HONLAPUNK

Tagjaink Rólunk Szabályzat Kereső Statisztika Fórum Aktívak Gy.I.K.

ALKOTÁSOK

Cikkek Prózai művek Versek Receptek Ajánlják magukat Alkotók könyvei Hangos verstár Láncvers Verspárbaj

EGYÉB

Linkajánló Közös regény Emlékoldalak Főoldal
Napvilág Íróklub

Statisztika

Online tag: 4

Online vendég: 29

Tagok összesen: 1922

Írás összesen: 51407

RegisztrációregisztrációElfelejtett jelszóelfelejtett jelszó
Véletlen
Fórum

Utolsó hozzászóló:

szilkati
2021-05-05 17:43:01

Szülinaposok
Reklám

Naturánia - Mantova F?szerolaj Spray
Prózai művek / regény
Szerző: ArkadyFeltöltés dátuma: 2017-06-26

Múlt és jövő között

2.rész
február16. - kedd - Julianna, Lilla

A szmog és a hófelhők vastag paplanként borultak a városra. A félhomályt se a közvilágítás, se az éppen felkelő nap nem tudta eloszlatni. A meteorológia mára is egész napra hóesést jósolt. Az embereknek nyomott volt a hangulata, az autósok rosszkedvűen tülekedtek az utakon, a gyalogosok mogorván meredtek egymásra.
A négyszintes, Bem-rakparti ház előtt Varga úr, a házmester is bosszankodva nézett fel az égre. Még a tegnap este leesett hóval sem végzett - ráérős ember volt - és máris újra esni akar.
Nagyot sóhajtott, rosszallón csóválva a fejét. Már-már újra nekifogott volna a lapátolásnak, amikor a Duna felől hajóduda hallatszott. Egy szlovák zászló alatt hajózó uszály közeledett a Margit hídhoz.
- Szlovákia...! - mormolta félhangosan Varga úr, s eszébe jutott ifjúkora, amikor a haverokkal képesek voltak átruccanni Párkányba, egy kis sligovicára. Akkor persze még vonattal, nyoma sem volt még az új hídnak Esztergom és Párkány között. Illetve, csak a nyoma - a romjai voltak. Legtöbbször persze nem jutottak túl a vasútállomáson... de ez érthető. A restiben is kitűnő volt a kiszolgálás...
Az emléktől megnyalta a száját. Jóleső érzéssel gondolt a kredencen álló pálinkás üvegre. Nem volt ő alkoholista! Á, dehogy! Ki is kérte volna magának, ha bárki annak nevezi. Ha az lenne, kihozta volna magával az üveget... Egyszerűen kell az a kis melegség a férfiembernek, főleg ilyen hidegben... ilyen nehéz munka után. "Az ám, a munka! - nézett végig a havas járdán - Na, essünk neki!" - mert, ha ráérős is volt, azért tudta, hogy mi a dolga.
A nyitott kapuban megjelenő, nyurga kamasz fiú csak egy futó pillantásra méltatta apját. Fázósan összefonta karjait, és alaposan szemügyre vette a ház előtt parkoló autókat. Amikor észrevette azt, amelyiket kereste, bólintott és visszaszaladt a házba.

A földszinti, belső udvari, kétszobás házmesteri lakásban a leghátsó szoba volt az övé. Nem volt túl nagy, épp elfért benne az ágy, egy szekrény, egy íróasztal meg egy fotel, ahol olvasni szokott. Ideges, kapkodó mozdulatokkal kezdte ide-oda pakolni az íróasztalon levő könyveket és füzeteket, majd leguggolt és benézett a fiókokba is. Aztán kiegyenesedett, és beletúrt barna hajába. Pár percig homlokát ráncolva gondolkodott, majd az ágy mellett heverő táskához ment. Belekotort, és győztes mosollyal kiemelte a keresett könyvet. Ez az! Még van elég ideje a suli előtt, hogy visszavigye.


