Az a péntek délelőtt ugyanolyan volt, mint a többi hétköznapi nap. Sem a nyár, sem a közelgő hétvége nem érzékelődött. Zúgtak a lyukasztógépek, zizegtek a kontrollok, dorombolt benn a nagyteremben a szekrény-méretű R-30 számítógép, amint öblös torkából a linóleum padlóra köpte a leporellók lepedőit.
Időnként végigment egy-egy ember a termeken, hogy ellenőrizze a munkát, de nem nagyon volt mit ellenőrizni, mindenki tudta a dolgát.
A gépterem, ami három helyiségből állt: lyukasztó, kontroll, és a "nagygépes" feldolgozás, két műszakban dolgozott, reggel hattól kettőig, illetve kettőtől este tízig. Aznap Komáromi Péter volt a délelőttös műszak műszakvezetője, ő majd Csáky Mariskának egy karószerű vénlánynak adja át kettőkor a műszakot. A számítógép előtt forgószéken sport-magazint lapozgatva Medvecki Pista ült. Időnként felnézett, végig futatta szemét a piros, sárga, kék kijelzőkön, aztán visszasüppedt az olvasnivalóba. Felesége Monori Lilla a lyukasztósok és a kontrollosok csoportvezetője egy kontrollgépet kezelt, azon ellenőrizte a többiek munkáját. A kontroll gép egyébként pont olyan konstrukció volt, mint a lyukszalag lyukasztó, annyi volt csak a különbség, hogy emez nem ütötte át a szalagot, hanem csak jelzett. Amikor drótkefe a lyuk helyére érve érintette a forgó hengert záródott az áramkör, ekkor a lámpa zölden világított, ellenkező esetben, ha nem volt lyuk, ott, ahol pedig lennie kellett volna a piros villant fel. A lyukszalag volt a számítógép inputja, az output pedig a leporelo.

Fél tízkor szokás szerint szünetet tartottak. Sok volt egy helyben ülni és verni a gépet reggel hat óra óta. Komáromi beszólt a lyukasztóba, és a kontroll-csoporthoz, hogy mindenki menjen át egy percre a nagygépterembe. A termeket üvegajtó választotta el egymástól. Az üvegajtók nyár lévén nyitva voltak, hogy jobban járjon a levegő. Amikor a lányok összegyűltek, a fiatal műszakvezető az íróasztala alól előhúzott egy láda-pezsgőt. Monori Lilla papírpoharakat vitt körbe.
-Tudjátok, mire iszunk? - kérdezte ünnepélyes arccal Komáromi.
Az arcokon csodálkozás, értetlenség. Az ott dolgozó lyukasztós-lányok életkora nem haladta meg a 19-20 évet. Legtöbbjüknek fogalma sem volt arról, mi történt előző nap, július 6.-án, de aki hallgatta véletlenül a híreket, az se sokat foglalkozott vele.
Péter a szabad-demokraták csoportosulásához tartozott, eljárt titkon a gyűléseikre. Szamizdatokat nyomtatott este tíz után, amikor már lejárt a műszak és senki nem volt benn.
Nem tudták ugyan, mi az ábra de benne voltak egy kis pezsgőzésben, naná, hogy benne!
-Eljött a szabadság napja! - mondta Komáromi a kör közepére állva. -Töltsetek mindenkinek. Tegnap este hivatalosan is bejelentették, hogy 1956 forradalom volt! Nagy Imre, Maléter Pál, és a többi kivégzett hős ártatlan!
-Éljen a hősök emléke! - kiáltotta az egyik anyagmozgató fiú.
-Éljen a szabadság! - kontrázott rá egy szeplős, szőke lány.
-Éljen, éljen!
Ittak lelkesen.
-A szabadságharc, melyet elődeink kezdtek most a mi kezünk által győzedelmeskedett. Az 56-os hősök kezdték el, és mi fejeztük be! Vivát!
-Pezsgőt, pezsgőt! Van még? Töltsetek!
Takács Barbara lépett be most a körbe. Ő az a lány, aki a május 1. vállalati bulin kinn az üdülőben halált megvető bátorsággal monokinizett, ezzel fejezve ki forradalmi ellenállását a fennálló rendszerrel szemben.
Kezében pezsgőspohár, arca lángol a nagyszerű perc hevületétől.
-Barátaim! Ti nemes rómaiak! Énekeljük el a Marseillaise-t! Szabadság, egyenlőség, testvériség!
Felmászik Komáromi íróasztalára, megbontja ingének elejét, kezét kinyújtja előre, szemét az égre veti.
"Előre ország népe, harcra ma, győzelem vár, hív hazánk!"
-Éljen a magyar szabadság!-kiabálnak a többiek.
A kiáltás végigzeng, végigzúg a nagygéptermen. Barbara ledobja az ingét, telt, harcias mellével ő a szabadság istennője. Énekel: "Ellenünk tör a kény hatalma, vérben áztatja zászlaját..."
Nyílik az ajtó, Nagy kartárs lép be, nyomában Székely Hajnalka, kezében számokkal teleírt papírlap.
-Mi folyik itt!
Néma csend, és hullaszag. Állókép. Senki nem moccan. Légy szárnya se benn, se kinn, mint a walesi bárdokban.
-Hölgyeim és uraim, ez itt egy munkahely. Még egyszer kérdezem: mi folyik itt?!
Takács Barbarára néz, tőle kérdezi.
A lány leugrik a földre, zavart képpel felveszi az ingét.
-Teccik tudni főnök kartárs, nagy nap van ma. Ugyanis. Ugyanis kivívtuk a magyar nép szabadságát!
Székely Hajnalka nem bírja tovább. Kilép Nagy kartárs háta mögül, Barbarához viharzik, kiveri a pezsgőspoharat a kezéből.
-Fúj! Nem szégyelled magad? -Körbenéz, a szeme villámot vet. -Nem szégyellitek magatokat? De nagy most a pofátok! Hol sunnyogtatok akkor, amikor az ég zengett? Bújtatok a föld alá, mint patkány a lyukába!

Lassan kezd szétoszlani az ünneplő közönség. Komáromi lehorgasztott fejjel kullog az íróasztala felé, a kezében tartott papírpoharat a szemetes-kosárba dobja. Elmentek. Már csak Takács Barbara tartózkodik a nagygépteremben, őt a főnök visszatartja.
-Maga maradjon! Öltözzön fel rendesen, gombolja be a blúzát, aztán jöjjön be hozzám.
-Igen főnök, értem, főnök!
Jobbra-balra el mindketten.

Nagy kartárs rövid úton, azonnali hatállyal kirúgta Takács Barbarát.
-Holnap már ne jöjjön be. A munkakönyvét átveheti a Személyzetin.
Még aznap Komáromival és Csáky Mariskával üzent a műszakoknak. "Mondják meg a dolgozóknak, hogy a hivatalban nem tűröm a politizálást. Aki mindenáron a pojácát akarja játszani, az, a kapun kívül tegye!"

Mégis, milyen a sors? Két évvel később, amikor a nagy összevonások és kirúgások ideje elérkezett, az új vezetés őt mozdította el elsőként a helyéről!
- Begyepesedett fejű, vén bolond - nyilatkozta róla az utóda. -Az ő ideje lejárt. Új szelek fújnak mostantól, de az ám!