HONLAPUNK

Tagjaink Rólunk Szabályzat Kereső Statisztika Fórum Aktívak Gy.I.K.

ALKOTÁSOK

Cikkek Prózai művek Versek Receptek Ajánlják magukat Alkotók könyvei Hangos verstár Láncvers Verspárbaj

EGYÉB

Linkajánló Közös regény Emlékoldalak Főoldal
Napvilág Íróklub

Statisztika

Online tag: 3

Online vendég: 23

Tagok összesen: 1923

Írás összesen: 51425

RegisztrációregisztrációElfelejtett jelszóelfelejtett jelszó
Véletlen
Fórum

Utolsó hozzászóló:

szilkati
2021-05-05 17:43:01

Szülinaposok
Reklám

Naturánia - Mantova F?szerolaj Spray
Prózai művek / regény
Szerző: ArkadyFeltöltés dátuma: 2017-07-05

Múlt és jövő között

%.rész
február 19. - péntek - Zsuzsanna

Szép, derült idő ígérkezett. Csak az ország északi részére mondtak futó hózáporokat. Kora reggeltől kezdett felszakadozni a felhőzet, mostanra már ki-kibukkant a nap. Amikor épp előtűnt, sugarai fényorgona futamokat játszottak a toronyépület tetejéről lógó jégcsapokon.
Egy pillanatra még az udvar felett átrepülő galamb után néző macska is belefeledkezett.
A kórház alagsorába vezető lépcső tetején, a falnak támaszkodva egy tatáros vonású, fehér hajú, idős férfi cigarettázott. Bal kezében fogta a csikket, úgy tartotta, befelé fordítva, mint a katonaviselt emberek. Vagy mint a vagányok. Ő mindkettő volt, a sors így hozta; egykori intézetisként, Ratkó-gyerekként, nem is volt igazán választása. Nem nagyon törődött vele. Csak meglegyen a mindennapi betevő...
Ma reggel már a második cigit szívta idekinn. Rendszerint csak egyet szokott, de most még kint kellett maradnia, mert még nem jött meg, akire várt. Ehhez pedig kellett valami indok...
Mialatt jobb kezével a pufajkája zsebében levő papírt gyűrögette, szemmel tartotta a személyzeti parkolót. Ebből a szempontból az, ahol állt, stratégiai pont volt. Az egész területet belátta.
Itt sosem unatkozott, az éjszakai ügyeleteknek hála, állandó volt a jövés-menés.
Most is egy Suzuki indult el éppen. Vezetője ügyesen, nagy ívben kanyarodott a kapu felé, de a befelé tartó Rover így is kis híján levitte a visszapillantóját. Nem dudáltak egymásra, de nem udvariasságból. A 'mi autónk' volánjánál ülő doktornő, ismervén a másik sofőrt, nagyon is jól tudta, hogy nem lenne semmi értelme; neki itt úgy sem lehet igaza. Az illető "úriember" pedig méltóságán alulinak tartotta, hogy bármilyen módon jelezze: észrevette a kisebb kocsit.
A fűtő fejcsóválva dobta el a csontig szívott csikket. Ő annak idején, suttyó gyerekként, jobban manőverezett a T-34- sel... Volt érzéke hozzá. Régi, szép idők... Na, mindegy. A lényeg, hogy itt van, akivel beszélni akar... Ellökte magát a faltól és ráérősen elindult a parkolóhoz.
Mire odaért a Rover már beállt a helyére. Vezetője épp kiszállt, aztán visszahajolva kiemel- te a táskáját is.
- 'reggelt, Löffinger úr! - köszönt a fűtő.
Löfflinger kiegyenesedett és a férfira pillantott:
- Á, jó reggelt, Sala! - mérte végig - Nos, mi újság? Meg tudott valamit?
Sala válaszul benyúlt a zsebébe s átnyújtott egy félbe hajtott kis papírlapot. Az igazgató elvet- te, majd táskáját le sem téve, fél kézzel szétnyitotta és belenézett. Egyetlen szó állt rajta nagy, nyomtatott, ákom-bákom betűkkel. Felvonta a szemöldökét és kérdőn nézett a másikra:
- Csak ennyi?
A fűtő megvonta a vállát:
- Csak ennyit kért, nem? - Elfogta a köhögés, nagyot krákogott, aztán a földre sercintett egy isteneset.
Löfflinger riadtan kapta arrébb a lábát, de a célzás pontos volt. A köpet hajszálpontosan a valódi marhabőr orra előtt koppant a betonon. Vészt jóslón tekintett 'hírszerzőjére', aki azonban arcán kaján vigyorral állta a kihívást; így hát elállt attól, hogy szóvá tegye a dolgot.
- Nehezen ment? - váltott inkább témát.
- Á, dehogy. Könnyebb vót, mint a mútkor - felelte Sala - Ez az ipse nem titkolózik...
Megbízója pár másodpercig töprengett, majd kabátja belső zsebébe nyúlt és elővett egy ötszázast. Egy pillanatig újra gondolkodott, aztán mégis a másik felé nyújtotta. Az idősebb férfi el- vette és a nadrágzsebébe gyűrte. Köszönet- és köszönésképpen kezét homlokához emelve bicentett és távozott arra, amerről jött.
Löfflinger megint széthajtotta a fecnit. "Hmm. Na, nem baj, ennyi is elég. A többit megmond- ja a nyilvántartás. Eléggé ritka név..." Körbe nézett, hogy látta-e őket valaki, de rajtuk kívül senki sem volt a láthatáron. Megnyugodva indult a lift felé.