A negyediken a folyosó legutolsó lakása egy kis garzon volt. Előző lakója egy apró hálószoba leválasztásával, az amerikai konyhás - inkább főzőfülkés - szobából, még praktikusabbá tette; és ezzel a változással mostani lakója is meg volt elégedve.
A lakásban most mégis sötét volt és hideg. Az előbbi az időjárásnak és az alacsonyan járó napnak volt köszönhető, az utóbbi pedig annak, hogy a konvektor péntek délután óta nem lett feljebb kapcsolva. Úgy volt, ahogy hagyták, 2-es állásban.
Így nem csoda, hogy Krisztián arra ébredt, hogy fázik. Félálomban, tapogatózva kereste a takarót és az ismerős test meleg közelségét, de egyiket sem találta. Ez annyira szokatlan volt, hogy teljesen felébredt tőle. Felkönyökölt az ágyon s értetlenül nézett körül. A bevetett ágyon feküdt, és a tegnapi ruhája volt rajta. Aztán... minden eszébe jutott. Átfordult a hátára és percekig csak bámulta a plafont. "Tényleg megtörtént... Pedig olyan jó volt azt hinni, hogy csak álmodtam... Fura, nem is emlékszem, hogy kerültem haza." - gondolta. Rémlett, mintha találkozott volna a lépcsőházban a másodikon lakó Takácsnéval, az elvált tanárnővel - aki akkora szemeket meresztett rá, mintha most látná először - de ez igazából csak halvány emlék volt a többihez képest.
Nem akaródzott felkelnie, de muszáj volt. Vannak szükségszerűségek, amelyek nem tűrnek halasztást. Átvágott a másik szobán, észre sem véve a tegnap este lerúgott és szanaszét heverő cipőit, és csak úgy, zokniban, bement a fürdőszobába.
Amíg a dolgát végezte a WC tartályt fixírozta, de mikor kezét és arcát megmosva belenézett a mosdó feletti tükörbe óhatatlanul meglátta a női dolgokat. A hajkefét, hosszú, fekete hajszálakkal, egy csatot, és balra a kád peremén a samponja flakonját. "És a kocsiban ott van a többi holmija... - gondolta keserűen, - sőt, tulajdonképpen az enyém is..." Nem ehhez most igazán nincs ereje. Előbb össze kell magát szednie... Próbálta kitalálni, hogy mihez is fogjon, amikor valaki becsengetett.
Tamás, a házmester fia állt odakint. Pulóvert, és tiszta bár kissé kopott farmert és edzőcipőt viselt, kezében pedig egy könyvet szorongatott. Barna haja most is kócosan meredezett.
- Jó reggelt, doktor! - köszönt. - Visszahoztam a könyvét - s már nyújtotta is feléje Waltari "Szinuhe"-jét.
- Jó reggelt... - felelt színtelenül a férfi és gépiesen elvette a könyvet.
- Igaza volt, tényleg klassz - lelkesedett a fiú, - nagyon tetszett... - tétován elhallgatott. Valami nem volt rendben. Furcsálkodva méregette a doktort - ahogy az egész ház emlegette. Öt éve, mióta ide költözött, még sosem látta ilyen... ilyen gyűröttnek... Zokniban álldogált az ajtóban, úgy nézett ki, mint aki ruhában aludt, és mintha nem lett volna egészen jelen.
- Jól van? - kérdezte tapogatózva.
- Jól... persze, hogy jól - válaszolt gyorsan Krisz, és magára erőltetett egy mosolyt. - Remélem tetszett a könyv... majd megbeszéljük... Szia! - s ezzel becsukta az ajtót.
Tamás eltöprengett: "Máskor telefonon udvariasabb. Nem is figyelt rám..." Merengését szokatlan zaj szakította meg: mintha odabenn ököllel rávágtak volna az ajtóra. "Érdekes, én is pont így csináltam, amikor nem vettek be a kosaras csapatba..." - jutott az eszébe, és mivel a doktor az elmúlt öt évben olyan sokszor segített neki, úgy érezte most talán viszonozni tudja.
Újra megnyomta a csengőt.
Krisztián ajtót nyitott, de csak résnyire.
- Mit akarsz, Tamás? - szólt ki fáradtan és halkan. - Nem kéne iskolába menned?
- De igen, de... Doktor, maga mindig azt mondja, hogy az embereknek többet kéne törődniük egymással, és - a fiú eddig szinte hadart, de most elakadt. - Én pedig... szóval... izé...
Krisztián csendben figyelt. Ez a srác mindig meg tudja lepni!
- És te most törődni akarsz velem? - segítette ki.
- Igen - felelte zavartan Tamás, bár maga sem tudta, hogyan tehetné. Hiszen ő még jóformán gyerek a másik viszont felnőtt... Már nem érezte olyan jó ötletnek, de ha már ajánlkozott - ha valamiben segíthetek...
- Rendes tőled, - mondta a férfi őszintén is gondolva - tényleg, de kösz nem... Viszlát! - köszönt el másodszor is.
Visszaindult a szoba felé és, majdhogynem fizikai rosszullétként tört rá a kétségbeesés. Viki is ezt kérdezte tőle tegnap reggel, évődve, huncut mosollyal az arcán:‚Törődni akarsz velem?'
"Te jó ég, csak tegnap...!" - s szinte hallani vélte kedves hangját. A szíve őrült módon vert. Előrehajolva megtámaszkodott a térdén és vett néhány mély levegőt, hogy rendbe jöjjön.

Tamás még mindig odakint állt. Azon morfondírozott, hagyja-e így lerázni magát, vagy tegyen még egy kísérletet. Észrevette, hogy az ajtó csak be van hajtva, de nincs becsukva. Óvatosan meg akarta fogni kilincset, de a keze lecsúszott róla és az ajtó kinyílt. A férfi háttal állt neki, mintha keresne valamit. Az ajtó mozgására azonban kiegyenesedett.
- Miért nem hagysz békén...?!? - fakadt ki mogorván.
A fiúnak az egész helyzetben volt valami ismerős. Úgy hitte, tudja, miről van szó:
- A lány miatt van, igaz?
A doktor erőtlenül bólintott.
- Hogyha elhagyta... - folytatta volna Tamás, de...
- Nem hagyott el...! - vágott a szavába fojtott indulattal Krisztián, miközben balkezét szétterpesztett ujjakkal, elutasítóan nyújtotta a háta mögé. - És most menj! Tűnés! - Most már tényleg haragudott.
A fiú érezte, hogy nem feszítheti tovább a húrt, mennie kell, és szó nélkül becsukta az ajtót. Kattant a zár.
- Hál' istennek! - suttogta a doktor megkönnyebbülten. Nem akarta megbántani a fiút, de félt, hogyha tovább marad, előbb-utóbb rosszat mond neki...

