Visszatekintés (Kr. u. 1120)

1. fejezet: A papnők jóslata

A király a kőtemplom oltáránál imádkozott. Kardját a földnek szegezve félig letérdelt, s megfogva a markolatot, halkan elkezdte az imát. A vasárnapi mise véget ért már, ő mégis ott maradt. Másban nem lelte most vigaszát, oly nagy teher súlya nyomta vállát. Rajta állt vagy bukott egy egész nemzet sorsa. Mikor végzett, óvatosan felnézett. A falakon függő Krisztus, Mária és egyéb szentek fafaragványai szinte vádlón néztek rá. Az uralkodó tudta jól, ezt a közelgő háborút nem az ég rendelte neki, hanem valami gonosz, de neki kötelessége volt Isten nevében védelmezni ezt a kis birodalmat.
Észre sem vette, hogy valaki figyeli a háta mögött, csak akkor eszmélt fel, mikor megszólították.
- Kedves fiam, hát újfent Urunk házában talállak! - A király megfordult. Régi barátja és egyben nevelője állt előtte, Peter barát. Halványan elmosolyodott.
- Üdvözöllek, jó atyám! Bocsáss meg, hogy mostanában ilyen gyakran zavarlak, de a félelem és a bú elemészti a szívemet. - Fiatal arcán ráncok ültek, és növő szakálla is idősítette, pedig alig érte el harmincadik életévét. A barát jó szándékúan a kijárat felé vezényelte.
- Kelthen, Kelthen, tudom én, mit érzel, hiszen mi is ezt érezzük. Néped fél, az ellenség hajthatatlan, de bízva bízzál, s megsegít az Isten! - Elsétáltak a durva padok mellett. Kelthen szomorúan ingatta a fejét. Kardját visszadugta a hüvelyébe.
- Néha már nem tudom, kiben bízhatok meg. A legkiválóbb lovagom árult el, s kényszerűen ellene kell csatákat vívnom. Talán ez az átka annak, hogy idő előtt kerültem a fejedelmi székbe, mint azt elvárták volna tőlem. - Peter barát jóságos szemekkel figyelte a fiatal királyt. Minden nap imádkozott érte és a népért, ám az elkerülhetetlen utolérte őket. Gothan, ellenségük királya s hadvezére már hadat üzent a keltáknak. Kelthen, nem látva más megoldást, elfogadta.
A barát megállt a templom kapujában, a lépcső tetején. Az alattuk elterülő városra s a vidékre mutatott.
- Királyom, Kelthen! Amit itt látsz, mind őseid és saját érdemed. Nem az öröklési rend, hanem alattvalóid szándéka szerint lettél uralkodó. Édesapátok nem lett volna képes dönteni fiai közt, ahhoz túlzottan szeretett titeket. Másra hagyta a választást, így ne marja bűntudat a lelked, amiért nem bátyád viseli a koronát!
A király engedelmesen hallgatta régi tanítója szavait. Szíve mélyén tudta, hogy a szerzetesnek igaza van. De mégis... Ahogy végigtekintett e kedves tájon, ahová oly sok emlék fűzte, nem vette rá a lélek, hogy vérrel mosdassa át. Az ellenség vérével. A testvérbátyja vérével! Ám a lovagi eskü és erény úgy akarta, hogy holtáig védelmezze királyságát, ennek a terhe alól nem oldozta fel semmi...
- Tudod, Kelthen, - szakította félbe szomorú merengését az atya - néhány követem nem rég tért vissza Avalonból. Meglepő hírekkel szolgáltak. Úgy vélem, nem árt tudnod róluk! - Lelépdeltek a lépcsőn. A király reménykedő tekintettel nézett a papra.
- Jó hírek? Távoli vidékről? Mesélj, kérlek! - Peter barát nem felelt mindjárt, nem sejtette, miként fog reagálni az ifjú.
- Hogy jó hírek-e vagy sem, azt mondd meg te, fiam, de remélem, javadra vállnak.
Összeráncolta idősödő homlokát. - Furcsa népek élnek ott, Avalon tóvidékén. Női druidák áldoznak a pogány isteneknek. Ezért küldök folyamatosan hittérítőket, hogy a Mi Urunk híre megmásítsa tevékenységüket.
- Csak nem azt várod, - vonta össze szemöldökét Kelthen - hogy ez által hozzánk pártolnak? - Peter ellentmondóan megrázta borotvált fejét.
- Nem. Vagyis... ŐK nem foglalnak helyet a háborúban, elvégre gyenge nők mind. Hanem egy harcos, aki kiemelkedik közülük, egyetlen egy! - A király döbbenten tekintett le a papra.
- Egy harcos! - Visszhangozta. - Egy harcos! Ez nem elég, hogy legyőzzem Gothan seregeit! - Megragadta a barát karját. - Ne űzz csúfot belőlem, atyám! Ebben nem lehet igazság! - Fujtatott a dühtől. A prédikátor térdre zuhant, s esedezve kérte:
- Királyom, esküszöm Krisztus Urunkra, hogy igazat beszélek! Küldönceim ezzel a hírrel tértek vissza Azt mondták, egy papnő jósolta meg.
- Mit, pontosan? - Enyhült meg az uralkodó. Peter feltápászkodott. Bizalmaskodva közelebb hajolt.
- Az állítják a papnők, hogy a tavakban egy - Isten bocsássa meg - varázserejű lény él. Ő jósolta meg, hogy szolgálói közül lesz egy, akit, szégyentelen módon, istenük ajándékának neveznek. - A király kétkedve figyelte.
- Ez lehetetlen. Hogy hihetsz ilyenekben? Ezek hamis reményeket ébresztenek, csalás, nem több. - A szerzetes szaporán rázta fejét.
- Igazad lehet, felség, de hallgass végig, kérlek! Van itt más is: Nos ez a titokzatos harcos, tán magadtól is rájöttél, egy lány. Korát sem tudom, ám sokkal fontosabb az, amiért harcol. Beszélik, hogy Ő hivatott leigázni seregeiteket, s egyesíteni, ami egykor egy volt, ám mostanra szétszakadt. Azonban légy megfontolt! Ajánlj neki egyezséget! Megeshet, hogy illúzió, amit meséltek, de gondold át! - Kelthen megsemmisülten felsóhajtott.
- Peter! Nőnek nem való a háború, és különben is! Hogy lenne képes megállj-t parancsolni nekem?! Ekkora sereget csak egy ugyanekkora vagy nagyobb tarthat kordában! Szavaiddal csupán dühömet szítod! A valótlanról beszélsz! - A pap toporzékolt.
- Nem lehetsz biztos, tégy egy próbát!
- Te sem lehetsz az! Pap létedre hiszel ilyen pletykának! - Kelthen kivonta kardját, s nagyokat suhintott a levegőben.
- Fiatal vagy és konok. - Jegyezte meg a barát. - De ha a miatt a fehérnép miatt kerülnek lovagjaid csapdába, és maradnak alul, emlékezz, hogy én figyelmeztettelek! - A király már nem is hallotta. Haragosan elrohant, magára hagyva az atyát a lenyugvó nap sugaraival...