Miután Löfflinger beütötte a fűtőtől kapott a nevet, a számítógép ~ élve a gyanúval, hogy a felhasználó nem emlékszik pontosan ~ két szóba jöhető jelöltet adott. Az igazgató töprengve nézegette az adatlapokat: "Reinhalt és Reinhard. Hmm. Az utóbbi egy 53 éves gégész, nem nagyon valószínű, hogy huszonéves barátnője van, bár... minden megeshet... A másik azonban csak harminc lesz idén. Egy pszichológus... egy istenverte agykurkász...!" Gyűlölte őket, utálta még a szagukat is. A dolog még kamaszkorából eredt. A szülei válásakor, anélkül, hogy megkérdezték volna, kinél akar lenni, a pszichológusnő véleménye alapján, az anyjának ítélte őt a bíróság. Nagyon dühös volt, többször is elszökött, de persze mindig visszavitték. Aztán, amint nagykorú lett, az apjához költözött..., de keményen kellett küzdenie, hogy az elvesztett két évet bepótolja. A másik eset a második házasságakor történt. Egy újabb pszichológus közreműködésével a felesége beperelte, hogy molesztálja a mostohalányát... Az is kemény menet
volt! Hál' istennek akkor már voltak a megfelelő helyeken barátai, el tudta intézni, hogy kiderüljön: a doktorral történt hasonló eset... Az új szakvéleményt a mostohalányról pedig egy jól fizetett kollégája adta... Fel is mentették...
"Most pedig itt van ez a pasas, ráadásul nem is magyar születésű; ~ ez különösen érthetetlen volt számára, hogy valaki Magyarországot válassza, az USA helyett ~ biztosan úgy véli, hogy
neki mindent lehet... - Löfflinger kezét a tarkóján összefogva hátradőlt a székében - Itt a rég várt lehetőség a bosszúra..." - gondolta elmélázva és eleresztett egy igazi ragadozó vigyort.

Tervezgetéséből kopogtatás zavarta meg. Az ajtó felé pillantott, de nem szólt. Titkárnője, ha akar valamit, úgy is bejön, hisz tudja, hogy itt van.
Kamilla be is nyitott, kezében az irattartóval, amiben a postát hurcolássza. Löfflinger elnézte őt, ahogy közeledett az íróasztalhoz - "Még most is egészen jól néz ki a korához képest, ha 10-15 évvel fiatalabb lenne..."
A nő letette eléje a dossziét, megvárta, amíg átnézi a tartalmát és kiveszi, ami kell - a reklámanyag benne maradt, mint mindig - aztán magához vette s már épp indult volna, amikor a férfi
odaszólt neki:
- Ja, igen, Kamilla! Át fogok küldeni a nap folyamán a gépére néhány szerződés tervezetet. Szeretném, ha délutánra formába öntené, szükségem lesz rá.
Kamilla bosszankodva nézett rá:
- De Löfflinger úr, tudja, hogy délben szeretnék elmenni. A lányom...
- Nem érdekel a lánya - vágott a szavába ingerülten az igazgató, - mondtam, hogy szükségem lesz rájuk. Különben pedig - tette hozzá békülékenyebben - ki másban bízhatnék, ha nem magában...
Az asszony erre visszanyelte a választ, ami már a nyelve hegyén volt - "A főnök udvarolni próbál, te jó ég, vajon mit akarhat? Lehet, hogy talált valakit...? Általában azzal ilyen kedves, akit ki akar rúgatni."- futott át rajta a gondolat, ezért csak ennyit mondott:
- Kedves öntől, hogy így gondolja. Délutánra meglesz - felelte kényszeredetten s mialatt fordult az ajtó felé már azon töprengett, hogy melyik lányt kérheti meg az adminisztrátorok közül, hogy segítsen. Elvégre nem csupán az állása fontos, hanem a lánya zongora vizsgája is...
Főnökének azonban még volt mondanivalója:
- Kamilla, még egy pillanatra... - és megvárta, amíg a nő ránéz, csak utána folytatta, - legyen szíves, szóljon Reinhalt doktornak, amint megjön, hogy beszélni akarok vele - közben figyelte titkárnője arcát, de annak egyetlen izma se rándult. "Vagy tényleg nem tud semmiről, vagy nagyon ügyesen titkolja..."
- Reinhalt doktor? Hol találom?
- A pszichiátrián - válaszolt gondolkodás nélkül a férfi.
- És mit mondjak, hogy miért keresi? - érdeklődött az asszony ártatlan mosollyal, roppant udvariasan; magában azonban egész mást gondolt: "Nocsak, már az új asszonykával is gondok vannak...?" - a válasz pedig csak megerősítette a gyanúját:
- Magánügyben - vetette oda foghegyről Löfflinger, már a számítógépét tanulmányozva. Nem is figyelt a nőre, arra még kevésbé, hogy hogyan is hangozhatott, amit mondott.
- Rendben, szólok neki - felelt készségesen Kamilla, megkönnyebbülve, hogy most már tényleg távozhat. Annak pedig előre örült, hogy milyen jó kis sztori lesz ebből...

