ÚJ HONLAPUNK IDE KATTINTVA ÉRHETŐ EL!

HK III/1.

Svéder Rezső 1994 nyarán vett egy szép piros motorcsónakot és kikötötte a stég mögé. A kirándulók, vadevezősök csodájára jártak, annyira szép volt az a csónak. Letette e vízjártassági vizsgát, és arra használta a kis motorost, hogy utasokat szállítson vele. Hirdetést adott fel a Népszabadságban, a Magyar Nemzetben és a Népsportban: "Vízitúrák motorcsónakkal a Dunakanyarba családoknak, baráti társaságoknak".
Annyian jelentkeztek, hogy attól kezdve egy szabad perce nem volt.
Hajnalban elintézte a bevásárlást, megreggelizett, megkávézott, aztán lement a partra. Segített az asszonynak rendbe tenni a büfé környékét, felseperte a kis kerthelyiséget, metsző-ollóval lenyeste a lelógó ágakat, elvitte a szemetet a sarkon lévő konténerbe. 10 óra körül már érkeztek az első kuncsaftok, indult a kaland-túra. Visegrádig, Nagymarosig, vagy Zebegényig ment fel a turistákkal, kikötött a szigetspiccnél, ha az utasok fürödni akartak a Dunában, vagy megcélozta valamelyik vendéglátóhely stégjét, hogy ehessenek, ihassanak. Jó buli volt, szépen keresett rajta. Persze svarcban futott az egész, nem adott nyugtát senkinek, s így nem is adózott a tevékenység után. Az pedig, hogy az utasok vízi furikáztatásához a közlekedési hatóságok engedélye is szükségeltetik, meg se fordult a fejében.

Tilda 18 éves volt ekkor, sudár, jó-alakú nagylány lett belőle, megfordultak utána a fiúk. Túl volt az érettségin, élvezte az első felnőtt nyarát. Bálint két évvel fiatalabb. Kész fiatalember. Vállas, köpcös, alacsony, s bivalyerős, mint az apja. Erzsike is nagylány már. 10 éves. Szép arcú leány-gyermek, okos is, kitűnő tanuló, szüleinek szeme-fénye.
A család már nem járt vasárnaponként templomba, túlontúl elfoglaltak voltak. Hiába, valahogy meg kell élni, ez az első.

A gyerekek kedvenc szórakozása nyáron a csónakázás. Nagy becsben tartják a család kenuját, festegetik szezon előtt, mossák, takarítják. Nem mehetnek egyedül csónakázni, csak, ha Rezső apuka is velük van. Ez azonban elég ritka alkalom, Apa nagyon elfoglalt ember. Néha, amikor el tud csenni suttyomban egy-egy órát, beleülnek, elkötik, s "csorognak" lefelé a folyón átívelő távvezeték irányába. A "csorgás"azt jelenti vadevezős nyelven, hogy vitetik magukat az árral. Leereszkednek a vadvirágos Libalegelőig, az egy jó hely, egy nagy tágas rét a Szentendrei szigeten. Lapos, apró kavicsos partszakasz. Fenn a fövenyen túl a magas parton árnyékot adó nagy fa. Lassú itt a sodrás, biztonságosan lehet fürdeni, úszni. A gyerekek jó úszók, Rezső apuka azonban óvatos duhaj, ismeri a vén Dunát. Nem engedi be túl mélyre őket, csak cirka 20-30 méterre távolodhatnak el a parttól.
Viszi a lubickolókat a kék ég alatt a sötétbarna ár, fut a part mellettük. Mókás érzés. Ha az ember a Duna közepe felé fordul, s a budakalászi túloldal kékes-szürke domborulata alatt meredező apró jegenyesort nézi, úgy érzi, egy helyben lebeg, visszafordulva a part felé viszont azt látja, hogy gyors tempóban utazik mellette visszafelé minden, Apa a partra húzott csónakkal, a közeli fák, a nagy kövek.
Bálint mindig Erzsike mellett tempózik, figyel a kishúgára. 100 méterrel távolabb érnek partot, kilábalnak és visszaszaladnak oda, ahol az apjuk ül a kockás pléden a csónak mellett.
Visszafelé kemény munka az evezés. Sodrással szemben kell fellapátolni a szentendrei kanyarig, ahol a stégjük van. Az utolsó néhány száz méter kész horror, forr, habzik a kenu körül a víz, alig haladós a felfelé menés.

