süllyesztette, és jókedvűen indult kifelé. Az oltár előtt megállt, igen már csak a két gyertyatartó maradt kint, ezeket majd visszafelé beviszi. Elindult a padsorok közt, a félhomályos főhajóban. Megszokásból felnézett a karzat- ra. A sötétben is ki tudta venni az orgonasípokat, ismerte a templomot, mint a tenyerét.
Szomorúan felsóhajtott, a hangszer már egy hónapja némán állt. Az öreg, aki játszott rajta, eltörte a lábát, és azóta sem talált új orgonistát. "Sőt! - jutott eszébe - Végleg kéne valaki. Ha Feri bácsi meg is gyógyul, nem kívánhatom tőle, hogy megmássza a lépcsőket..." - és ezzel el is szállt a jókedve. A fiatal zenészek manapság ritkán választják az orgonát, vagy ha mégis akkor nem lehet megfizetni őket.
Gondolataiba merülten csak akkor vette észre a leghátsó sorban ülő alakot, amikor a karzat alá ért. Ott gubbasztott, ki tudja, mióta fejét az imakönyvtartón támaszkodó kezeire hajtva. Sándor atya tétován megállt. Ugyan csak néhány méter választotta el az ismeretlentől, de a megvilágítás, vagy inkább annak hiánya miatt, azt sem tudta kivenni, hogy férfi e, vagy nő.
Óvatosan közelített, - hiszen annyi rémtörténetet hallani manapság - végig szemmel tartva az idegent. Az azonban meg se moccant, olyan volt, mintha csak aludna.
"Hmmm..."- morfondírozott a pap. Most már ott volt a látogató mellett, szinte karnyújtásnyira. Alaposabban szemügyre vehette. "Rövidre nyírt, ápolt, sötét haj, borotvált arc, jól szabott szövetkabát... Nem tűnik hajléktalannak... Bár... az elején senki sem..."
- Fiam - szólt, és kissé megköszörülte a torkát, - bocsáss meg, de most már menned kell. Be szeretném zárni a templomot.
A férfi nem mozdult, mintha meg se hallotta volna. Talán tényleg alszik. Látott ő már ilyet, fiatal apákkal elő-elő fordul, és elmosolyodott.
- Fiam - kezdte újra és megfogta vendége vállát, hogy felrázza álmából. Mondta volna tovább is, de érintésétől a férfi úgy összerezzent, mint akit áramütés ért. Nyilvánvalóan nem aludt, de hogy a gondolatai egész máshol jártak az látszott a tekintetén, amikor felnézett.
- Be kell zárnom a templomot - ismételte Sándor atya zavartan, és lassan leengedte a kezét. Fürkészve nézett a másikra: vajon most megértette-e, amit mondott neki. Tekintetük egy pillanatra találkozott, és Isten szolgája olyat tett, amit életének 57 éve alatt nagyon ritkán. Lesütötte a szemét, ő maga sem tudta miért...
- Értem - felelte az idegen fásult hangon és lassú, fáradt mozdulattal, egy halk sóhaj kíséretében felállt. A pap arrébb ment, hogy ki tudjon lépni a padból, de közben figyelte őt. A hangja, a keze, és már amennyit látott belőle, az arca alapján is fiatalnak tűnt, magas volt, vállas, mégis, szinte "öregurasan", leeresztett vállakkal ment az ajtó felé.
Az idősebb férfi ezt is ismerte. Azok ilyenek, akiknek valami súlyos gond nyomja a vállát. "Talán imádkozott - gondolta bűntudatosan - én pedig megzavartam. Nem hagyhatom így el- menni."
- Várj, fiam - szólította meg, - mondd el mi bánt...
A férfi már majdnem az ajtónál járt, de most megtorpant.
- És mi haszna lenne? - kérdezte egykedvűen. - Úgy sem tud segíteni...
- Isten mindenkin segít...
- Ez biztos vigaszt jelent a híveinek, atyám - mondta a férfi csendesen, - de én nem hiszek Istenben...
Sándor atya megbántottan és döbbenten nézett fel rá:
- Akkor, már megbocsáss, de miért vagy itt? - kérdezte kicsit talán élesebben, mint szerette volna, és önkéntelenül is közelebb lépett az idegenhez.
- Hogy nyugalmat és válaszokat keressek... - felelte halkan a másik.
Az atya meglepetten hallgatott egy sort. Egyáltalán nem ilyen válaszra számított.
- És találtál? - ütött meg békülékenyebb hangot.
- Nem - rázta meg a fejét a fiatalabb, - és félek nem is fogok. Csak újabb kérdéseket... - s ezzel megfordult, szembe nézett a pappal.
Itt, a bejáratnál égett a lámpa, így az idősebb férfi végre szemügyre tudta venni látogatóját. Valóban fiatal volt, nem több harmincnál. Az arca kedves és megnyerő, jóképű, ahogy mondani szokták, vonásaiban, mintha Európa, India és Észak-Amerika őslakói keveredtek volna, egyenes metszésű orra, és bőrének színe is az indiánokra emlékeztetett. Haja fekete volt, épp úgy, mint a szeme. Azok a szemek! Melegség, a korához képest meglepő bölcsesség, és valami furcsa szomorúság sugárzott belőlük. És az arcán könnyek nyoma...
- Atyám - mondta kedvesen, - nem akartam sem feltartani, sem megbántani, bocsásson meg. Mennem kell. - Megható volt látni, ahogy mosolyogni próbált.
- Nem - felelte megindultan Sándor atya, és megragadta a másik férfi kezét, - nem engedlek el így... Mondd el mi a baj, mi bánt? Mert látom rajtad...
- Higgye el, nincs semmi értelme - válaszolt amaz, és gyengéden, de határozottan kiszabadította magát.
- Dehogynem - győzködte a pap. Jól tudta, hogy mit csinál, hiszen a másik még mindig itt van. - segít, ha beszélsz a problémáidról...
Meglepetésére az ismeretlen fanyarul elmosolyodott.
- Ezt ismerem, atyám. Én is ilyeneket szoktam mondani a hozzám fordulóknak...
- Talán valamikor te is pap voltál? - "Ez sok mindent megmagyarázna..."
- Nem - jött a válasz, - bár én is az emberek lelkével foglalkozom, de a másik oldalon állok - majd a másik értetlenségét látva hozzátette - Pszichológus vagyok...
- Akkor a legjobb helyre jöttél - bólogatott Sándor atya, - ráadásul tudod, hogy igaz, amit mondtam: ha beszélsz, megkönnyebbülsz... - de beszélgetőtársa már az utolsó szavak alatt csóválta a fejét.
- Ezen semmi sem segít... - A hangja szomorú lett, és fájdalommal teli.
- Elvesztettél valakit... - a pap nem is kérdezte, inkább állította ezt, hiszen annyira nyilvánvaló volt.
- Nem, még nem - suttogta megtörten a fiatal férfi, fejét lehajtva - de lehet, hogy el fogom... - Egészen halkan beszélt, inkább csak úgy, önmagának -... és nem tehetek ellene semmit... semmit... - és végül elcsuklott a hangja.
- Akkor próbáld meg elfogadni... - akarta vigasztalni őt Sándor atya, de az idegen felkapta a fejét:
- Elfogadni?!? - fakadt ki szenvedélyesen. Fekete szeme szinte tűzben égett. - Hogy lehetne ezt elfogadni...? - Elfordult és dühödten megmarkolta a szenteltvizes medence szélét. - Alig húszéves, gyönyörű, fiatal lány... Az egyik percben még ép és egészséges, aztán... - a kőoszlophoz hajtotta a homlokát - most pedig ott fekszik... csövek, műszerek, vezetékek között... összetört testtel... eszméletlenül... - Hangjából eltűnt az iménti szenvedély, nem maradt más csak a fájdalom, a bánat... - Ezt nem lehet elfogadni...
- Ki ő neked? - kérdezte a pap együttérzőn, bár már sejteni vélte a választ.
- A kedvesem - suttogta az ismeretlen, s hangja megtelt szeretettel és vágyakozással.
Csend ereszkedett közéjük. Aztán, mielőtt túl hosszúra nyúlt volna, a férfi újra megszólalt. Ezúttal csendesen és nyugodtan beszélt, talán túlságosan is nyugodtan:
- Igazából még most sem hiszem el, ami történt... Egész nap győzködtem magam, de hiába...
Nem tudom felfogni... - felsóhajtott - Még mindig azt várom, hogy felébredjek ebből a rémálomból... és akkor ott lesz mellettem... de múlnak az órák, és nem történik semmi... és nem tudok és nem értek semmit... Miért pont ő...? Miért? - Egyre jobban elragadták az érzései, a kétségbeesés, a rémület, és hiába próbálta visszatartani a könnyeit, néhány csepp lassan végig gördült az arcán.
Sándor atya megrendülten hallgatott. Ez az idegen egészen zavarba hozta, szerelme és fájdalma mélyen megérintette a lelkét. Szeretett volna segíteni, de nem tudta hogyan.
- Nem tudom, mit mondjak...
- Talán nem is kell, hogy bármit is mondjon - felelt a férfi és megfordult - hiszen végül is nem vigasztalásért vagy tanácsokért jöttem... Talán csak az kellett, hogy valaki meghallgasson... és ezt köszönöm önnek - biccentett egy aprót a pap felé. - És bár semmi sem változott, azt hiszem, igaza van... el kell fogadnom... bármilyen nehéz is. Különben nem tudok továbblépni, és nem tudok segíteni Neki...- Elhallgatott és valahová az atya mögé, a félhomályba nézett. Talán a templom árnyai közt látni vélt valakit, talán csak észrevette a feléjük tartó Celza nővért... - Azt hiszem, most már tényleg mennem kell... - Az idős férfira nézett - Biztos várják már, atyám...
- És téged, fiam? - kérdezte részvéttel Sándor atya, ám vendége kitért a válasz elől:
- Jó éjszakát! - köszönt el meleg, barátságos hangon és az ajtó felé indult.
Az atya utána nyúlt, megérintette a karját. Megvárta, amíg ránéz, és csak utána mondta:
- Fiam, ha bármikor beszélgetni akarsz... én itt leszek...
- Köszönöm - felelte a másik őszinte mosollyal. Aztán hátat fordított és kiment az ajtón.
Sándor atya sóhajtva csóválta a fejét, miközben bezárta a templomot.
- Ki volt ez a fiatalember? - kérdezte a közben odaérő idős, egykori clarissa.
- Fogalmam sincs - válaszolt a pap, és eltűnődött: "Tényleg, még a nevét sem tudom...", - de úgy érzem, hogy nem most láttuk utoljára...