Néhány órával később Löfflinger éppen ebédelni indult, amikor titkárnője szólt, hogy a doktor megérkezett. Csak annyi ideje volt, hogy visszaüljön a székébe, és már kopogtattak is. Most rendesen válaszolt s felnézett, hogy szemügyre vehesse a belépőt. Enyhén meglepődött.
Azt a személyi anyagából tudta, hogy majdnem 1.90 magas, de az nem derült ki belőle, hogy a magasságához arányosan vállas, sportos testalkatú. Mint ahogy az sem, hogy dühítően jó ízléssel öltözködik. Arca kissé nyúzottnak tűnt, szemei alatt kialvatlanságról árulkodó, egyelőre még halvány árkok. Ennek ellenére nem csak hogy állta az igazgató vizslató tekintetét, de viszonozta is. Mire odaért az üveglapú íróasztalhoz s megállt előtte, Löfflinger feladta a röpke párbajt, elfordította a fejét; úgy tett, mintha a képernyőt nézné.
- Jó napot! - köszönt rá a fiatalember.
- Jó napot, doktor! - viszonozta az idősebb és újra ránézett - Foglaljon helyet! - invitálta az asztal melletti székre, de Krisztián elhárította:
- Köszönöm, de inkább állok. Miről akar velem beszélni? - kimért volt és udvarias, remélte, hogy minél hamarabb véget ér ez a beszélgetés - A titkárnője úgy tájékoztatott, hogy magán- ügyről van szó.
- Igen, úgy van - mondta Löfflinger "Csak épp a tiedről és nem az enyémről..." - tette hozzá gondolatban, - de ne siessünk annyira. Úgy tudom csak délután lesz rendelése... - elhallgatott, várta, hátha a másik mond valamit, de hogy nem szólt semmit folytatta - Érdekes, hogy mégis itt van, hmm?
- A klinikának van pszichiátriai része, ott is szükség van rám. - hangzott az öntudatos válasz.
"Na, jó - gondolta az igazgató, - majd mindjárt letöröm a szarvad..."
- Igen, igen - s megnyújtotta az 'i'-ket - valamint az intenzív osztálynak is - Figyelte a férfi arcát, de egyelőre semmit sem látott rajta - Mostanában ott is sűrűn megfordul... Mindennap. Többször is. Hmm?
Még mindig semmi látható válaszreakció; Löfflinger már kezdte azt hinni, talán mégis a rossz ember áll előtte, de aztán:
- Abból, amit elmondott, úgy látom, tudja, hogy miért - felelt Krisz, s igyekezett nem mutatni a beszélgetés miatt egyre fokozódó aggodalmát
- Igen, valóban tudom - s az igazgató megint hatásszünetet tartott, - de szeretném öntől is hallani. Tudja, kíváncsi vagyok, hogy maga minek nevezi ezt a... ezt a...
A pszichológus most már sejtette, hogy mire megy ki a játék. Tudta, bármilyen óvatosan is fogalmazzon, az mindenképp védekezésnek fog tűnni:
- Majdnem egy éve ismerem Viktóriát, és nem rajtam múlt, hogy idehozták.
- Szóval csak az ismerőse? - csapott le rá a másik.
- Nem. A kedvesem - mindig is vállalta az érzéseit, most sem tett másként, bár biztos volt abban, hogy Löfflingernél ez nem számít jó pontnak. - Szeretjük egymást.
Löfflinger elégedetten dőlt hátra a székében, ujjait összekulcsolta a hasán:
- A "kedvese"...! Hát ez az! Na, figyeljen rám, doktor! - hajolt előre, kezeit az asztalra téve - Ugyan nem az én reszortom, de átnéztem a jelentéseket a "kedvese" állapotáról. Egybehangzó vélemények alapján arra jutottam, hogy talán egy hete van hátra... - szemmel tartotta az előtte álló férfit, egy pillanatot, egy arcrándulást sem akart elmulasztani - vagy kevesebb, de semmiképp sem marad életben... - Reinhalt arca olyan volt, mint amit kőből faragtak. Persze, ha belenéz a szemébe megláthatta volna mindazt a fájdalmat, amit látni akart, de kerülte az orvos tekintetét; mint általában mindenkiét - Nos - fűzte tovább a szót, - gazdaságossági szempontokat figyelembe véve...
- Micsoda?!? - vágott közbe akaratlanul Krisztián. Nem akart hinni a fülének, tényleg jól hallotta...? "Gazdaságosság...! Te jó ég!"
Az igazgató elvigyorodott: "Most megvagy!!" - és boldogan folytatta:
- ...jobb lenne minél hamarabb lekapcsolni a gépeket.
Krisz egy pillanatra behunyta a szemét. "Ez nem lehet igaz...":
- Ezt nem teheti... - és próbált nyugodt maradni, hogy összeszedve gondolatait meggyőzhesse a másikat, de a gazdasági vezető nem hagyott rá alkalmat.
- Már hogyne tehetném! - szólt közbe amaz - Egy jól működő intézmény egyik legfőbb mutatója a költséghatékonyság. Ez egy kórházra is igaz - a kezével legyintett - A maga barátnője pedig csak viszi a pénzt.
- Ha csak ez a probléma - mondta halkan a fiatalember, - állok minden költséget...
- Na, persze. Tudom, hogy van pénze... Tudja, ez nagyon megható - gúnyolódott Löfflinger -de nem csupán a pénzről van itt szó. Remélem, hogy megérti; ha nem lenne muszáj - kezdett bele megjátszott szomorúsággal - nagy ívben sz... nem érdekelne ez az egész ügyeleti rend- szer. Bizony, bizony... - bólogatott hosszan és kivárt.
Krisztián elsápadt, és érezte, hogy apránként nőni kezd benne a feszültség. Ugyanúgy, mint kedd délután, a rendelőben... Csak most nem egy nővel szemben...
- Ügyelet! - fakadt ki méltatlankodva az idősebb férfi - Emiatt kerülnek ide olyan betegek, mint a maga barátnője! De benne kell lennem - hergelte magát, még a hangját is felemelve, - mert szükségem van olyan politikusok és közéleti személyiségek támogatására, akik szeretnek emberbaráti szerepben tetszelegni! Érti?!? - Vett néhány nagy levegőt, hogy lassanként meg-
nyugodjon - Visszatérve eredeti témánkra... ez a lány - megint a kézlegyintés - értékes ágyat foglal...
"Rendben, - gondolta Krisz - gúnyolja ki az érzéseimet, ha már neki nincsenek, alázzon meg, ha akar, de Vikit hagyja békén..."
- Ezt nem hiszem el... - felelte kétségbeesetten - Egy emberről beszél...
- Igen, de milyenről...! Hisz csak egy 'melós'; ugye így mondják? A helyére bármikor, érti... bármikor, szüksége lehet egy fontosabb személynek... - Az igazgató remekül érezte magát, élvezettel nézte a fiatal férfi kínlódását. "Szerelem, ugyan kérem... Csak bajjal jár..."
Az orvos minden erejét összeszedve próbált uralkodni magán. Nem akarta megint elveszíteni a fejét, az nem tenne jót sem neki, sem a lánynak, ugyanakkor már nem csupán a félelem, ha- nem a harag is gyűlt a szívében.
- Maga ezt élvezi, ugye? - kérdezte, adva egy utolsó lehetőséget a másiknak.
Löfflinger észre sem vette, hogy milyen veszélyes játékot űz. Úgy vélte, talán még azt is elér-
heti, hogy a pszichológus könyörögjön neki.
- Ne kezdjen itt analizálgatni engem, doktor. Higgye el, nem lenne jó vége...
A kihívó magatartás, az elhangzott szavak, ősi ösztönöket ébresztettek fel Krisztiánban. Többé semmi nem érdekelte. Ez a másik férfi veszélyt jelent a párjára... meg kell Őt védenie tőle. Már nem tudta fékezni dühét, és nem is akarta, inkább erőt merített belőle. Végig ellenfele arcát figyelve, két kézzel az asztalra támaszkodva előre hajolt, s hangjában fojtott indulattal így szólt:
- Igen? Akkor hadd mondjak én magának valamit...
A gazdasági vezető ugyan nem éppen ilyen válaszra számított, de felvette a kesztyűt, és most már a szemébe nézett a fiatalembernek. Rossz döntés volt. Az erőviszonyok egy szemvillanás alatt megváltoztak. Teljesen megdöbbent; a fekete szempár sötét tűzzel ragyogott és mélyéről hihetetlen, valódi hatalom sugárzott.
- ...ha Vikinek bármi baja esik - folytatta Krisz elszántan - itt hagyom a kórházat.
- Ne higgye, hogy meg tud ijeszteni... - felelt Löfflinger, pedig valójában nagyon is meg volt rémülve. Most döbbent rá, hogy hiába akarja, nem tudja elfordítani a tekintetét. Azok a fekete szemek fogva tartják az övét, ránehezednek, és mintha a lelke legmélyére látnának. Még a levegővétel is egyre nehezebb lett...
A doktor mindezt látta rajta; és tetszett neki. Gyöngyöző homlok, kitágult pupillák és orrlyukak, enyhén szétnyíló száj, ziháló lélegzet. Jól esett, hogy félelmet tudott kelteni a másikban. Ereje egyre nőtt. Hatalma van felette! Azt tehet vele, amit akar..., bármit...! A rátörő mámor szinte az őrülettel volt határos. Tudata legmélyén megbúvó józan esze kétségbeesetten próbálta visszatartani, de hiába. A sötét örvény egyre jobban elragadta, sodorta magával ... és ő még örült is neki... A segítség váratlan helyről érkezett.
Hirtelen úgy érezte, Viki ott áll mellette. Mintha megérintette volna a karját és hallani vélte a hangját, ahogy a nevén szólítja. Az érzés olyan erős volt, hogy önkéntelenül is oldalra nézett. Koncentrációja azonnal megtört, a kapcsolat megszakadt, és elengedte áldozatát. Önmagától megrettenve, e pillanatban döbbent rá, hogy mit is csinált és hogy kis híján mi lett belőle...
Az igazgató ugyan még nem ocsúdott fel teljesen, de máris sokkal könnyebben lélegzett, hogy megszűnt a rá nehezedő nyomás. A fiatalemberre viszont még mindig félve tekintett fel, most, hogy tudja mire képes, jó lesz vigyáznia vele... Valahogy nem érzett megkönnyebbülést attól, hogy tekintetében már csak nyoma volt az iménti erőnek.
Kettejük közül Krisztián szedte össze magát előbb. Sikerült a benne lapuló sötétséget elméje egy félreeső zugába elrekesztenie; majd később foglalkozik vele... Kicsit még mindig szédült a történtektől, de már nem akarta legyőzni Löfflingert; legalábbis nem úgy, ahogy az imént. Józan belátására szeretett volna hatni, amikor megszólalt:
- Azt hiszem a maga barátai és támogatói közül jó páran az én pácienseim is egyben - és hogy a másik értetlenül nézett rá, még hozzátette - A pszichiátriai betegek ragaszkodnak leginkább az orvosukhoz; ha elmegyek, jönnek velem...
Az igazgató tétován bólintott. Ő aztán tisztában volt azzal, hogy a fiatal doktor igazat beszél, tényleg számos ismerősét kezelte már, ill. kezeli jelenleg is. "Ha elmegy - jutott eszébe, - ha ő nem is, de valaki elmondhatja bármelyiküknek, miért is hagyta itt a klinikát. Ilyesminek pedig nagyon nem örülnék..."
- Majd meglátjuk... - mondta, menteni próbálván valamennyit maradék önérzetéből.
- Jó - felelte Krisz jóváhagyólag, - akkor ennyiben maradunk... - és anélkül, hogy engedélyt kapott volna rá, energikus léptekkel elhagyta a szobát.
A túloldalon Kamillának épp annyi ideje volt, hogy becsukja a résnyire nyitva hagyott ajtót és ellépjen az útból. A fiatal férfi így is majdnem elsodorta, úgy ment el mellette, hogy észre se vette, valósággal szikrázott körülötte a levegő.
Az asszony ámulva nézett utána; hiába hallott minden szót, csupán annyit értett, hogy az ifjú pszichológus meghátrálásra késztette Löfflingert. "De ha ez őt ennyire feldúlta - töprengett - akkor mi lehet a főnökkel...?"
Óvatosan és kíváncsian belesett a nyitva maradt ajtón. A látvány minden pénzt megért. A gazdasági igazgató szinte üveges tekintettel ült a foteljában és csak meredt maga elé, ideges, kapkodó mozdulattal markolászva a fejét. "Megérdemelte, hogy valaki helyre tegye" - gondolta a titkárnő kárörvendőn és máris szívébe zárta Reinhalt doktort, aki lehetővé tette számára, hogy
mindezt átélhesse.