Mióta Apa vett egy motorcsónakot, újfajta szórakozás dívik. Igaz, abból Erzsikét kihagyják, ő még kicsi hozzá. Felhúzatják magukat az apjukkal a város fölé, s onnan ereszkednek le a kanyar-szűkületben rohanó árral. Svéder apuka kíséri őket a piros motorcsónakkal. Ritkán jutnak hozzá, Apa szinte soha nem ér rá, de marha nagy móka az ilyesmi!
Július közepén egy szép nyári reggel úgy adódott, hogy a reggeli vendég-társaság lemondta a sétahajózást. Tilda és Bálint kikönyörögtek egy csónakázást. Apjuk ráállt a dologra.
-De most azért nem megyünk túl messze - mondta a gyerekeknek - hátha befut később valami fizetős megrendelés.
Beleültek a kenuba, a vontató-kötelet rögzítették a motorcsónak farán. Tíz óra lehetett, vagy valamivel több. A Nap kezdte megmutatni oroszlánkörmeit, vad erővel lőtte sugarait a környékre, szinte szikráztak a város tornyai a fényben.
Majdnem Leányfalu határáig húzta fel a motorcsónak a kenut. A Pap-szigeti kemping előtt kötöttek ki, leoldották a kötelet. Éppen indultak volna visszafele, amikor megcsörrent Rezső úr telefonja. Felvette, összeráncolt homlokkal hallgatta.
-Anya volt - mondta aztán Bálintnak. -Le kell mennem valami gubanc miatt, de ahogy elvégeztem, jövök vissza. Addig üljetek le itt, pihenjetek, napozzatok.
Elmotorozott. Telt az idő, dél elmúlt jócskán. Meleg volt a parton, alig lehetett elviselni.
-Induljunk el egyedül - javasolta Bálint. -Majd útközben összefutunk Apával.
-Azt mondta, várjuk meg! -ellenkezett Tilda. -Tudod, hogy nem szívesen engedi, hogy egyedül csónakázzunk a szentendrei kanyarban.
Bálint a fejét rázta.
-Hülye vagy. Százszor megtettük már.
-Ja persze, Apával.
-Na és? Mi a különbség?
-Hát csak ez!
A srác kezdte elveszíteni a türelmét.
-Mitől vagy így berezelve, megmondanád?
-Nem vagyok berezelve. Csak...
-Akkor megyünk?
-Na, jó. Nem bánom.
Vízre tolták a kenut. Bálint evezett hátul, ő kormányzott. A kenuban mindig a hátul ülő ember a kormányos.
Felhő kúszott a nap elé, keskeny fényes szélű.
Fordult a kis csónak eleje, elkapta a sodrás.

A kenut a Népsziget egyik stégjénél találták meg felborulva, félig vízzel telve.
Gerince megakadt a stég karvastagságú tartó-sodronyában. A lapátok nem voltak meg. Sérülés nyomai nem látszottak a csónaktesten, ami ütközésre utalt volna.
A gyerekeknek nyoma veszett.

HK III/2.

Svéderné a férjét okolta Tilda és Bálint elvesztéséért. A bánatba szinte beleőrült. S bár heteken keresztül reménykedett abban, hogy egyszer csak előkerülnek, titokban, legbelül tudta, hogy nem látja őket viszont.
Ettől kezdve pokol volt az életük.
-Miért hagytad ott őket? -kérdezte százszor is. Mint mérges darázs repült bele a képébe. -Te vagy az oka a haláluknak!
-Nem te telefonáltál nekem, hogy baj van a gázsütővel, jöjjek azonnal? - védekezett a szerencsétlen. Éppen úgy maga alatt volt, mint az asszony, vagy talán még jobban.
-Na és! - kiabált rá. -Mondhattad volna, hogy nem jössz, nem mondhattad volna?
Különben is miért engedted meg nekik ezt a hülye játékot?! Ki látott még ilyet, egy lélekvesztővel csónakázni ebben a veszélyes kanyarban?!

Svéder Rezső inni kezdett. Munkáját elhanyagolta, nem ment haza éjszaka.
Egy nap az asszony kidobta.
Reggel volt, beállított éppen, totál ki volt ütve. Az asszony kárálni kezdett.
-Hol jártál te disznó, mi? Hogy nézel ki?
Kezet emelt rá, de az asszony jól fejbe verte a palacsintasütővel.
-Tűnj innen a francba -ordította. -Nem akarlak látni!
Svéder ezek után nem ment többet haza.
Elzüllött, ivott, kurvázott. Hol az egyik haverjánál aludt, hol a másiknál, míg el nem fogytak a haverok és el nem fogyott a pénze.
Egyik télen Tandem Balu még találkozott vele a Keletinél. Rongyaiba burkolózva vacogott egy kapualjban, teljesen max volt, nem ismerte meg egykori beosztottját.
Az asszony eladta a pomázi-házat, a lángossütödét és a motorcsónakot. A piros kenut, ami visszakerült, otthagyta a francba, ha kell valakinek, majd elviszi.
Beköltözött egy kis, másfél szobás pesti panellakásba Erzsikével. Alkalmi munkából tartotta el magát a kislányával, mosott, bevásárolt, takarított gazdagéknál. Gondozott néhány idős, tehetős, budai nénit. Régi vallásosságát elhagyta, messze elkerülte a templomot.
Isten nevét csak szörnyű káromkodások kíséretében tudta kimondani.
Erzsike pár év múlva "rocker" lett, erkölcstelen züllött életet élt, kétes alakokkal lakott egy nyomortanyán. Ivott, drogozott. Nemrég halt meg. Utolsó útjára senki nem kísérte el.

(E sorok írója ismerte őt, igazi neve természetesen nem Svéder Erzsébet.)