Alvadt vér a gumicsizmában

Viharos szél fújt észak felől, szakadozott felhőfoszlányok száguldottak az égen. Az elvonuló zivatarfront, ami gyakori dél-Brazíliának ezen a tengerparti vidékén, itt hagyta ajándéknak a szelet. Az eső már elállt, a móló előtti partszakasz tócsái azonban arra utaltak, hogy egész éjjel esett. Alacsony dombhát mögül meg-megújuló szélrohamok csaptak le az öbölre. A kikötőgát környékén még csendes volt a víz, és ártatlan, mint egy szende szűzleány, de távolabbra kinézve láttam a mérges apró hullámokat. Tízre vártam a vendégeimet, s a másik hajón Jose Martinez is tízre az övéit. Én előrébb álltam, ő mögöttem volt, a nagyvitorlát szerelte. Rebesgették róla a kocsmában, hogy állítólag magyar származású, eredeti neve Martin József. Ez itt senkit nem érdekelt, ezen a csendes döglött kis üdülőhelyen, ami néhány házból, s egy kocsmából áll, tízen tízféle országból érkeztünk, én például ausztrál vagyok, Christofer Adelinde, a Szent Adalbert kapitánya portugál, Marek Sielewiczky pedig lengyel, vagy orosz, vagy mindkettő egyszerre.
Marek a móló túloldaláról átszólt valami marhaságot, amin Jose és én egyszerre kezdünk el nevetni. Pár nappal korábban Elláról beszéltünk ugyanitt, s én felelőtlenül megemlítettem, hogy Ella nagyon kövér, nagydarab félvér nő. A lengyel erre benyögte: "ne is törődj vele, nagy-kofferbe jobb pakolni"
Később elmeséltem Ellának, mit mondott Sielewiczky. Ella legyintett. "Mivel akar maga pakolni, maga szerencsétlen? A nyamvadt, ráncos kis kukacával?"
Most azt mondta Marek, emlékeztetve a minapi dumára:
-Na mi van, csomagolod hát azt a bőröndöt Johnny-fiú, vagy nem csomagolod?

Tízre megérkeztek a csoportok, előbb José vendégei jelentek meg, majd az enyémek. Mire mi kész lettünk volna, ő már indult is. Még beszóltam neki kedélyesen: "hová olyan sietve?", de csak intett és ment. Segítettem eloldani a hátsó kikötő kötelét. Ö az orrban állt, behúzta az elől lévőt, s ellökte a hajót a mólótól. Rutin feladat volt, minden nap ugyanígy csináltuk. Kifordult a hajóm mögül, a kisvitorla szelet fogott. Másfél méterre voltunk egymástól. Ebben a pillanatban valami nagyon furcsa dolog történt. A szél egyik pillanatról a másikra 180 fokot fordult, most a túlpart felől fújt, a Colombo sziget felől. Szokatlan ez, hogy egy viharfrontot követő északi szél egyszerre csak megfordul.
Itt kiesik néhány másodperc. Valaki kiáltott, talán Marek a Szt. Adalbertről, vagy Christofer a portugál. Egy kövér nő nagy fenékkel átlépett hozzám a Santosra. Őrá figyeltem, mit ügyetlenkedik? Jose is kiabált, az egyik vendégét szólongatta, hogy engedje el a vitorla behúzó kötelét.
Figyelmem ismét José hajója felé fordult. Ennek a hajónak nincs neve, csak lajstromszáma. Hatvan lábas, így is neveztük: "a Hatvanlábas". Láttam, hogy a szél nyomása miatt irányt változtat, az orra lassan a Santos felé fordul.
-Nézz előre - figyelmeztettem - mindjárt összeütközünk.
Egy-két csomós sebességgel araszolt a keleti szélben szemben a Hatvanlábas, végül egyáltalán nem lett volna nagy probléma, ha összekoccanunk, a hajók oldalára erősített dörzslécek simán kivédik az ilyen apró ütközéseket.
Jose észlelte a veszélyt, ami, mondom még egyszer, nem is volt igazi veszély. Kinyújtotta a lábát, hogy ellökje az ő hajóját az én hajómtól. A következő pillanatban, a dagi nő éppen hátraért mellém a cokpitba, meghallottam José éles kiáltását: jaj a lábam!

Fel se fogtam először, mi történt. Azt láttam csak, hogy a Hatvanlábas engedelmesen elfordul a mólótól. És azt, hogy José a fájdalomtól összegörnyedve a lábát tapogatja.
-Jaj a lábam, jaj, összenyomta a hajó! -hallottam a kiáltását.
Leült a korlát mellé, lehúzta a gumicsizmáját. Jó pohárnyi vért öntött ki belőle, a vér végigfolyt a fedélzeten.
-Fordulj vissza! - kiáltottam rá.
Mások is kiabáltak: a horgászok a móló végén, Marek Sielewiczky, és mindenki, aki látta mi történt. Két-három kötélhossznyira voltunk már egymástól, de innen is lehetett érzékelni, hogy nagy a baj, Jose hüvelykujja rendellenes pozícióban, derékszögben állt el a többi ujjtól. Úgy tűnt, az ütközés ereje összenyomta a lábfejét. Valószínűnek tartottam, hogy a lábközép-csontok eltörtek. Folyt a vére, tiszta vér volt elől a deck, a ruhája, és az arca is véres volt.
-Gyere ki! -kiabáltam torkom szakadtából. -Be kell kötni a lábad!
Felnézett, legyintett. Belebújt a gumicsizmába, s a sodronykötelekbe kapaszkodva hátra bicegett. Messze kerültek addigra a mólótól, a viharos szélben erősen dőlt a hajó.

Végigvitorlázta a napot a fizetővendégekkel. A fájdalom miatt nem tudott a kormánynál állni, egyik vendége kormányzott, neki magyarázta, mit kell tenni, mikor, melyik kötelet kell behúzni.
"Miért?" kérdésünkre így felelt:
-Mi tehettem volna? Azért jöttek, hogy vitorlázzanak, nem?
Amikor lehúzta a gumicsizmát a sebesült lábáról, azt hittem, menten elájulok: egész lábfeje össze volt roncsolva. Hja, több tonna vas közé szorult. Alvadt vér darabok hulltak ki a csizmájából, amikor felfordította.
-Most szépen beülünk a kocsiba, és elmegyünk az orvoshoz! -jelentettem ki. -Ezzel a lábbal nem fogsz egyhamar vitorlázni.
Nevetett, vállat vont. Vonaglott az arca, nagy fájdalmai lehettek
-Dehogynem. Holnap három csoportot viszek. Egész nap a vízen leszek.
Marek is ott volt, a fejét csóválta.
-Ne hívd ki magad ellen a sorsot, ne kockáztass! Hallgass ránk Jose!
-Mit kockáztatok?
-Azt, hogy a végén majd levágják! - kiabálta dühösen Marek. -Azt, hogy amputálni kell!
Jose elvigyorodott. Torz grimaszt vágva nézett ránk.
-Na és! Tudjátok ti milyen jó műlábakat gyártanak ma már? Na, adjatok egy kis gézt!

A lába soha nem jött teljesen rendbe. Három hónap múlva végig tudott menni bot nélkül a mólón, de a bicegése megmaradt. Az egyik virgácsa mintha rövidebb lett volna, mint a másik.
-Nem érdekes - mondja, ha szóba kerül. - Ötvenkilenc éves vagyok, én már nem akarok táncos lenni! Itt a hajón különben sem kell sokat futkorászni!