A nappaliba érve első dolga volt, hogy megkeresse és felhúzza a cipőit. Éppen végzett, ami- kor harmadszor is megszólalt a csengő.
Most már nem az ajtót nyitotta ki csak az ajtón levő, katedrál üveges ablakot. Arra készült, hogy végleg elküldi Tamást, de ezúttal nem ő volt az, hanem Aradi úr, a szomszéd.
- Jó reggelt, doktor úr! - köszönt a maga katonás hanghordozásával a nyugdíjas őrnagy. Fess volt és friss, mint akit skatulyából húztak ki, a hatást csak egészen kicsit rontotta le az enyhén előre domborodó pocak. - Remélem nem zavarom, de meg kell kérdeznem, hogy ismer-e egy bizonyos Tölgyessy Ákost?
Krisztiánnak kellett néhány másodperc, amíg értelmezte a kérdést. Akkor azonban alaposan meglepődött.
- Ákost? Ő a főnököm... de maga...
- Akkor legyen szíves átfáradni hozzám, mert beszélni akar Önnel - és ahogy mondta inkább parancsnak hangzott, nem kérésnek. Aradi látta, hogy a fiatalember még mindig nem érti egészen a dolgot, ezért magyarázólag hozzá tette - A vonalason keresi, nálam. Azt mondja, Ön valószínűleg elhagyta a mobilját.
Krisz végre felfogta, miről is van szó, de igazából még most sem értette. Az öregre nézett, de a jégkék szemek semmilyen érzelmet, vagy gondolatot sem árultak el. Úgy tűnik, csak Ákostól kaphat választ...
A volt katonatiszt betessékelte az előszobában levő telefonhoz, míg ő maga kint maradt a folyosón. A feljebbvalóval folytatott beszélgetés nem tartozik idegenekre, még akkor sem, ha az ő készülékén bonyolódik.
- Szia! - szólt bele Krisz a kagylóba - Miért nem a mobilon hívsz?
- Helló! - hallotta a pszichiátria főorvosának karcos hangját - Tegnap bent hagytad a rendelőben...
- Az lehet... - jegyezte meg magának. Ákos nem is törődött vele, folytatta:
- ...Mariann megtalálta, de nem ez a lényeg... Beszéltem Péter barátoddal, elmondta, hogy mi történt... Ha gondolod, otthon maradhatsz pár napot...
Krisztián csendben mérlegelte a felkínált lehetőséget: "Itthon lenni egyedül, az üres lakásban - beleborzongott a gondolatba - Nem, ennél bármi jobb lehet..."
- Kösz, de nem - mondta hangosan - inkább bemegyek...
- Biztos vagy benne?
- Igen. Jobb, ha csinálok valamit. Legalább lefoglalom magam...
- Te tudod - felelt Ákos, és pillanatnyi szünet után hozzáfűzte, - de szemmel foglak tartani!
- Te vagy a főnök - válaszolt rezignáltan Krisz, - azt teszel, ami jólesik...
- Jól van! - egyezett bele a főorvos - Kettőkor találkozunk! - s ezzel bontotta a vonalat.
Aradi lakásában Krisztián is lerakta a kagylót és kiment az őrnagyhoz.
- Köszönöm - mondta, - remélem nem zavartuk meg?
- Semmi gond, kérem! Szívesen segítek.
- Csak azt nem értem - töprengett a doktor, - hogy, hogy talált rá Önre. Még én sem tudom ezt a telefonszámot...
- Ó! - mosolygott sokat sejtetőn Aradi - Nekem elmesélte. És csak azt mondhatom Önnek, - tette kezét a doktor vállára - hogyha annak idején csak fele ilyen talpraesett emberek dolgoztak volna a kezem alatt, akkor sokkal hatékonyabb lett volna a hírszerzésünk... - s ezzel magára hagyta a még mindig csodálkozó Krisztiánt a folyosón.




A nővér azóta figyelte a fekete hajú fiatalembert, mióta az bejött a szobába. Nem kellett volna csak úgy beengednie, ezt tudta jól - hiszen ide csak orvosok, ápolók és a hozzátartozók jöhetnek be (vagyis majdnem mindenki), - de... egyrészt ismerős volt az arca, másrészt, látta rajta, tudja, kihez megy. Figyelemre sem méltatta a másik három plexi ablak mögötti szobát, rögtön a jobb hátsóhoz sietett. Most is ott állt előtte és csak nézte a bent fekvőt. Viselkedése azt sugallta, hogy ismeri a lányt. Épp ezért nem is küldte el.