Krisztiánnak csak halvány sejtése volt arról, hogy merre járhat a lépcsőházak és folyosók alkotta útvesztőben. Igazából nem is érdekelte, ment, amerre a lába vitte. Gondolatai a történtek körül forogtak. Gyógyításon kívül még sohasem használta másra a képességét, meg se fordult a fejében, hogy bárkinek is ártson vele... soha... Egészen mostanáig már maga a lehetőség is megrémisztette, most azonban...: örült neki... - és ettől ijedt meg igazán.
A rendelőintézet épületének a tetején állt, az egyik teherlift gépháza mellett. A nagy teljesítményű motor hűtőrendszere felmelegítette maga körül a levegőt, nyáron ki sem lehet itt bírni, ilyenkor télen azonban elfogadható, 10-15Cº körüli volt a hőmérséklet. Egy hely, ahol zavartalanul töprenghet, ahol egyedül lehet, nem fogja senki sem zaklatni; és ő sem zavar senkit...
Ahogy végig nézett innen fentről a havas parkon, lassan lecsillapodott, de az igazgató félelme által keltett mámorító érzés nem hagyta nyugodni. Tudta, persze, hogy tudta, hogy ami jóra használható, az rosszra is, de azt soha nem hitte volna, hogy ő maga is képes ilyesmire. "Bár gondolhattam volna, hiszen senki sem fekete-fehér... Én sem vagyok kivétel... de, hogy még jól is esik..." Eddig sosem érzett magában gonoszságra való hajlamot, uralkodni vágyást, de most be kellett, hogy ismerje: épp úgy élvezte, épp úgy kielégülést okozott, ~ csak másként és másmilyent, ~ mint Vikivel való együttlétei... legalábbis akkor... Most, józanul visszagondolva, kirázta tőle a hideg. Különösen az aggasztotta, hogy olyan könnyen és egyszerűen adta meg magát a ‚sötét erőnek‛. "Túl gyorsan és túl könnyen - húzta el a száját - pont, ahogy Yoda mester mondta... Csakhogy ez nem film, hanem a valóság..." Egy dologban biztos volt: mindent meg fog tenni, hogy ez még egyszer ne történhessen meg. Ez a gondolat előhozta a másik megválaszolandó kérdést: tényleg hallotta a lány hangját, valóban ő szólt rá, vagy csak képzelte? "Mert ha ez igaz, akkor a kapcsolat kétirányú, akkor Viki is figyel engem... és - be-leszédült a gondolatba - vigyáz rám... vigyáz, hogy ne csináljak őrültséget. Akkor pedig..." - elmosolyodott. Eddig is úgy érezte: kedvese az ő vezércsillaga; ezek szerint az őrangyala is...




