Ez lesz az utolsó ötvenes éved...
Sejted-e, ezúttal mekkorát téved
az eléd magasló kozmikus képlet,
amire értetlen-merengve réved
a szemed, amiben régen elégett
minden múltad és az összes emléked,
és lassan ledarál, megőröl végleg
a sutba taszító, sajgó enyészet.
A múltba száguldott a születésed,
s tudod, sosem lesz már, ami feléled,
nem marad egy ép, működő testrészed -
a tudomány felett győz a természet.
Vén tested összes haldokló sejtjének
adhatsz bár gyógyszernek keresztelt mérget,
alábukásodnak úgysem vet véget
s napra-nap rosszabb lesz a tükörképed.
Reggelente szédülsz, ahogy a részeg,
reszkető kezekkel látsz az ebédnek,
keserű szájízzel még megkísérled
örömmel telíteni az estédet.
Bízol, hogy fognak majd keresni téged,
ha a hatvanat jövőre átléped.
Megörülsz minden telefoncsörgésnek:
talán a kollégák tanácsot kérnek
szavára lesve a cég öregének,
vagy egyszerűen csak beszélgetnének
fiaid, barátod, vagy a testvéred,
vagy bárki, akivel együtt leélted
ezt a szaladó, szétfoszló egészet,
amiről azt hiszed: ez volt az élet.

Végső vigaszul ezután mi marad?
Jövőd új rémei egyként sújtanak.
Tudod: nincs mivel áltatni önmagad.
A tegnap, a ma, a holnap elszalad,
és viseled, tűröd a fájdalmakat,
amik orvoshoz sohasem hajtanak
mégse, mert ez lettél: dacos, hallgatag,
szkeptikus tudós, maszkká kövült alak,
akit még mindig éberen tartanak
az átélt tapasztalt szellemi javak,
amikkel évekig tápláltad agyad,
s hitted, hogy a világ előre halad,
s most éled át, hogy megváltás nem fakad
semmi tudásból, s nem adott szárnyakat
értelmednek sosem a szerzett anyag.
Mi marad utánad? Csontos, ásatag
testednek váza és fuldokló szavad,
papírra karcolva pár hitvány számadat
s jel nélkül hagyod itt nyomasztó árnyadat.