ÚJ HONLAPUNK IDE KATTINTVA ÉRHETŐ EL!

Négy óra elmúlt, a Nap még magasan állt, sugarai odavetődtek az ablakpárkányra, s a lehúzott redőny résein keresztül párhuzamos fénycsíkokat rajzoltak a fényesre lakkozott parkettára. Halk zene szólt a háttérből a zenegép felől, Bach D-moll toccáta és fuga. Vörösbor az asztalon, sajtos pogácsa és két remek-mívű kristálypohár.
Radványi a bőrfotelben terpeszkedett, kezében tartotta Orosz Imre könyvét, hangosan olvasta a sorokat:

"Uram! Áldozatot tenni jöttem Hozzád,
Nem hoztam illatos tömjént, szagos mirhát.
A pogány magyarok áldoztak így Neked,
Ha vész idején gyűjtöttek sereget"

Kamilla vele szemben az asztal túloldalán a kanapéról figyelmes tekintettel nézte az öreg vitézt. Szép öregember. Magas, széles vállú, erős testalkatú. Rövidre nyírt ősz haja katonás jelleget ad az arcának. Keskeny bajusz, az is ősz. Jóképű, délceg legény lehetett úgy negyven, negyvenöt éve!
Majdnem elnevette magát: szürreális egy szitu basszus, itt ülök egy roskatag aggastyánnal, a rolettán beszűrődő napsugár a csipkefüggönyön keresztül titokzatos fény-árnyék játékot vetít az ablak elé a padlóra és a TV készülék mögötti falra, szól a Bach, kristálypohár, vörösbor. Igazi, hamisítatlan kefélős hangulat. De vajon összejön-e? És, ami egyáltalán nem mellékes: tud-e még egyáltalán kefélni az öregember?
Ki kell találnom sürgősen valamit, mondta magában, mielőtt még ő találja ki, hogy későre jár, s most már mennie kell.
De egyelőre nem kellett tartani ettől. Radványit elragadta a hév, teljes átéléssel szavalt:

"Ős Koppány kürtje szól, - előlép a táltos,
Uram! tiszta szívvel lépek az oltárhoz.
Kupából ittam bort, mézédes seritalt,
Szerettem az asszonyt, síró nótát víg dalt.
Szilaj csikóvérem soha meg nem pihent,
Egyedül magamnak voltam a jó, a szent,"

-Nagyszerű könyv! Elképesztő versek! Nekem is meg van otthon, a kedvenc könyveim közé tartozik! Elárulná, hogy Ön hol szerezte Kamilla kisasszony? Úgy tudom, hogy csak magánkiadásként látott napvilágot, és csak néhány példány készült a család és a barátok számára?
A fiatal nő megvonta a vállát.
-Meg nem tudnám mondani. Otthon a könyvespolcon volt, mióta eszemet tudom, és amikor még szinte kislányként ideköltöztem, magammal hoztam. Apám ekkor már nem élt, agyonverték a románok, tőle nem tudtam engedélyt kérni, anyám pedig, ó, anyám nem törődött vele, azt mondta, tőle akár az összeset elhozhatom. -Hátrafordulva felmutatott a könyvszekrényre. - Később sikerült is jó-néhányat átmentenem. Például ott szemben a Jókai sorozatot. Visszatérve Orosz Imréhez -folytatta - nem csak a magyaros verseit szeretem, hanem azokat is, amelyeket az "Asszonyhoz" írt, így, nagy "A" betűvel. Annyira férfias. Annyira...hogy is mondjam...nem is tudom megmondani milyen. Bizseregni kezd tőle az ember vére. Az egyik kedvencem a 82. oldalon van. Lapozzon csak oda:

"Ma ismét elfogott a Vágy,
Csapzottan, kúszva, éhesen,
Mint dúvad mentem Utánad
Kerestelek mindigóta:
Hol vagy Te, vágyak Asszonya?"