A szőke, göndör hajú sebész elgondolkozva nézte a plexi ablak túloldalán levő szobában, az ágyon fekvő fiatal lányt. A karcsú, törékeny, fekete hajú teremtés szinte elveszett az orvosi műszerek és berendezések között. "EKG, infúziók, gyomorszonda, katéterek... Épp, mint a fiam az inkubátorban. - gondolta rövid szakállát simogatva. - Csak azóta Zolika otthon van épen, egészségesen, ő viszont..."- Nem is tudta eldönteni mi lenne jobb a lánynak: ha túlélné, vagy ha nem ... Mert ha magához is tér, nagy a valószínűsége, hogy hátra levő életét tolószékben tölti, vagy még rosszabb is lehet...
Megcsóválta a fejét. Nem voltak illúziói. Túl jól ismerte az ilyen eseteket, ahhoz képest, hogy alig öt éve diplomázott. Túl sok autó, túl sok baleset. Kulcscsonttörés, sérült a gerinc és a koponya... Igazából nem is ez volt a baj... Orvosként megszokta, hogy a legszebb nőre is úgy tekintsen, mint "esztergályos a munkadarabra" - ahogy az öccse mondani szokta - ez a lány azonban más eset. A barátja barátnője...
- Mint egy idióta amerikai sorozatban... - sóhajtott fel hangosan.