Krisztián egy darabig valóban csak figyelte Viktóriát, reménykedve abban, hogy magához tér, de aztán, ahogy elnézte a kötés alól kilátszó fekete haját, a takaró alatt kirajzolódó testét, a testét, amelynek oly jól ismeri már minden apró hajlatát, minden titkát... eszébe jutott a tegnap reggel...
Amikor a lány kijött a zuhany alól... a haja feltűzve, a vízcseppek csillogtak a bőrén... és ő gyengéden lecsókolta őket... a gömbölyű vállakról, a büszkén domborodó keblekről, a...
- Nem... - suttogta és szinte karmolta a plexit kínjában - nem lesz ez így jó... - és kinyitotta a szemét - ilyennek kell, lássalak... amilyen most vagy... - de hiába győzködte magát.
"Csak egy nap telt el és máris hiányzol... - gondolta bánatosan. - Nagyon nehéz nélküled..."- Igen, hiányzott neki Viki; fizikailag is, hisz vágyott kedvese kezének, ajkának, teste minden porcikájának borzongatóan gyönyörű, simogató érintésére; és lelkileg, mert nem volt kihez szólnia, nem volt senki, akivel beszélgethetne, aki várná otthon... olyan üres és szürke lett minden. És nem csupán néhány napig lesz távol, hanem hetekig, talán hónapokig. Többre, másra nem akart, nem mert gondolni...
Nézte a lányt és eszébe jutottak az együtt töltött órák, éjszakák. "Most is úgy alszol, mint mindig, azzal az apró mosollyal az arcodon..." - és az emléktől ő maga is elmosolyodott.
- Remélem, szépeket álmodsz... - mondta halkan.
Szeretett volna itt maradni mellette, de nem lehetett. Mindjárt két óra, kezdődik a rendelése. Nem akaródzott elmennie, ám muszáj volt...
- Visszajövök... itt leszek Veled, amikor csak lehet... - ígérte a mozdulatlan lánynak, s nehéz szívvel bár, de távozott.
Az idősödő nővér együttérzőn nézett utána. Eddig csak a hospice-osztályon látott ilyen szomorú embereket. Átélhető érzések után sóvárgó szívében felébredt a kíváncsiság. Azt a kórlapról már tudta, hogy kicsoda a lány. Most azt is tudni szerette volna, hogy ki volt ez a férfi, túl azon a nyilvánvaló tényen, hogy a kislány barátja... Érdekes és izgalmas feladatnak ígérkezett kideríteni.
- ...és milyen romantikus...! - sóhajtott fel hangosan.




Edit fürkészve figyelte az asztal túl oldalán, a lap-top előtt ülő férfit. Egész biztos, hogy épp a róla szóló jelentéseket olvassa. Magában megvonta a vállát: "És? Kit érdekel?" - valójában azonban nagyon is érdekelte. Mindig is fontos volt számára, hogy milyen benyomást kelt másokban. Ezért is csapódik újra meg újra különböző bandákhoz.
Teljesen hátracsúszott a fotelban és előre hajolva, idegesen lóbálta a lábát. "Már percek óta olvas... Mi a franc lesz? Szívesen bámulok jóképű pasikat, de ez már túlzás! Rólam nem szokás elfeledkezni..."
Krisztián a szeme sarkából figyelte a lányt már azóta, hogy belépett a rendelőbe. Volt is mit nézni rajta, nem is annyira az alakján, bár azon is lett volna mit, hanem inkább a külsején. Szőkével melírozott vörös - vagy fordítva? - félhosszú, tépett frizura, feketével vastagon kifestett szemek, piercing az orrában és az állán, nagy karikák a fülében. Ruházata is hasonlóan eklektikus stílusú: lila (!) selyem blúz és farmer mini, hozzá sötétzöld, vastag harisnya, amit "remekül" egészített ki a lábán pompázó, kopott bakancs és a piros-sárga, keresztben csíkos térdzokni.
A pszichológus lélekben megcsóválta a fejét: "Két hasonló korú lány, mégis mennyire különbözőek..." Viki sokkal ízlésesebben öltözködött. És, amíg látszólag a képernyőt nézte, akaratlanul is felidéződött benne a tavaly augusztus...:

Közeledett Viki születésnapja, és fogalma sem volt, hogy mivel lephetné meg. Aztán eszébe jutott, hogy a lány szereti a dixieland zenét, és, hogy, amikor egyetemre járt Kecskeméten volt egy étterem, ahol rendszeresen fellépett egy ilyen együttes. Utána kérdezett, és mert a dolog még mindig élt, rögtön asztalt is foglalt 29-ére. Aztán közölte Vikivel, hogy elviszi őt vacsorázni egy igazán jó helyre. Barátnője tipikus nőként reagált:
- Egy jó helyre? - nézett rá kissé riadtan - Mit fogok felvenni? Nincs is olyan ruhám... - és látszott rajta, hogy gondolatban végignézi a gardróbját.
Sajnos, az ő viszont-reakciója is tipikus volt. Elővett egy húszezrest...:
- Vegyél magadnak valami szépet.
- Ezt... ezt nem fogadhatom el - rökönyödött meg a lány.
- Miért ne fogad... - kezdte, de amikor szavaitól Viki elvörösödött, rögtön kapcsolt. Most már ő is megijedt, hiszen, amit az imént mondott, nagyon kétértelmű és könnyen félreérthető volt. Bűnbánón nézett a másikra, őszintén remélte, hogy nem bántotta meg.
- El tudod képzelni, hogy anyám mit szólna hozzá? - kérdezte a lány néhány másodpercnyi kínos csönd után enyhe szemrehányással a hangjában. A kérdés azonban azt is jelezte, hogy elfogadja a férfi arcáról leolvasható, ki nem mondott bocsánatkérést.
Krisztián határozottan megkönnyebbült... hogy a következő mondattal újra kockára tegyen mindent...:
- Itt is tarthatod... - de ahogy kimondta, tudta, hogy nem kellett volna. Nagyon hülyének érez- te magát...
Viktória fürkészve tekintett rá, mintha azt latolgatná, hogy barátja direkt csinálja-e ezt vele.
- Rendben - döntötte el végül magában a dolgot - elfogadom, de csak egy feltétellel... - kicsit kivárt, hagyta, hogy Krisz hadd eméssze magát, aztán folytatta - ha Te is elkísérsz...
- Én? - rökönyödött meg most a férfi - Minek kellek én oda?
- Csakhogy lásd, mire költöm a pénzed - felelte Viki, majd megvonta a vállát - és különben is... ez lesz a büntetésed - és végre elmosolyodott.
Így hát Krisz elment vele és nem bánta meg. Egyrészt, mert legnagyobb meglepetésére a lány nem a legdrágább butikokba cipelte el, hanem a Margit körúti használtruha boltokat járták végig, másrészt pedig jó volt nézni Őt, ahogy boldogan válogat és próbál. Még az eladók is mosolyogtak, amikor kipenderült a fülkéből egy-egy szebb darabban. Mindegyik egyedi volt, bármelyik gazdag divathölgy belesárgult volna az irigységbe... és a legnőiesebb kis semmiségekben csak otthon mutatta meg magát... négyszemközt...
Végül majdhogynem egy tucatnyi szatyorral fejezték be a körutat, és az egyikben ott lapult az a sötétzöld, ujjatlan, bokáig érő és testhez simuló bársonyruha is, amire alig lehetett rábeszélni Viktóriát. Nem akarta megvenni, mert hova fogja majd felvenni, Krisztián azonban ez egyszer hajthatatlan volt. Már tudta, hogy mi lesz az az alkalom...
Amikor a szilveszteri bulin megjelentek - Péterék is ott voltak - mindenki megbámulta a lányt. A nők irigykedve és féltékenyen, a férfiak kíváncsian és felajzottan, ami nem is volt csoda, hiszen a nemes anyag gyönyörűen kirajzolta karcsú alakját. Még barátja is nagy szemeket meresztett rá, hogy aztán az első adandó alkalommal diszkréten félre vonva Krisztiánt, bocsánatot kérjen, amiért valaha is szürke kis egérnek tartotta Viktóriát.

