A Hivatal vezetőségének intézkedési jogát felfüggesztették. Kineveztek egy embert a felszámolás végrehajtására, Milosch József volt a becsületes neve. Ha él, még most is az. Nem volt egy bizalomgerjesztő alak. Szikár termet, száraz, csontos, érzelem-mentes faarc. Acélkeretes szemüveg, aminek lencséje úgy villog a neonfényben, mint rendőrnyomozó asztalán a vallatólámpa.
Amikor beszélt, a bal szeme alatt rángatózott egy izom.
Ez az ember végiglátogatta az osztályokat, s mint isten-ítéletet, ellentmondást nem tűrő hangon kihirdette a verdiktet, vagyis, hogy kivel, mi lesz. A dolgozók csak ültek a fenekükön az íróasztaloknál, nem dolgoztak, nem volt már mit, és nem is beszélgettek. Néha jött valaki, egy halott-sápadt kolléga. Hallgatták a szállingózó híreket, kiket rúgtak ki eddig. Bénult lélekkel várták az ítélkező embert. Titokban mindenki reménykedett, hogy ő talán kivétel lesz, s maradhat.

Svéder elvtársnak az Agrárgazdálkodási Főosztály egyik első emeleti tágas irodájában volt az íróasztala. Rajta kívül négyen dolgoztak még abban a szobában. Az iroda ablaka a parkra nyílt. A játszótéren óvodás-csoporttal foglalkozott egy fiatal óvónő.
Kellemes, verőfényes nap volt, vakítóan kék ég borult a Hivatal fölé és a parkra. 11 óra után belépett a szobába a felszámoló-biztos. Nem köszönt, csak kurtán odabiccentett. -Ezt a részleget megszüntetjük - közölte minden bevezetés nélkül. -Holnap már nem kell bejönni, emberek. Munkakönyvüket átvehetik a Személyzetin. Fizetésüket számfejtik, és kipostázzák. Van kérdés?

Néma csönd és hullaszag, mint a koporsóban két méterrel a föld alatt. Valaki sóhajt. Horváthnéből előcsuklik a sírás. Már nem érdekli semmi, már nem akar semmit leplezni, takargatni. Minek? Kinyitja íróasztalának alsó ajtaját, fél üveg vörösbort vesz elő, meghúzza. Naponta elfogy két üveggel. Masszív alkoholista Horváthné. Régebben Colával itta, most már tisztán. Eddig, a régi rossz kommunista rendszerben megtűrték, szerették, elnézték neki. Hó végén vitte haza a borítékot, úgy, mint a többiek. Jó kolléga szegény Teri, három kiskorú gyermeket tart el. Férjét leszázalékolták, szívbeteg, nem sok pénzt kap az államtól, rokkant-nyugdíja a hideg vízre sem elég.
Iszik, dönti le a gégéjén a bort. Kluty, kluty. Sír, csuklik.
-Van kérdés, igen van! - szögezi neki az ítélő-ember mellkasának. Kinyújtja a kezét, mutatóujja reszket, vádlón mered előre. - Igenis van! Azt mondja meg nekem az úr, hogy hogyan fogok megélni a három gyerekemmel, és a rokkantnyugdíjas férjemmel?
A férfi nézi. Mint kígyó, a sánta, szárnya-törött verebet.
-Majd kitalál valamit -mondja lazán. -Maga még viszonylag fiatal, menjen el takarítani. Csak ne igyon. - Elfordul, felvonja a vállát. Ugyan kérem, neki ne jöjjenek ilyesmivel, ő csak a munkáját végzi.
-Más? Esetleg valami gyakorlati probléma?
Ősz fej emelkedik leghátul, ablak felől. Szelíd galamb, kék szemmel, Ágoston Józsi bácsi.
-Az én problémám elég gyakorlati. Két családot segítek a keresetemből. A fiam nemrég meghalt autó-balesetben. A menyem otthon van gyesen a két-éves kis-unokámmal és a három hónapos babájával. Azon felül a lányom egyik gyereke fogyatékos, állandó kórházi felügyeletre szorul. Tömérdek pénzbe kerül a kórház, az orvos a patika. Jövőre mennék nyugdíjba és most...

Milosch arca rezzenetlen. Odanéz egy pillanatra, de már el is fordult. Csak úgy hányavetin szól:
-Bácsi, ezt ne nekem mondja, én ezen nem tudok segíteni.
Lép egyet az ajtó felé. Visszanéz, bal szeme alatt rángatózik az ideg. Felemeli a hangját.
-Az állam nem fejőstehén, most már meg kell tanulnia mindenkinek!

Kezében a kilincs, menne tovább, mögötte fortisszimmóval csap fel a lárma.
-Mit beszél ez?
Svéder elvtárs ugrik talpra, kihajtós, rövid-ujjú fehér inget visel nyakkendő nélkül, reng a nagy hasa, vereslik a képe. -Azt akarják, hogy éhen dögöljünk a családjainkkal? Mi!?
Kiabálás, zűrzavar, lincselős hangulat.
A felszámoló biztos kióvakodik, mielőtt még a vérmes kövér elkapná a nyakát, becsukja maga mögött az ajtót. Hát, ja. Nem egy leány-álom ez a munka, de valakinek el kell végezni. Olyasmit érez, amit majd jó pár évvel később az első parkolóőr, aki kerékbilincset tesz egy autóra, mert 20 cm -el beljebb állt meg, mint szabadott volna, - mellette, mögötte felháborodott emberek, nő a tömeg, leordítják a fejét.
Megy, kopog a cipője sarka a folyosón. A feladatot, amit rábíztak, el kell végezni. Az összes többi hülyeség.