A reggeli vizit után épp leült a pihenőszobában, hogy megiszogassa az otthonról hozott kávéját, amikor megjelent Krisztián. A máskor mindig nyugodt, kiegyensúlyozott, szinte hűvös- nek tűnő férfi most sápadt volt, szinte vakon meredt maga elé, mint egy holdkóros, és úgy rogyott le az egyik fotelba, mintha többé fel sem akarna állni. Amikor pedig végül megszólalt, a hangja ijesztően fakó és színtelen volt.
- Péter, segítened kell...
Péter egy pillanatig komolyan elgondolkodott azon, hogy barátja esetleg rosszul van, és aggódva kutatott újabb jelek után, ám szerencsére nem látott ilyeneket. Az viszont tény, hogy Krisz nem szokta őt Péternek hívni, csak ha nagy baj van. És most láthatólag van. A fekete hajú férfira sosem volt jellemző az a kirobbanó jókedv és életöröm - bár, mióta megismerte jelenlegi barátnőjét sokat fejlődött - de most még korábbi önmagához képest is komor volt. Főként, hogy a lánnyal töltötte a hétvégét...
A sebész belekortyolt a kávéba és várta a folytatást. Ami meg is érkezett:
- Vikit baleset érte... Megsérült a feje, a gerince...
- Aha... - ivott egy újabb kortyot. "Ezzel az információval már lehet valamit kezdeni..." De valamit még mindig nem értett... - És hol jövök én a képbe? A Péterfy az ügyeletes...
Krisztián eddig előrehajolva ült, a térdén támaszkodó két kezébe hajtva a fejét, most azon- ban felpillantott:
- A metróépítők, a Keletinél, elvágták az ELMŰ egyik kábelét. A környéken nincs áram...
- Erről én is hallottam... - felelt Péter, és kissé értetlenül nézett. Aztán végre kapcsolt... - Mi vagyunk az ügyeletesek...! - Ekkor jutottak először eszébe az amerikai filmek. Majdnem ki is mondta, de barátjára pillantva meggondolta a dolgot.
Inkább lerakta a termoszpoharat, és gurulós székén átlökte magát a számítógépasztalhoz. Kikereste a megfelelő embereket és leadta a "Sürgős" jelzést a személyi hívójukra.
- Riasztottam a csapatot... - jelentette ki. Aztán eszébe jutott valami - Várj csak... - fordult barátja felé - Te honnan tudsz róla?
- A kollégái hívtak - felelt Krisz. - A mentősök kb. most érhetnek oda. - és megint lehajtotta a fejét.
- Akkor lépéselőnyben vagyunk! - állt fel Péter, önmagával módfelett elégedetten. Nagyot nyújtózott és ruganyosan a másik férfihoz sétált. - Fel a fejjel, Krisz! - veregette meg a vál- lát - Minden rendben lesz!


