Ahhoz, hogy a nagy ugrást, amit elhatározott végrehajthassa, mindenképpen beszélnie kellett Roth Emillel.
Esőre hajló nap volt, vagy tán esett is gyengén, amikor 10 óra tájban megérkezett a Hivatal főbejáratához. A lépcsősor előtt megállt, felnézett a kovácsoltvas kapuszárnyakra, a vaskos tölgyfa ajtóra, és a homlokzatot kétoldalt díszítő reliefekre, melyek lenge öltözetű, dús idomú angyalokat ábrázoltak. Felment a lépcsőkön, belépett a portásfülke előtt lévő előtérbe.
Dömötör bácsi volt szolgálatban, rögtön megismerte kerek fejét, pirospozsgás arcát az aranyzsinóros, simléderes portás-sapka alatt. Hanyagul odaintett neki, ahogy sok éve minden nap, és irányát sietősen balra vette a főlépcsőház felé. Már az első lépcsőfokon volt a lába, amikor meghallotta az öreg hangját.
-Hová tetszik?
Megtorpant. Nem ismerte volna fel Dömötör, ez a vén hülye? Á, az, teljességgel kizárt! Megállt, megfordult. A szeme villámokat szórt.
-Én vagyok Dömötör bácsi. Nem ismer rám?
Az öreg kijött a fülkéből, legszigorúbb képét öltötte magára.
-Az, mindegy kérem! Most az a szabál, hogy be kell írni a beírókönyvbe, ki kicsoda, hová megy és milyen ügyben.
-Ne vicceljen! Még nekem is?
-Mindenkinek!
-Akkor is, ha Roth Emil úrhoz megyek?
-Akkor is!

Rossz szájízzel vette tudomásul. Hát igen. Így múlik el a világ dicsősége. Ahogy a formaságok letudása után felfele tartott a másodikra, eszébe jutott "bombázó" Harry esete. Egy angol-nyelvű újság pletyka-rovatában olvasta, talán az OUR GLASS-ben. VI. György 1946 nyarán a Bukingham palotában fogadást adott a háborús hősök tiszteletére. Sir Arthur Harrynek a Royal Air Force Bomber Commando vezérlő tábornokának, aki a német városok, Drezda, Lipcse, Köln, Frankfurt sok százezer ártatlan polgári-áldozatot követelő terrorbombázását Churchill tudtával és beleegyezésével elrendelte, nem volt meghívója az eseményre, de azt gondolta, hogy ez csak valami buta félreértés, neki, aki annyi sokat tett az angol hazáért, igenis ott a helye. Fogta magát és elment. Díszegyenruháját vette fel, mellén két sorban háborús kitüntetései. Legnagyobb meglepetésére a kapuban álló őr, aki korábban az ő katonája volt, s egy légi-harcban a fél karját elvesztette, nem engedte be. A miértre azt válaszolta a veterán katona: "azért nem tábornok úr, mert szigorú parancsot kaptam, hogy ide csak úriembereket engedhetek be!"
Megkeseredett arccal vigyorgott. Bizony, bizony változnak az idők. Most egy volt elvtársi úrinőt kényszerítenek megalázó procedúrára a mai új urak. Regisztrálnia kell, mint egy közönséges mezei akárkinek, pedig hát nem oly régen még élet-halál ura volt itt. De hát ez van!

Felért az emeletre. Benyitott a Koordinációs osztály irodájának ajtaján Odabenn a szokásos kép fogadta, mintha semmi nem változott volna, a régi békeidők hangulata lengte körül a szobát, s, azt lehetne mondani némi képzavarral, szinte dicsfényt vont a benn ülők feje köré. Még az ócska kis kotyogós kávéfőző is a szokott helyén volt, az ablak-párkányon, az aszparágusz mellett. Petri Mici kapcsolt először, tágra nyílt, kerek, szellemlátó szemekkel megkérdezte:
-Mi tetszik, elvtársnő?
Elvtársnő? Nevetni lett volna kedve Nemesnének. Ó, hol van az már, amikor ő elvtársnő volt! Mosolyogva jegyezte meg.
-Az már a múlté, lányom. Ma már hál 'Istennek nincsenek sem elvtársak, sem elvtársnők. Mondja egyszerűen csak azt, hogy "asszonyom". Egyébként az ön főnökéhez, Roth Emil úrhoz jöttem, tárgyalni.
Szijjártó böffentett, Tratt Feri befelé vigyorgott. Muris egy szitu volt. Székely Hajnalka belemélyedt az előtte lévő aktába, úgy tett, mintha nem érdekelné különösebben a dolog, de amikor az osztályvezető ajtaja becsukódott Nemesné mögött egy jó megfigyelő észrevehette volna, hogy összerezzen, s egy gyors, ideges pillantást vet arra az ajtóra.
Petri Mici látta, ő mindent észrevett. Naná, hogy. Csak össze ne pisilje magát Hajnalka a nagy izgalmában!
Mici tudta honnan fúj a szél, Székely Hajnalka olyan szerelmes Roth Emilbe, mint egy félbevágott giliszta. Félti! Jó tudni. Egyszer majd megfogja őket, akkor, amikor a legkevésbé számítanak rá, s onnantól kezdve úgy táncolnak majd, ahogy ő fütyül!