"Péter! Neki sem lehetett könnyű a tegnapi nap..." - gondolt bele a történtekbe Krisz, aztán egy aprót sóhajtva felnézett:
- Nos, Edit - szólította meg a vele szemben ülőt - szeretném, ha elmesélné, hogy miért is van itt - és hátra dőlt a magas támlájú forgószékben.
A lány egy pillanatra nagy szemeket meresztett: "Edit! Te jó ég, Editnek hívott! A tanács-adó csajszi egyszerűen csak "Szabó"-zott, az idős lélekkurkász folyton Szabó kisasszonynak nevezett, a fiatalabb pedig azt hitte, a bizalmamba fogadom, hogyha Funkynak szólít... És nem is csak a bizalmamat akarta, a rohadék... Edit! Talán megérdemli, hogy válaszoljak..." Hangosan azonban csak ennyit mondott:
- Minek? Most olvasta el...
Krisz válaszul lecsukta a számítógépet.
- Azt valóban tudom, hogy mi történt eddig - kezdte, - csak azt nem tudom, hogy miért. Túl van két öngyilkossági kísérleten és két pszichológuson, ja, és a nevelési tanácsadó, de szeretném magától hallani, hogy miért akarta befejezni az életét.
Edit végigmérte a férfit. "Biztos sok pénze van, meg jó családja... Szülői segítség nélkül manapság senki sem lehet orvos..."
- Úgy se értené... - felelt megvonva a vállát. Ezt az egész pszicho-izét feleslegesnek érezte. Úgy is meg fogja újra próbálni... - Csak azért foglalkozik velem, mert pénzt kap érte...
- Valóban azért kapom a fizetésem, hogy meghallgassam, de - villanásnyi ideig töprengett, hogy elmondja-e, aztán úgy döntött, hogy igen - az édesanyja által felajánlott "jutalmat" nem fogadtam el.
- Az anyám?! - rökönyödött meg Edit. - Fizetni akart...? Nna, persze! Biztos azt akarta, hogy dugjon be valami intézetbe...
- Épp ellenkezőleg - hajolt előre Krisz. - Ha hiszi, ha nem az édesanyja szereti magát.
- Ezt mesélje valaki másnak. Az anyám legfeljebb saját magát szereti - legyintett a lány - meg persze az öcsémet. Mindig ő a fontos, csak ő számít! A Ferike zenész karrierje... Tudja, hogy játszik a klarinéton? Más művészibben fúj fel egy gumimatracot, legalábbis több átéléssel...
És ha az öcsém egyet köhint, már hívja valamelyik penziót a Mátrában, mert "a hegyi levegő köztudomásúlag jót tesz a tüdőnek"! - mondta szinte egy szuszra, az utolsó mondatnál még az állát és orrát is felszegte, és affektáló lett a hangja.
A doktor épphogy elfojtott egy mosolyt. A lány remekül utánozta az asszonyt, akivel a múlt héten találkozott. Szó se róla, ő is tudott beszélni, de a lánya túltesz rajta...
- Úgy látom, a kommunikációval nincs problémája. - jegyzete meg - Nagyon tehetséges elő- adó. Talán ez az egyetlen, ami igazi magán...
Edit kicsit sértődötten és kicsit gyorsan pattant fel a fotelból. Kihúzta magát, két kezét behajlított kézfejjel végig húzta a teste mellett, felülről lefelé és kissé kihívóan kérdezte:
- És a többi? - s csábosnak szánt mozdulattal, lassan felemelte a fejét, úgy nézett a férfira, lesve az elért hatást.
De egész mást ért el vele. Krisztiánnak fájdalmasan ismerős volt ez a mozdulat. Más helyből, más időből... - s egy hosszú pillanatra behunyta a szemét.
A lány leforrázva huppant vissza a fotelbe. Azok a lecsukódó szemek, a férfi arcán tovatűnő, vágyódó kifejezés...! "A fenébe! Már megint!" - és most már távolság tartóbban nézett az orvosra.
Krisztián csak nyugtázta, hogy páciense újra ül, és megpróbált vele foglalkozni:
- Az igazi okot még mindig nem mondta el.
- Dehogynem - tiltakozott morcosan amaz, - csak nem figyelt...
- Úgy érzi, hogy nem szereti az anyja, nem foglalkozik magával. Ez még nem elég indok...
- Magának! - vágott közbe Edit - Maga biztos rendes családban nőtt fel, ahol mindenkire jut idő és energia... De minket anya egyedül nevel... és ő úgy döntött, hogy az öcsém fontosabb.
Én csak arra voltam jó neki, hogy gürcöljek, sosem kérdezte meg, hogy mit akarok... - közel járt ahhoz, hogy elsírja magát az önsajnálattól.
A férfi csendben figyelte őt és lassan nőtt benne a keserűség. Edit szavai nyomán a saját gyerekkora jutott az eszébe, a szülei, a testvérei, mindaz, ami volt, és amit elveszített. "És most lehet, hogy megint veszíteni fogok... - Nem akart erre gondolni, de újra és újra eszébe jutott. - "Ez a lány nem is tudja, milyen szerencsés. Van családja, és ő ki akar belőle lépni..."