Az utolsó lépcsőfordulónál Ákos megállt, hogy kicsit kifújja magát.
- Nem nekem való már az ilyesmi - szuszogott félhangosan - négy emelet... közel ötven évesen - de mit lehetett tenni? Amikor Mariann ½3-kor szólt, hogy sehol se találja Krisztiánt, el-vállalta, hogy megkeresi. Valójában tudta, hol lehet. A válásakor gyakran járt fel a tetőre, ha egyedül akart lenni, ő mutatta meg fiatal kollégájának ezt a helyet, és mi tagadás, Krisz jó párszor feljött utána. Mint most ő...
Meglazította a nyakkendőjét, kigombolta a legfelső gombot az ingén, aztán indult tovább.
A tetőre vezető vasajtó csukva volt, de csak kilinccsel. Akármilyen óvatosan is nyitotta, meg- nyikordult. Az éles zajt azonban elnyomta az éppen meginduló lift hangja.
Odakint hideg volt, már bánta, hogy nem hozott kabátot. "Hogy bírja ki ezt Krisz! Már legalább 1½ órája itt lehet..." Őszintén remélte, hogy tényleg itt van, s nem hiába mászott fel ide.
Körbe nézett, de elsőre senkit sem látott. Még egyet lépett előre és akkor észrevette. A magas, karcsú alak ott állt neki háttal, a gépház sarkánál, a falnak támaszkodva. Miközben közeledett felé, azon töprengett, hogy mit is mondjon, de Krisztián megelőzte.
- Ákos... - nem is kérdés volt, csupán kijelentés.
- Honnan tudod? - kérdezte önkéntelenül a főorvos.
- Megismerem a lépteidet... - fordult felé kollégája - és tudod, hogy hol keressél...
Melléje sétált, így mindketten védve voltak a széltől.
- Ákos - kezdte újra és főnökére nézett, - ugye nem teheti meg? Nem kapcsoltathatja ki a gépeket...
Tölgyessyt váratlanul érte a kérdés, kellett néhány másodperc mire megértette, hogy a másik mire gondol. Töprengve tekintett rá, a fiatalember most inkább egy riadt kamasznak tűnt, mint felnőtt férfinak. Egy pillanatra a saját fia jutott az eszébe.
- Löfflingerről van szó, ugye? - kezdett bele óvatosan, s hogy Krisz bólintott folytatta - Sajnos, megteheti.
- Ezt nem tudom elhinni - fakadt ki keserűen a fiatalabb férfi - úgy beszélt Róla, mintha csak egy tárgy lenne... Ha elromlott kidobjuk...
- Minden jogalapja megvan hozzá... - felelt Ákos - Hogy is van... aha:
"Ha a beteg állapotában lényeges javulás nem várható, akkor a kórháznak, a költségek csökkentésére és a hatékonyság növelésére való tekintettel, mérlegelnie kell az anyagilag elfogadhatóbb kezelések alkalmazását." - citálta az alapítvány szabályzatát.
Krisztián úgy nézett rá, mintha a halálos ítéletét olvasta volna fel.
- Költségek... hatékonyság... - suttogta borzongva.
- Szörnyen hangzik, tudom - bólogatott a főorvos - sajnos, amikor megszövegezték csak a tanácsunkat kérték, a jóváhagyásunkat nem...
- Azt hittem a kezelésekről mi, orvosok döntünk...
- Régebben talán... de mióta az egészségügy magán kézbe került - mondta lemondón Ákos - Manapság nem a beteg a legfontosabb. A lényeg, hogy megteheti. Persze, kell a legközelebbi hozzátartozó hozzájárulása, meg, ha szükséges, a biztosító független orvosainak a véleménye.
- Független orvosok... - jegyezte meg kissé cinikusan Krisz - már amennyire...
- Ebben az esetben mindenképp kérni fogja - nézett rá Tölgyessy sajnálkozva - hisz az operáló orvos elfogultsága egyértelmű. Löfflinger mostanra már biztos tudja, hogy Péter a barátod.
- Szóval, ezt jól elszúrtam - jelentette ki a fiatalember. - Jobban járt volna, ha a közelébe sem megyek...
- Nem hiszem, hogy bármit rosszul csináltál volna... - próbálta társa vigasztalni, de ő szomorúan csóválta a fejét:
- Tudom, hogy mindenfélét beszélnek rólam, csak... nem érdekelt... mostanáig - elhallgatott,
aztán hozzátette - Most is csak Viki miatt számít...
- Krisztián - kezdte Ákos - mihez kezdesz majd..., ha...?
A csend olyan hosszúra nyúlt, hogy azt hitte Krisz meg se hallotta. Már ott tartott, hogy újra megkérdezi, amikor a férfi mégis válaszolt:
- Gondolni se akarok rá...
- Mégis mindig ezen jár az eszed - állapította meg a főorvos. Ő is így volt a válóper alatt, meg még azután is. - Krisztián, ha el akarsz majd menni...
Fiatal kollégája fürkészőn pillantott rá, mintha kitalálta volna egy titkos gondolatát, de mivel nem tudta mire vélni, inkább folytatta a megkezdett mondatot:
- ...szívesen adok ajánlást bárhova...
Krisz láthatólag megkönnyebbült, ő egy pillanatra egész más ‚elmenés‛-re gondolt:
- Ajánlást, hát persze... Köszönöm... - kissé zavartan bár, de elmosolyodott s csendben örült, hogy főnöke nem vett észre semmit. Nem igazán volt kedve magyarázkodni.