"Hát nem lett!" A sérülések súlyosabbak voltak a vártnál. Órákba telt mire az összes törött csontot a helyére rakták, minden belső vérzést elállítottak, mindent összevarrtak, és az agyban keletkezett vérömlenyt is felszámolták... Ez volt az a "plusz", amit a mentősök nem vehettek észre... És a műtét után várt rá még egy nehéz feladat: beszélnie kellett Viki édesanyjával és Krisztiánnal...
Amikor azonban kiment a hozzátartozók részére fenntartott folyosóra csak barátját találta ott. Valahogy furcsamód magányosnak és sebezhetőnek tűnt, ahogy ott álldogált az egyik ab-laknál, háttal neki, és kifelé bámult, a kórház előtt húzódó főútra, mint aki a forgalmat figyeli. Péter azonban biztos volt benne, hogy semmit sem lát belőle...
Megállt mögötte, és rá kellett döbbennie: fogalma sincs, hogy mit mondjon. Még sosem volt ilyen helyzetben. Csendben teltek a másodpercek és ő egyre jobban feszengett. Végül Krisztián szólalt meg:
- Túl fogja élni? - kérdezte egész halkan.
Péter nagyot sóhajtott.
- Fogalmam sincs - mondta őszintén. - A szervezete fiatal, erős, de... a sérülései súlyosak...
Elhallgatott, aztán még hozzá tette: - Eszméletlen... kómában van...
Krisz nem felelt, csak felsóhajtva vállával és fejével az ablakkeretnek dőlt.
A sebész úgy érezte mindent el kell mondania, a másiknak tudnia kell róla.
- Krisz, - folytatta - még ha magához is tér, nagy az esélye, hogy nem fog tudni többé járni... Zavartan elhallgatott. "Jézusom, de hülyén hangzik! Ilyesmit nem tanítanak az egyetemen!"
- Legalább őszinte vagy - jegyezte meg barátja csendben. Aztán felé fordult és ránézett. A két szeme gyanúsan csillogott, mintha könnyes lenne... - Szeretném látni Őt...
Péter megrázta a fejét, azonban... Erre legalább tudja, mit mondjon:
- Sajnálom, de tudod, hogy nem lehet...
- Pít, kérlek... látnom kell... - elakadt, nyelt egy nagyot és folytatta, - látnom kell... hogy el- higgyem... - behunyta a szemét és egy könnycsepp gördült végig az arcán.
A sebész őszintén megdöbbent. Nem hitte volna, hogy Krisztián ennyire mélyen szereti Viktóriát. Mint ahogy azt sem hitte volna soha, hogy barátját valaha is sírni látja. Ettől zavar-ba jött, hiszen a pszichológus eddig sosem mutatta ki ilyen nyíltan az érzéseit. És most, ami-kor megtörtént, valami megfoghatatlan módon, nem gyengébb, hanem erősebb lett általa, és mintha még erre büszke is lenne... A szabályok azonban rá is vonatkoznak.
- Oda csak a ho... - kezdett magyarázkodni, de a fekete szemek olyan könyörgőn néztek rá, hogy nem tudta folytatni. - A francba a szabályokkal! - fakadt ki. - Gyere!