Kívülről tudta, úgy mondta. Lesütötte a szemét. -Nem tudtam eddig elképzelni milyen lehetett, hogy nézhetett ki, pedig százszor próbáltam, alacsony volt-e, vagy magas, sovány-e vagy köpcös, de, most ha magára nézek Miklós, azt gondolom, olyan volt, mint maga.
Radványi elérzékenyült. Könny futott a szemébe, szemüvege bepárásodott. Levette, s egy tiszta, hófehér batiszt zsebkendővel megtörölgette a lencséket.
-Miket nem mond kisasszony! -Nevetni próbált. -Egészen zavarba hoz!
-Mondja azt, hogy Kamilla.
-Igen, bocsásson meg! Kamilla kisasszony.
-Csak Kamilla. -A fiatal nő is nevetett.
-Jó, legyen. Kamilla.

A társalgás megakadt egy pillanatra, most ő volt a soros, hogy lendítsen a kerekén. Motoszkált a fejében egy idea azzal kapcsolatban, hogy hogyan tudná kimozdítani a férfit a fotelből, melybe, úgy tűnt, szinte bebetonozta magát, s átcsalni maga mellé, a kanapéra?
-Mit jelent a maga nevében Miklós, a vezetéknév előtt álló "vitéz" titulus? Olyasmi ez, mint a Csokonai Vitéz Mihálynak a "vitézsége"?
-Nem egészen. -A férfi felnézett, a könyvet az asztalra tette. Komoly volt az arca, azt lehetne mondani: ünnepélyes, vonásain azonban felengedett a keménység, sötét szemei elábrándoztak a távol kéklő messzeségében.
-Csokonainál a "Vitéz": név, egyszerűen így hívják, Vitéz Mihálynak, olyan ez, mint amikor valakinek például "Gróf" a vezeték-neve, vagy "Király", nálam viszont rang, illetve cím, melyet, be kell, hogy valljam, érdemtelenül kaptam.
Elhallgatott, a szavakat keresgélte. Kamilla hagyta tűnődni, ő már tudta, mi a teendője, mi lesz a következő húzás.
-Ha tényleg kíváncsi rá kisasszony, mi ez a titulus, szívesen elmondom!
Kamilla tudta mi, Emil tanácsára utána búvárkodott, de úgy tett, mintha fogalma sem lenne róla.
-Mondja csak Miklós, kíváncsivá tett! És ne feledje: Kamilla!
-A vitézi rendet 1920-ban alapította Horthy Miklós kormányzó úr - folytatta hálás tekintettel az öreg. -Vitézi címet azok kaphattak, akik kitüntették magukat a harcokban, vagy egyéb módon tettek elismerésre méltó szolgálatot a magyar hazának. A rend tagjai vitézi telket kaptak, és használhatták a "vitéz" előnevet. 45 után a kommunista rendszerben a rendet betiltották, a címeket eltörölték, használatuk ma is tilos, börtönbüntetés jár érte, de azért mi régiek magunk között, és a hasonszőrűek között továbbra is használjuk.
Idegenbe szakadt társaink 1962-ben az Edinburghban székelő Lovagrendek Nemzetközi Állandó Bizottságával elismertették a magyar vitézi rendet, ami The Knightly Order of Vitéz elnevezéssel bekerült a lovagrendeket lajstromozó nemzetközi kiadványba, a Register of Orders of Chivarly-be.
-Nagyon érdekes - mosolygott udvariasan Kamilla. -Ezek szerint maga hivatalosan is "vitéz"!
-Itthon nem. A kommunista urak szisztematikusan leromboltak minden szép, régi hagyományt.

A fiatalasszony elnyúlt a szófán, fájós lábát maga alá húzta. A mozdulattól, ahogy a lábát igazgatta, kissé előre dőlt, megnyílt a pongyolája eleje, és egy röpke pillanatra betekintést engedett a ruhadarab alá! Radványi megigézve bámult oda, Kamillán a pongyola alatt nem volt semmi, s a férfi rövid időn belül most már másodszor látta a mellek édes halmát domborodni. Csak egy fél másodperc volt az egész, a lány önkénytelen mozdulattal összehúzta magán a pongyolát, és ártatlan, nagy szemekkel nézett át az asztalon.
-És...mit is akarok kérdezni...maga hogy lett vitéz, Miklós? A háborúban tüntette ki magát? -Bűbájosan huncut hanghordozással beszélt. -Fogadok, hogy igen!
-Nem tagadom - mondta a férfi fojtott hangon. -Szóval nincs a pongyola alatt semmi! Milyen bájos! Szavamra, tünemény ez a kis nő!
Zavarban volt. - Mit tetszett kérdezni? Ja igen. Nem vagyok rá büszke, s nem is szívesen mesélgetem.
-De most nekem elmondja, ugye?
-Megpróbálom hölgyem.
-Igen?
-Megpróbálom Kamilla!
-Így már jobban szeretem! S ne mondja, azt, hogy "mit tetszett kérdezni". Mondja azt: "mit kérdeztél". Tudja mit Miklós? Igyuk meg a pertut! -Pohara után nyúlt, felvette, átbicegett a férfihez, megállt előtte.
-Nos akkor....szervusz kérlek!
Az öregúr nyakig vörös volt. Nem nyúlt a boráért.
-Ó, az nem lenne helyes, Kamilla kisasszony. Maga olyan fiatal, én pedig, én olyan öreg vagyok!