Ágnes nővér kerek arcán elnéző mosollyal figyelte az ügyetlenkedő önkéntest. A vörös hajú lánynak sokadszorra sem sikerült behúzni a takarót a huzatba. Egyre idegesebb lett és ez csak akadályozta a munkában.
- A fenébe! - fakadt ki végül, dühösen az ágyra vágta az egészet és morcosan meredt az ápolónőre - Hogy a francba tudjátok egész nap ezt csinálni?
A fiatal nővér - visszaemlékezve pár évvel ezelőtti önmagára - odament hozzá:
- Ezt nem úgy kell, mint otthon, különben tényleg egész nap ezt csinálod. Figyelj, mutatom - ezzel kezébe vette a huzatot, ügyesen kifordította, aztán hozzáfogta a takarót és együtt vissza- fordította mindkettőt. Még eligazgatta egy kicsit és kész is volt, pár mozdulattal összehajtva az ágy végébe rakta.
- Hát... - mondta bizonytalanul Edit, - azt hiszem, nekem még kell egy kis gyakorlás...
- Akkor a harmadikat együtt csináljuk - felelt anyáskodva Ágnes s a következő ágyhoz lépett.
Lepakolták róla a szennyestartó kocsira a párnákat, a takarót és lehúzták a lepedőt. Kibontogatták a sarkain levő csomókat, amik a lecsúszást voltak hivatva megakadályozni, aztán Edit belegyűrte a kocsiba a többi használt ágynemű mellé. Tanítónője közben már a tisztára kötötte a csomókat. Épp ott tartottak, hogy leterítik, amikor egy másik ápolónő jelent meg az ajtóban, három műanyag pohárral a kezében.
- Kávészünet! - kiáltotta mosolygósan, majd odajött hozzájuk és szétosztotta a poharakat.
- Milyen jókedved van, Ilcsi - jegyezte meg Ágnes, miközben elvette a magáét és leült a háta mögött levő, frissen áthúzott ágyra.
Az Ilcsinek nevezett szőke copfos oly vehemensen bólogatott, hogy majd félre nyelte a kávét:
- Na hallod, ilyen nem mindennap történik - titokzatoskodott s újra kortyolt egyet - gazduramat jól kiosztották. A folyosón hallottam...
- Gazduram...? - kérdezett közbe értetlenül Edit. Ezt a kissé parasztos kifejezést nem tudta ki-re kéne értelmeznie.
A két nővér egymásra nevetett, majd Ágnes megmagyarázta:
- Így hívjuk egymás közt Löfflingert, a gazdasági igazgatót. Folyton nyírbálja a költségeket, úgy vigyáz minden forintra, mintha csak a sajátja lenne - húzta el a száját.- De végül is mi tör- tént? - fordult a hírhozó felé - Kamilla összeveszett vele?
- Sokkal jobb. Tudod..., tudjátok - pillantott Ilcsi Editre - van ez a mi kis "love story"-ink... - s hogy azok ketten bólintottak folytatta - Na, a Löfflinger hívatta a doktort, hogy kérdőre von-ja, de az jól beolvasott neki és megfenyegette, hogyha a lánynak baja esik, akkor itt hagyja a kórházat! A diri állítólag teljesen kiakadt. Ilyen még nem esett meg vele: valaki visszabeszélt neki! Még ebédelni sem ment, majd egy órán át csak ült az irodájában. Megérdemelte, én azt mondom - fejezte be elégedetten és egy hajtásra kiitta a maradék kávét.
Két társnője elgondolkodva hallgatott, mindketten megpróbálták elképzelni az elmondottakat.
Ágnes csak hallomásból ismerte a doktort, Edit azonban, ahogy behunyta a szemét, újra maga előtt a doki feldúlt arcát, villámló tekintetét. Ő csak egy pillanatra hozta ki a béketűrésből, de tudta, hogy amíg él, nem fogja elfelejteni. Nem csoda, hogy az igazgatónak időre volt szüksége ahhoz, hogy magához térjen... De valamit nem értett:
- Az miért fenyegetés, hogy itt hagyja a kórházat? A diri ki is rúghatja...
- Amikor orvos hiány van? Ugyan... - mondta a bennfentesek mosolyával Ilcsi, - másikat csak euróért kapna... - és összeszedte az üres poharakat.
- És a másik, hogy a doki elvinné a betegeit... - toldotta meg Ágnes, kinyújtóztatva gömbölyded tagjait - Kösz a kávét, jól esett - és újra neki látott az ágyhúzásnak.
- Én is köszönöm - kapott észbe Edit, de a gondolatai másutt jártak: "Ha a doki elmegy, akkor nekem se lesz orvosom, pedig vele jól kijövök. A fene se akar másikat..."
- Szívesen - nyugtázta a szőke. Aztán, észrevéve, hogy a lány elmerengett, megkérdezte - Min töprengsz?
Edit elgondolkodva nézett maga elé. Egy kósza ötlet támadt fel benne, egy ötlet, amellyel se-
gíthet a dokinak; csak még végig kell gondolni...
- Milyen ember ez a Löfflinger? - kérdezte puhatolódzón.
A két nővér meglepetten és értetlenül pillantott rá.
- Miért - kérdezte végül rosszallóan Ágnes - meg akarsz vele ismerkedni?
- Nem ajánlom - intette őt Ilcsi - hidd el nem való hozzád...
- Megismerkedni? - kérdezte felvillanyozódva Edit. - Tulajdonképpen igen - és lassan körvonalazódni kezdett benne a terv, - csak nem azért, amire ti gondoltok...