- És a tágabb családja? Az iskolában valaki? - kérdezett közbe, amíg a lány levegőt vett.
- Az iskolában? Ott is csak kihasználnak. A tanárok csak azt nézik, hogy meglegyen a kvóta, meg hogy leadják az anyagot. Az osztálytársaim pedig, na azok használtak ki igazán. Arra jó voltam, hogy elvigyem a balhét - kesergett, - de sosem álltak ki értem. A banda az más, ott van összetartás..., és ha nem mehetek vissza - nézett fel a férfira - akkor..., akkor újra meg- teszem..., mert ők elfogadnak..., ott számítok..., ott érzem jól magam. Vissza akarok menni, és ha nem lehet, akkor meg akarok halni...
Amíg a lány beszélt Krisz megkerülte az asztalt és most felült a szélére, vele szemben.
- De miért? Edit, maga egy 18 éves, okos, csinos, fiatal nő... Miért?
Edit azonban nem a kérdésre, hanem az előtte elhangzottakra figyelt:
- Szóval, tetszem magának? - állt fel, és a férfi elé lépett.
Megpróbálta megérinteni az arcát, de az orvos megfogta a kezét.
- Ezt hagyja abba - mondta feszülten. - Nem áll jól magának. Azért mert olyan az ízlése, mint egy... szóval, nem kéne úgy is viselkednie.
- Miért? - incselkedett a lány, és most a másik kezével próbálkozott, de Krisz résen volt, ezt is elkapta.
- Engem nem tud elcsábítani... - eszébe jutott a másik két doktor jelentése a lányról. "Velük is eljátszotta ezt. És a fiatalabb még komolyan is vette... Meg is járta."
- Biztos benne? - Már a testét is bevetette, előre tolta a csípőjét a férfi térdéhez, úgy hogy az leszállt az asztalról.
- Igen - válaszolt. Nem sokkal, de magasabb volt a lánynál, Edit felnézett rá, meresztgette a szemeit. - És most üljön vissza... - és hogy szavainak nyomatékot adjon, lenyomta a fotelba. Érezte, hogy kezd dühös lenni. Tudta, hogy nem lenne szabad, de nem tudott olyan hűvös és tárgyilagos lenni, mint máskor. "Ez a nő a kis játékaival..."
Edit arckifejezése rögtön megváltozott. A vágyakozó tekintetet az utálat váltotta fel.
- Tudja - és szinte kiköpte a szavakat - maga is épp olyan képmutató alak, mint a többi férfi. Épp úgy megjátssza magát... Nem akartam magától semmit... csak próbára tettem... - jelentette ki büszkén, mint aki hőstettet hajtott végre - Láttam az arcát az előbb...
Krisztián lehajolt hozzá és megfogta a fotel két oldalát:
- Nem tud semmit... - mondta és érezte, már nem kell sok, hogy elveszítse a türelmét.
- De igen... láttam... Az a sóvárgás... - gúnyolódott a lány.
- Edit! - próbált adni egy utolsó esélyt a férfi - Én megadtam magának a tiszteletet, magamnak sem kérek többet...
- Tisztelet?!? - sikította hisztérikusan Edit - Hisz maga is csak egy kéjsóvár, perverz f...
A férfi tenyere nagyot csattant a lány arcán.
Egy gondolatnyi időre döbbenten meredtek egymásra.
Aztán Edit a két kezét védekező mozdulattal maga elé kapta, és igyekezett egészen a fotel belsejébe kucorodni, minél messzebb az orvostól. Nem is tudta mitől ijedt meg jobban: a váratlan reakciótól, vagy a férfi szemében egy villanásra fellobbanó tűztől. "Megütött..." - hitetlenkedett riadtan, szemei könnyben úsztak a fájdalomtól és a pofon megalázó tényétől. Próbálta fenntartani a dühét, de a férfin, legnagyobb csodálkozására, nem látta semmi jelét a győzelemnek. Sőt!
Krisztián talán még jobban megijedt, mint a páciense. Egyrészt attól, ami történt, másrészt a lány szemében tükröződő félelemtől. Tőle félt! Ilyesmi még nem esett meg vele... és egyáltalán nem volt kellemes érzés... Ellökte magát a foteltől és szinte menekült a forgószék háttámlája mögé...
- Bocsásson meg - mondta - egy kissé... elragadtattam magam... - és nem nézett a lányra.
- Egy kissé - motyogta Edit, az arcát tapogatva. - Hát, maga nem semmi... Mindig azt hittem, hogy a pszihomókusoknak nincsenek érzéseik... - a másik sötét pillantásától azonban rögtön elhallgatott. Kis szünet után folytatta - Úgy látszik tévedtem...
- Ha akar, szólhat a főnökömnek... - "és meg is érdemelném. - gondolta a férfi. - Besétáltam a csapdába, mint egy kezdő."
-... és jelentsem fel magát? - a lány eltöprengett, aztán megrázta a fejét - Maga az első doki, akivel szót értek...