A történet, amit Radványi Miklós elmesélt tényleg egészen különleges volt.
-Utóvédharcok folytak- kezdte az öregúr megérintve a bajuszát. -1943 telén az oroszok a Don folyó mellett Urivnál áttörték a II. Magyar Hadsereg frontvonalát, és nagy páncéloserőkkel nyomultak előre Ilovszkoje irányába, ahol a mi egységünk, a 2. repülődandár állomásozott. Január 18.-ra körülzártak minket. A gépek egy része el tudta hagyni a repülőteret, azokat azonban, amelyeknek a motorja a -36 fokos hidegben nem indult el, felrobbantottuk. A dandár parancsnoka Csukás Kálmán alezredes elrendelte a földi körvédelmi körlet kiürítését, és a kitörést. 20-án hajnalban pokoli ellenséges záró-tűzben hagytuk el a védővonal sáncait. A sötétben az orrunkig sem láttunk, combközépig érő hóban szinte vakon botorkáltunk előre, csak a sztalin-orgonák torkolattüze adott némi derengést. Mindenhonnan lőttek ránk, a támadás elakadt, közelharc bontakozott ki. Az alezredes urat, aki a kitörést vezette, közvetlenül előttem lőtték le. Földre omló testét megpróbáltam felemelni, vonszoltam is a hóban néhány métert visszafele. A parancsnokságot Csukás alezredestől a helyettese, Heppes Aladár őrnagy vette át, az a Heppes, aki később a Veszprémben állomásozó Puma vadászrepülő osztály parancsnoka lett. A Pumák védték 44 nyarán és őszén a magyar légteret az amerikai bombázók, a négymotoros Liberátorok, a "Repülő-erődök" sok száz gépes kötelékei ellen. Alig volt 30-40 bevethető repülőjük egyszerre, bár azok a gépek világ legjobb vadászgépei voltak: Messzerek!
Az öreg harcos megállt egy pillanatra, maga elé nézett a szőnyegre, majd felemelve tekintetét, folytatta.
-Az őrnagy az utóvéd vonalától előre rohant, megragadta az egyik gazdátlanná vált golyószórót, csípőjéhez szorította, mintha csak egy könnyű géppisztoly lenne, annak tüzével fedezett bennünket, egyre ordítva: "vissza mindenki a védőkörletbe!"
Akkor engem is lövés ért. Itt talált el az ellenséges golyó. -Arcához nyúlt, mutatta a forradást. - Oldalról jött, és így, szerencsére csak felületi sérülést okozott, de az ütéstől elveszítettem az eszméletemet és a hóba rogytam. Bajtársaim fél-ájultan vittek be a saját állások mögé, az alezredes teste azonban ott maradt. Pár nap múlva egy beérkező német páncélos magasabb-egység segítségével sikerült kitörnünk. Heppes felterjesztett a nagyezüst vitézségi éremre, mivel hogy megpróbáltam az alezredes urat behozni, de a legfelsőbb hadvezetés megtagadta, mondván, utóvéd-harcokért nem jár plecsni. Az őrnagy azonban addig-addig erősködött, míg végül mégis megadták, s a következő év tavaszán a háborúban tanusított hősies magatartásomért a vitézi rendbe is felvettek.
Fanyarul mosolygott. -Ezért mondtam az előbb, hogy érdemtelenül. Mert tényleg nem csináltam semmit. Amit én tettem, azt a bajtársaim közül bárki megtette volna!