És pár perc múlva itt álltak, ahol most ő, a plexiüveg innenső oldalán. Jó néhány óra eltelt azóta, tudta jól, hogy haza kéne mennie Zsuzsához és a kisfiához, de előbb össze kell szednie magát. A történtek őt is megviselték.
Most is, maga előtt látta Krisztiánt, ahogy kétségbeesetten nézi kedvesét. Ujjai úgy ráfeszültek az ablakra, mintha keresztül akarna nyúlni rajta.
- Nem tudom elhinni... - suttogta alig hallhatóan - egyszerűen... nem tudom... hogy megtörtént... Én azt hittem, hogy... - és képtelen volt folytatni, homlokát az üveghez hajtotta.
Péter sosem tartotta magát túlontúl érzelgősnek, de most a másik férfit nézve, furcsán elszorult a szíve és valami fojtogatta a torkát. Eddig az orvosilag elvárható együttérzéssel közölte bárkivel, akár hozzátartozója halálhírét is, de Krisztián a barátja, 10 éve ismeri... és most... nem tud mit mondani neki... Legalábbis semmi biztatót. Legszívesebben kimenekült volna a helyiségből, de nem vitte rá a lélek.
- Segíts, kérlek...!
Sebészként jól ismerte ezt az esdeklő hangsúlyt; most egyszerre borzongott tőle és hálás volt érte, mert nem kellett gondolkodnia a válaszon. Szinte gépiesen felelt a sokszor ismételt szavakkal:
- Mindent meg fogunk tenni.
Krisztián mindebből semmit sem vett észre, csak bólintott, és csendesen megjegyezte:
- Bárcsak én is tehetnék valamit...

folytatásos

Még nem szavaztak erre az alkotásra

Még nem érkezett hozzászólás ehhez az alkotáshoz!

