ÚJ HONLAPUNK IDE KATTINTVA ÉRHETŐ EL!

A csattanás a folyosóra is kihallatszott, sőt letompítva a főosztály irodáiban is hallották. Némethné, aki az elmúlt hetek eseményei hatása alatt lelkileg összeomolva ült a helyén, s lehorgasztott fejjel maga elé bámult, felkapta a fejét, és azt kérdezte kolléganőjétől:
-Mi volt ez, Jolán, hallottad?
-Egy ablak vágódhatott be valahol - vonta meg a vállát Szathmáriné. -Titokban ujjongott. Most végre megkaptátok, mondta magában, a végsőkig kiélvezve Aranka szenvedését. Nektek annyi. Vége a jó világotoknak, drágám. Te sem fogsz már senkit a hülye hangulatjelentéseiddel az őrületbe kergetni!
Úrinő volt, a szónak abban az eredeti értelmében, amely szerint, ha szigorúan vesszük, s miért ne vennénk szigorúan, 1989-ben már nem létezett ilyen típusú igazi, békebeli úrinő, így, hát, amit gondolt csak magában gondolta, hangosan nem mondta ki.
A folyosóról futkosás, kiabálás szűrődött be, aztán dobhártyaszaggató vijjogással egy mentőautó robogott fel a park mellett a Mártírok útja felől, s bekanyarodott a Keleti Károly utcába.
Szatmáriné rosszat sejtve az ablakhoz sietett és a párkányra könyökölve, kihajolva közölte:
-Nem a Statisztikai Hivatal előtt állt meg, hanem a mi kapunk előtt!
-Nem mondod! -Némethné is odafutott, hogy megnézze, de a rohamkocsi addigra már eltűnt a sarok mögött.
Mit ád azonban az Isten, újabb észtveszejtő szirénázás, s egy kék-fehér színű rendőrautó, egy erős, nagy Lada 1500-as vágtat a mentőautó nyomában. Kék fénnyel villogott a lámpa a tetején.
-Ez is hozzánk jön - közölte Szatmáriné lakonikus rövidséggel. -Te, itt valami történt!
S mintha a perc igazolni akarná szavait, kivágódott az ajtó, s a keretben megjelent Dombi Tibor elvtárs teljes magasságában, mind a 160 centiméterével. Némiképp imbolyogva, mert már benne volt 1 deci pálinka, fél üveg vörösbor, s egy doboz hideg sör, ez utóbbi a szomjúság ellen. Majdnem józan volt azonban, igyekezett tartani magát.
-Meghalt...hukk!
-Kicsoda?
A riadt kérdés szinte egyszerre röppent ki a két nő szájából.
-Kicsoda! -A részeg teljesen józannak látszott, mindössze csak csuklott időnként. -Hukk. A druszám! Drága Tibcsikám. Jaj, jaj! Lelkem virága szememnek fénye. A legjobb elvtárs, a legbátrabb munkásőr, szerető férj, apa, tiszteletben megőszült nagyapa.
Sírt, potyogtak a könnyei. -Jaj. Meghalt a barátom, akit szerettem. Agyonlőtte magát!
De már erre rohantak kifele. Szent Isten!
Rohantak végig a hosszú folyosón. Mások is szaladtak egész kis tömeg gyűlt össze. A titkárságig nem jutottak el, a folyosó végében rendőr posztolt.
-Tessék visszafáradni. Itt most nem lehet átmenni!
Csak ültek ezt követően szűkölve a szobájukban. Szathmárinénak minden káröröme elmúlt. Az emberhalál az emberhalál. Szűköltek, mint két vesztét érző kutya.
A múló percek óráknak tűntek, az órák napoknak, heteknek, hónapoknak, éveknek,
mert, számukra itt és most egy pillanat alatt jött el az idők teljessége, egy megtörő picike idő, mely kicsinységében, jelentéktelen rövidségében a végtelent hordozza: megszűnt, véget ért, ami időtállóan megszüntethetelennek, sziklaszilárdnak látszott: a kommunizmus!