- Ha maga ezt annak hívja... - Krisz lassan kezdett megnyugodni. - Elgondolkozott már azon, hogy miért provokálja az embereket?
- Ne haragudjon, az én hibám is volt... - mentegetőzött Edit, de a férfi közbevágott:
- Ezt nem vitatom, de ne kezdje újra. A kérdésre válaszoljon. - szólt rá és visszaült a helyére.
Páciense láthatólag a gondolataiba merült. Majd egy percig csönd volt.
- Talán, hogy odafigyeljenek rám... - felelt végül tétován a lány.
- Én előtte is figyeltem magára...
- Igen... de úgy éreztem csak azért, mert muszáj... - Edit megvonta a vállát - Tudni akartam, hogy komolyan vesz-e...
- És miért érzi úgy, hogy csak így kaphat figyelmet?
- Ezt láttam anyámtól... Ő is így bánt apámmal... Az összes férfi közül csak a fiát kedveli...
Hallgatott egy sort, aztán elmélázva folytatta:
- Tudja, sajnálom az öcsémet. Nemsokára elkezd kamaszodni és akkor anya őt is meg fogja utálni. Vagy, ami még rosszabb, nem engedi felnőni.
- Akkor mégis szereti a testvérét.
- Persze hogy szeretem, csak anyámat nem...
- Foglaljuk össze, amit eddig elmondott - javasolta Krisztián - Ferit attól félti, hogy nem fog tudni felnőni, örökre "gyerek" marad, - a lányra nézett, aki csak bólintott - maga viszont nem akar felnőni. Alighanem azért, mert attól fél, hogy ha majd egyszer férjhez megy, és gyerekei születnek...
- ...úgy fogok bánni velük, mint anya velünk... - fejezte be a mondatot Edit. Ezt így még sosem gondolta végig, és most teljesen meg volt döbbenve. Eddig egy rakás szerencsétlenségnek érezte magát, mert rájött, akárhogy is kapálódzik előbb-utóbb ő is felnőtt lesz, de ha ez tényleg az anyja miatt van... "Ez egészen más megvilágításba helyezi a dolgokat..."
A férfi hagyta, hagy eméssze csendben a történteket. Csak pár perc után kérdezte meg:
- Most, hogy erre rájött, mit akar tenni?
Edit felnézett rá. Most először látta benne az orvost, az embert, aki segíteni akar.
- Maga mit javasol? - kérdezett vissza félszegen.
- Erre nincs recept - felelt Krisz. - Az biztos, hogyha tudja mit akar elkerülni, akkor nem fogja automatikusan másolni az anyja viselkedését. De, az is igaz, hogy szeretet és figyelmet nem lehet erőszakkal kikényszeríteni, mert akkor előbb-utóbb olyasmi történik, mint ma. Először is meg kell tanulnia odafigyelni másokra.
- És azt hogyan tegyem? - sóhajtott fel a lány.
- Például úgy, hogy nem erőszakolja rá magát másokra. Csak hallgasson és figyeljen. - az orvos egy kicsit eltöprengett - Tudok is erre egy megfelelő helyet: "D"épület, 3. emelet.
Edit utálkozva fintorgott:
- Az a kórház rész... az intenzív...
- Tudom, hogy tudja. Azt is tudom, hogy nem szívesen megy oda vissza. De az ott dolgozók mind lelkiismeretes emberek, ha nem így lenne, most nem beszélgetnénk... - látta a lányon, hogy nem szeret erre emlékezni, ezért nem is erőltette - Figyelje meg a munkájukat, a betegeket, beszélgessen velük, vagy csak hallgassa meg őket. - újra elgondolkodott - A 12-esben van egy fiatal lány, pár évvel idősebb magánál... Autóbaleset érte, kómában van...
Edit újonnan támadt érdeklődéssel figyelt. Volt valami furcsa a férfi hangjában, távolba vesző tekintetében, amit nem tudott mire vélni... Mintha valami köze lenne ahhoz a lányhoz... Úgy tűnt ugyanazt az arckifejezést látja rajta, mint az előbb, amikor meggyanúsította... Nyelt egy nagyot, és érezte, hogy elpirul.
Krisztián nem vette észre. Halkan beszélt tovább:
- Látogassa meg... - Editre nézett - gondolkodjon el azon, hogy nemrég még maga is így feküdt egy ágyon, eszméletlenül. És töprengjen el azon, hogy mit érezhetnek azok, akiknek fontos, akik szeretik...- elhallgatott, pillantása elrévedt. Csak néhány másodperc után folytatta:
- És ha jövő héten eljön, mondja el, hogy mire jutott...
- Akkor vége? - kérdezte tétován a lány, és felállt.
- Mára igen - válaszolt a doktor, mialatt kinyitotta a lap-topot - De jövő kedden ugyanekkor, ugyanitt...
- Jó - mondta Edit kifelé indulva, - eljövök. - Az ajtóból még visszafordult - Viszlát! - köszönt el, és ahogy kiment hallotta, hogy a férfi viszonozza:
- Viszontlátásra, Edit!