Az irodaépület folyosója ilyenkor késő délután majdnem teljesen kihalt volt. Majdnem...
Edit, az elemelt partvissal, ímmel-ámmal mímelte a takarítást, miközben igyekezett szemmel tartani a "gazdasági igazgató" feliratú ajtót. A pasas még bent van, ezt már sikerült megtudnia, de a terve sikeréhez ismernie kell a fizimiskáját is. Megcsóválta a fejét: "Mit meg nem teszek a dokiért...! Takarítok! Azt hiszem, erre kevés beteg lenne hajlandó..." Épp azon töprengett, hogy a tökéletes álca kedvéért kisöpörjön-e a vízautomata mögött is, amikor valaki így szólt a közelében:
- Jobb, ha tudod, hogy önkénteseknek ez tiltott terület...
- Foglalkozz a... - fordult hátra harciasan Edit, hogy aztán, meglátva ki is szólította meg, rögtön vissza is fogja magát. Ugyanaz a srác volt, aki szerda délután előre engedte a liftajtóban és aki csütörtökön az ebédlőben olyan hosszan szemezett vele. Azok a kék szemek azóta is kísértik álmaiban. - ... saját dolgoddal... - halkult el a hangja.
A húsz év körüli, göndör, barna hajú fiú megvonta a vállát:
- Csak figyelmeztetni akartalak. A "főköszi" nem örülne, ha itt látna. Én csak tudom, két éve még én is alá tartoztam. De ha neked ez kell... - tárta szét a kezét - akár én is szólhatok neki...
- Nem, nem... - tiltakozott a lány - én csak... izé... segítek egy barátomnak...
- Na, persze - bólogatott a fiú és karját összefonva a folyosó falának dőlt.
- De tényleg - bizonygatta Edit. Aztán feltűnt neki, hogy a halványzöld műtősruhában a másik sem épp irodai munkához van öltözve. "A legjobb védekezés a támadás..." - és különben is, te sem vagy idevalósi...
- Hogy én? - nézett végig magán a srác - Ja, tényleg... Na de én engedéllyel vagyok ám itt!
- Na, persze... - utánozta őt Edit, mind hangsúlyban, mind mozdulatban. Csak azt felejtette el, hogy ő messzebb van a faltól...
A fiú, szerencsére, ügyesen elkapta és megtartotta, amíg visszanyerte az egyensúlyát. Aztán a lány zavart vigyorára ügyet sem vetve kézfogássá alakította a karfogást és bemutatkozott:
- Attila vagyok, a jogtanácsosnő unokaöccse. Megengedte, hogy munkaidő után használjam a számítógépét. Tudod, anyám utálja az ilyen modern dolgokat... - elhallgatott, egy pillanatig fürkészve nézett Editre, aki még mindig kissé kapkodva vette a levegőt.
- Jól vagy? - kérdezte végül aggódva.
- Persze - sietett őt megnyugtatni a lány, nehogy megsejtse, hogy milyen hatással van rá - csak egy kicsit megszédültem... izé... Előfordul, hogyha nem eszem rendesen...
- Csak azt ne mondd, hogy fogyókúrázol - vette őt szemügyre alaposabban Attila - szerintem semmi szükséged rá.
Edit hálásan rámosolygott. "Ez álmaim kórháza - gondolta ámulva - Először a doki, most meg ez a srác... és Eta is... régen voltak ennyien, ilyen rendesek hozzám...!"