Az ágaskodó ló ceruzarajza alá ültek le, az ócska kanapéra, aminek a közepén kiáll az egyik rugója. Roth Emil megtisztelte vendégét azzal, hogy mellé telepedett, mintha régi jó barátok lennének. A beszélgetés is így indult, nevetve, viccelődve, régi, közös dolgokat, majálisokat, november 7.-i bulikat emlegetve. A fiatal osztályvezető kiszólt kávéért és üdítő-italért, majd visszaült az asztalhoz, és figyelmes, meleg, dióbarna szemét Nemesnére vetette.
Érdekes, mondta magában a nő, Emil már elmúlt harminc, és még mindig olyan kedvesen pimasz a mosolya, mint egy vásott 10 évesnek.
-Elmondom, miért jöttem - vágott bele. -Mint bizonyára tudod, egy hete Tandem Balu cégénél dolgozom, tanácsadóként.
Emil udvariasan mosolygott. Nem tudott róla, Balu még nem tájékoztatta. Vonásai fegyelmezettek maradtak, nem árulták el, mi jár a fejében. Türelmesen várta, hogy a nő újra megszólaljon.
-Gondolom, azzal is teljes-mértékben tisztában vagy Emil fiam, hogy én a büdös életben soha nem voltam kommunista érzelmű, engem is, úgy, mint sokakat ebben az országban, csak a körülmények erőszakoltak bele a szerepbe. Én szocialista vagyok lélekben, úgy, ahogy te is, Emil. Tudod ki volt az első szocialista a világon? Hát, ja, a Jézus Krisztus. Ő mondta, hogy könnyebb a tevének átjutni a tű fokán, mint gazdag embernek bekerülni Isten országába.

Kivárt egy lélegzetvételnyi időt, talán arra számított, hogy Emil közbevág, kérdez, vagy mond valamit, a férfi azonban néma maradt. Nemesné sokkal rutinosabb volt annál, hogy ilyesmitől zavarba jöjjön.
-A te értesüléseid, még az enyémnél is jobbak Emil. Ismered származásom titkát, tudod, ki volt apám, anyám, - milyen családból származom.
Kutató tekintettel nézett Roth Emilre, az osztályvezető azonban erre sem reagált.
-Eljött végre az idő, amikor szívem szerint dönthetek, s én döntöttem - nagy levegőt vett, kifújta, s úgy folytatta - belépek a Keresztények Országos Szövetségébe.
Emil mosolygott és udvariasan bólogatott, mintha Nemesné csak arról beszélne, hogy moziba megy este és nem színházba.
-Remélem, megértesz, s nem vetsz meg érte - tette hozzá kissé sietősen a nő.

Hát igen persze, nincs is ebben semmi, mondta magában Roth Emil. Tiszta sor. Nemesné Falusi Etelka apja náci volt, konkrétan Szálasi egyik kib.szott keretlegénye, egész tisztes rokonsága pedig, megátalkodott bolsi gyűlölő. Rákosiék alatt véres-szájú kommunista lett belőle, most pedig, hogy újra változott a helyzet be akar lépni a Keresztényekhez.
-Ez az ön szuverén döntése Etelka néném. Nem rám tartozik.
-Köszönöm - örvendezett Nemesné. - Jó ezt hallani. De van egy apró kis probléma. -Lehalkította a hangját, a falnak is füle van.
-Amit te tudsz, mármint, hogy ki volt az apám, azt nem tudhatja meg soha senki. Ha odaát rájönnének...
Emil udvariasan mosolygott. -Tőlem nem fogják megtudni. Legalább is addig nem, amíg....
Nem fejezte be, elharapta a mondat végét.
Székely Hajnalka nyitott be, a "nem kérnek-e még valamit" szöveggel, majd a "nem"-re elröppent, mint egy ideges, színes-tollú, gyönyörű madárka.
Nemesné arcán enyhülni látszott a feszültség.
-Tudom és köszönöm. Mégis, ne érts félre Emil, drága fiam, ma olyan világot élünk, hogy ha kapsz valamit, adnod is kell érte. Nos, én két dolgot tudok neked ezért a kedves megértésedért felajánlani. Az egyik az a mikrofilm, ami a Hivatal dolgozóinak és családjaiknak összes titkos adatát tartalmazza. Ez az anyag nálam van, csak egy példány létezik belőle, és azt neked adom. A másik pedig, hogy is mondjam...-habozott egy öltést, kinézett a nyitott ablakon, nézte a szemközti házak ablakait, és a vidáman röpködő galambokat - információk mindenről, amit majd odaát megtudok.... hátha hasznát veszed abban a te nagy dolgodban, amibe belevágtál. Ez legyen a pecsét közöttünk.
Blöffölt csak, a Kamilla-féle véd és dacszövetségről nem tudott.

Súlyos szavak voltak, amik elhangzottak, ám Emilnek a szeme se rebbent. Téglának megy oda Etelka? Nyíltan felajánlja, hogy az ő besúgója lesz? Hát, neki éppen kapóra jön. Szomorú igazság, hogy e mocskos mesterség nélkül ez a mai mocskos világ nem működik.
Szakmai dolgok voltak ezek, nem sokat törődött vele.
-Ám legyen - mondta tartózkodó mosollyal a képén - elfogadom mindkettőt.

Alig hogy Nemesné eltávozott, Székely Hajnalka perdült be Emilhez. Csinos kis pofija piros volt az indulattól.
-Mit akart itt ez a nő?!
Emil elmesélt mindent.
-Talán hasznát vesszük - nevetett rá a lányra.
Hajnalka úgy állt ott porba-sújtottan, megkövülve, mint a Lót felesége, akibe belecsapott az Úr haragja.
Ránézett a férfira, szája sírásra görbült.
-Micsoda egy rohadt szemét alak vagy te! - kiáltotta - az Isten verjen meg!
Emil odalépett hozzá, átölelte, csitítgatta.
-Csitt csak, na, csitt! Ne gyerekeskedj Hajna. Igazán nem érdemes.