Még nem szavaztak erre az alkotásra

Még nem érkezett hozzászólás ehhez az alkotáshoz!

Legutóbb történt

Alkonyi felhő bejegyzést írt a(z) Himpér álmok vajíze című alkotáshoz

Alkonyi felhő bejegyzést írt a(z) Kócos karamellás puccino's című alkotáshoz

szhemi alkotást töltött fel Ha könyv lennék címmel a várólistára

szhemi bejegyzést írt a(z) A világ ellen című alkotáshoz

gleam bejegyzést írt a(z) Volt egyszer egy ember című alkotáshoz

gleam bejegyzést írt a(z) Kócos karamellás puccino's című alkotáshoz

gleam bejegyzést írt a(z) Himpér álmok vajíze című alkotáshoz

gleam bejegyzést írt a(z) Fürtöskacagó melodikus című alkotáshoz

gleam bejegyzést írt a(z) Mióta felfogom Őt című alkotáshoz

gleam bejegyzést írt a(z) Szeretet című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) Mióta felfogom Őt című alkotáshoz

gleam bejegyzést írt a(z) Szeretet című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) Mióta felfogom Őt című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) Mióta felfogom Őt című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) Mióta felfogom Őt című alkotáshoz

Krómer Ágnes bejegyzést írt a(z) Radnótiról - gyermekszemmel, őszintén című alkotáshoz

Vári Zoltán Pál alkotást töltött fel Mióta felfogom Őt címmel a várólistára

Alkonyi felhő bejegyzést írt a(z) Kócos karamellás puccino's című alkotáshoz

Bödön bejegyzést írt a(z) Kócos karamellás puccino's című alkotáshoz

Bödön bejegyzést írt a(z) Holland hazugság 14. című alkotáshoz

Bödön bejegyzést írt a(z) A lajtorja 64. című alkotáshoz

Bödön bejegyzést írt a(z) A lajtorja 63. című alkotáshoz

Bödön bejegyzést írt a(z) A lajtorja 62. című alkotáshoz

Bödön bejegyzést írt a(z) A lajtorja 61. című alkotáshoz

gleam bejegyzést írt a(z) Virág isten kezében című alkotáshoz

hundido bejegyzést írt a(z) Egy szülő panasza című alkotáshoz

Vári Zoltán Pál bejegyzést írt a(z) Indulnom muszáj című alkotáshoz

ElizabethSuzanne alkotást töltött fel A Csalafinta csalitosban címmel a várólistára

Kankalin bejegyzést írt a(z) A világ ellen című alkotáshoz

Kankalin bejegyzést írt a(z) Virág isten kezében című alkotáshoz

Kankalin bejegyzést írt a(z) Virág isten kezében című alkotáshoz

Kankalin bejegyzést írt a(z) Radnótiról - gyermekszemmel, őszintén című alkotáshoz

eferesz bejegyzést írt a(z) Virág isten kezében című alkotáshoz

Kőműves Ida bejegyzést írt a(z) ringattak az elképzelések című alkotáshoz

Kőműves Ida bejegyzést írt a(z) Virág isten kezében című alkotáshoz

Kőműves Ida bejegyzést írt a(z) Holland hazugság 14. című alkotáshoz

Kőműves Ida bejegyzést írt a(z) Radnótiról - gyermekszemmel, őszintén című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) ringattak az elképzelések című alkotáshoz

Kőműves Ida bejegyzést írt a(z) Holland hazugság 13. című alkotáshoz

Kőműves Ida bejegyzést írt a(z) Holland hazugság 12. című alkotáshoz

Toplista

A Napvilág.Net hírei:

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjai

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjaiTüzesen süt le a nyári nap sugára... egy plüssjuhászra? Rá bizony. Aki amellett, hogy egy véres, forradalmi hangulatú, sebes sodrású kémtörténetbe csöppen, talán képes lesz újrafogalmazni a gondolatainkat Petőfi klasszikusáról. Fiókba az előítéletekkel, és lássuk, hogy boldogul Kukoricza Jancsi egy egészen más kontextusban!

2014. 10. 20. - Irodalom

 

thegpscoordinates.net

Zenit Futárszolgálat

Minden jog a szerkesztőség és a szerzők részére fenntartva! © 2004 - 2021 (Honlapkészítés: Mirla Webstúdió)