Legutóbb történt

Marcsy bejegyzést írt a(z) Szivárgó lélek című alkotáshoz

Marcsy bejegyzést írt a(z) Szivárgó lélek című alkotáshoz

eferesz bejegyzést írt a(z) Fordulat című alkotáshoz

eferesz bejegyzést írt a(z) Szürkenéma-ablakok című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) Szürkenéma-ablakok című alkotáshoz

Alkonyi felhő bejegyzést írt a(z) Szürkenéma-ablakok című alkotáshoz

Alkonyi felhő bejegyzést írt a(z) Szürkenéma-ablakok című alkotáshoz

Alkonyi felhő bejegyzést írt a(z) Szürkenéma-ablakok című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) Fordulat című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) nem lettek aranyporosak a kezek című alkotáshoz

pusztai bejegyzést írt a(z) Az öcsém, meg én című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) nem lettek aranyporosak a kezek című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) nem lettek aranyporosak a kezek című alkotáshoz

pusztai bejegyzést írt a(z) Szürkenéma-ablakok című alkotáshoz

szilkati bejegyzést írt a(z) Virág isten kezében című alkotáshoz

eferesz alkotást töltött fel Fordulat címmel

szhemi bejegyzést írt a(z) Csillagokban kereslek ( Anyák napjára ) című alkotáshoz

ElizabethSuzanne bejegyzést írt a(z) Szuszimuszi és a rovarok című alkotáshoz

ElizabethSuzanne bejegyzést írt a(z) Szuszimuszi és a rovarok című alkotáshoz

ElizabethSuzanne bejegyzést írt a(z) Pünkösd című alkotáshoz

ElizabethSuzanne bejegyzést írt a(z) nem lettek aranyporosak a kezek című alkotáshoz

eferesz bejegyzést írt a(z) nem lettek aranyporosak a kezek című alkotáshoz

eferesz bejegyzést írt a(z) Támadás a kertből című alkotáshoz

eferesz bejegyzést írt a(z) hangulatok című alkotáshoz

eferesz bejegyzést írt a(z) craartáH! - Hála vers című alkotáshoz

eferesz bejegyzést írt a(z) craartáH! - Hála vers című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) nem lettek aranyporosak a kezek című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) nem lettek aranyporosak a kezek című alkotáshoz

eferesz bejegyzést írt a(z) Szivárgó lélek című alkotáshoz

gleam bejegyzést írt a(z) nem lettek aranyporosak a kezek című alkotáshoz

szilkati bejegyzést írt a(z) nem lettek aranyporosak a kezek című alkotáshoz

gleam bejegyzést írt a(z) Szivárgó lélek című alkotáshoz

Marcsy bejegyzést írt a(z) Szivárgó lélek című alkotáshoz

Madár bejegyzést írt a(z) Szeretet című alkotáshoz

Madár bejegyzést írt a(z) Kék Hold című alkotáshoz

Madár bejegyzést írt a(z) A Gondolkodó című alkotáshoz

Kőműves Ida bejegyzést írt a(z) Kóbor golyó című alkotáshoz

Kőműves Ida bejegyzést írt a(z) Holland hazugság 17. című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) Támadás a kertből című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) Támadás a kertből című alkotáshoz

Toplista

A Napvilág.Net hírei:

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjai

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjaiTüzesen süt le a nyári nap sugára... egy plüssjuhászra? Rá bizony. Aki amellett, hogy egy véres, forradalmi hangulatú, sebes sodrású kémtörténetbe csöppen, talán képes lesz újrafogalmazni a gondolatainkat Petőfi klasszikusáról. Fiókba az előítéletekkel, és lássuk, hogy boldogul Kukoricza Jancsi egy egészen más kontextusban!

2014. 10. 20. - Irodalom

 

thegpscoordinates.net

Zenit Futárszolgálat

Minden jog a szerkesztőség és a szerzők részére fenntartva! © 2004 - 2021 (Honlapkészítés: Mirla Webstúdió)