ÚJ HONLAPUNK IDE KATTINTVA ÉRHETŐ EL!

Kétségbeesve támasztottam a híd korlátját. Hányingerem volt, remegtem. A Duna csendesen morajlott, a fekete sötét víz csobogva kerülte ki a híd pilléreit. Hajnal volt. Néha egy-egy autó haladt át a hídon. A játékterem bezárt, a gépek elnyelték az egész havi fizetésemet. Elúszott, mint korhadt fadarab a Dunán.
Tedd meg, biztattam magamat! Csak egy lépés, elrugaszkodsz és minden megoldódik. Repülés, csobbanás és te is beolvadsz a sötétbe. Kétségbeesve támasztottam a híd korlátját.
Valaki megfogta a vállam. Egy öreg nénike állt mellettem. A semmiből került elő. Szakasztott olyan volt mint a dédmamám, kicsi, törékeny, piros mosolygó orcával. Vállán a térdig érő gyapjúkendő. Levette, a hátamra terítette.
-Fiam, te nagyon fázol, remegsz.
Óvatosan megfordultam. Barna mosolygó szemét rám emelte. Legalább két fejjel alacsonyabb volt nálam, de nekem úgy tűnt, mintha a négy szemgolyó most egy síkot alkotna. Apró ráncos kezeivel a kötényébe nyúlt, és csörögve előhúzott egy szem savanyú cukorkát. Drága dédmamám dugdosta így apró zacskóba nekem a cukrot gyerekkoromban. Felém nyújtotta.
-Tessék, edd meg, neked hoztam!
-Nem, köszönöm, én már nem szeretem a cukrot-próbáltam visszautasítani, de ő hajthatatlan volt.
-Edd csak meg, ez nem akármilyen cukorka. Nagyon messziről hoztam, neked, mert szükséged van rá.
Nem akartam megsérteni, elfogadtam és óvatosan a számba tettem. Érdekes íze volt. Édes, savanyú, ezernyi gyümölcs aromájú és valami nyugtató. Behunytam a szemem, lassan forgattam a fogaim között, nehogy egyetlen grammja is kárba vesszen. Mikor a cukorka utolsó darabja is elolvadt, kinyitottam a szemem. A kedves öreg nénit már sehol sem láttam. Csak a meleg gyapjú kendő maradt belőle, amit a vállamon felejtett.
Haza indultam. Az eljátszott fizetésem utáni botrányok lassan elcsitultak. Belevetettem magam a munkába. Lassan rendeződött az életem. Soha többet nem mentem még a játékterem közelébe sem. A gyapjúkendőt azóta is őrzöm, hátha egyszer én is ráteríthetem valaki didergő vállára.