Még nem szavaztak erre az alkotásra

Még nem érkezett hozzászólás ehhez az alkotáshoz!

Legutóbb történt

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) A lajtorja 70. című alkotáshoz

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) A lajtorja 69. című alkotáshoz

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) A lajtorja 68. című alkotáshoz

Alkonyi felhő bejegyzést írt a(z) Himpér álmok vajíze című alkotáshoz

Alkonyi felhő bejegyzést írt a(z) Szuszimuszi és a rovarok című alkotáshoz

Alkonyi felhő bejegyzést írt a(z) Ősztől tavaszig című alkotáshoz

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) A lajtorja 67. című alkotáshoz

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) A lajtorja 66. című alkotáshoz

szilkati bejegyzést írt a(z) Virág isten kezében című alkotáshoz

Madár bejegyzést írt a(z) A hold című alkotáshoz

pusztai alkotást töltött fel Ősztől tavaszig címmel a várólistára

Alkonyi felhő bejegyzést írt a(z) A lajtorja 83. című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) ringattak az elképzelések című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) hangulatok című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) hangulatok című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) Holland hazugság 16. című alkotáshoz

Ötvös Németh Edit bejegyzést írt a(z) apám csendben élt című alkotáshoz

Ötvös Németh Edit bejegyzést írt a(z) Az öcsém, meg én című alkotáshoz

Ötvös Németh Edit bejegyzést írt a(z) ringattak az elképzelések című alkotáshoz

Ötvös Németh Edit alkotást töltött fel hangulatok címmel a várólistára

hundido bejegyzést írt a(z) Holland hazugság 16. című alkotáshoz

T. Pandur Judit alkotást töltött fel Holland hazugság 16. címmel

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) Holland hazugság 15. című alkotáshoz

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) Holland hazugság 14. című alkotáshoz

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) Holland hazugság 13. című alkotáshoz

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) Holland hazugság 12. című alkotáshoz

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) Holland hazugság 4. című alkotáshoz

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) Radnótiról - gyermekszemmel, őszintén című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) craartáH! - Hála vers című alkotáshoz

black eagle bejegyzést írt a(z) Virág isten kezében című alkotáshoz

Krómer Ágnes bejegyzést írt a(z) A hold című alkotáshoz

Kőműves Ida bejegyzést írt a(z) Holland hazugság 15. című alkotáshoz

Kőműves Ida bejegyzést írt a(z) A hold című alkotáshoz

szilkati bejegyzést írt a(z) A hold című alkotáshoz

szilkati bejegyzést írt a(z) Volt egyszer egy ember című alkotáshoz

szilkati bejegyzést írt a(z) Virág isten kezében című alkotáshoz

szilkati bejegyzést írt a(z) Virág isten kezében című alkotáshoz

szilkati bejegyzést írt a(z) Virág isten kezében című alkotáshoz

Toplista

A Napvilág.Net hírei:

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjai

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjaiTüzesen süt le a nyári nap sugára... egy plüssjuhászra? Rá bizony. Aki amellett, hogy egy véres, forradalmi hangulatú, sebes sodrású kémtörténetbe csöppen, talán képes lesz újrafogalmazni a gondolatainkat Petőfi klasszikusáról. Fiókba az előítéletekkel, és lássuk, hogy boldogul Kukoricza Jancsi egy egészen más kontextusban!

2014. 10. 20. - Irodalom

 

thegpscoordinates.net

Zenit Futárszolgálat

Minden jog a szerkesztőség és a szerzők részére fenntartva! © 2004 - 2021 (Honlapkészítés: Mirla Webstúdió)