Visszaültünk a kisbuszba, levitt minket a sétáló utcához, ahol szabadidőt kaptunk.

Elegáns, színes, csempés házak, világmárkák üzletei, kézműves boltok és jobbnál jobb éttermek, kávézók szegélyezik a Main Streetet, ahol egyébként rengeteg az ékszerbolt. De ugyanilyen gazdag a kínálat a környező sikátorokban is.
Itt áll a gibraltári parlament épülete, közvetlenül mögötte a városháza, kicsit lejjebb pedig a bíróság, ami gyönyörű angol kerttel büszkélkedhet.
A régi kolostor mellett áll a kormányzói ház, aminek bejáratánál mindig látható helyre teszik II. Erzsébet portréját. Egyszerre tükrözi egy brit városka, egy andalúz település, és talán még egy kicsit London hangulatát is.

Miközben elsétálsz néhány egyenruhás bobby mellett, rögtön egy piros telefonfülkébe botlasz, ami után egy elegáns Royal Mail postaláda, és egy királyi címerrel díszített utcai WC következik.

Nézelődés közben vettünk szendvicset, amit egy padon megettünk, miközben a fel alá sétáló nemzetközi kavalkádot nézegettük. Utána ettünk egy isteni fagyit, én mogyorót ettem és amarettót, A férjem citrom fagyit, és valami olyan szenzációs csoki fagyit, hogy azóta egyetlen más csoki fagyival sem vagyok megelégedve. Szerencsére rengeteget kapott, így nekem is adott belőle.
A cukrászra plafonjáról, ahol a fagyit vettük, rengeteg kötözött sonka lógott le, ami nekünk nagyon furcsa volt. Kicsit aggódtam, mert egész Gibraltárban egyetlen koldust sem láttam, mi lesz velem holnap, ha nem teljesítem az ígéretemet?

Aztán visszaszálltunk a buszba, búcsút intettünk Gibraltárnak, bár én még szívesen felmentem volna felvonóval, a szikla tetején lévő kilátóba.

Torremolinosba elég hamar visszaértünk, még csak délután volt, így elmentünk sétálni.
Végig mentünk a tengerparton, sok-sok az éttermekből kitóduló füstöt nyeltünk, a vízhez nem mentünk le, mert valamelyik étterem minden tengerpartot lefoglalt magának.
Szerencsére egy pálmafa tövében megtaláltam az aznapi koldusomat is, megkapta az egy euróját, és azt reméltem, hogy másnap Granadában is tudok majd adni pénzt egy másik koldusnak.

Viszont megtaláltunk a tengerpartról a település magasabban fekvő részhez felvivő liftet is, amiről az idegenvezető beszélt. Nagyon izgalmas volt, mert nem egészen az út mellett volt, de végül megtaláltuk. Csengetni kellett, erre a csengetésre lejött föntről a lift, egy elég kapatos kövér fickóval, akinek olyan vörös volt az arca, mint a bor, ami el volt rejtve a liftgombok alatt.

Felmentünk, és körülnéztünk. Még így is kicsit alacsonyabban voltunk, mint a parton lévő szállodák teteje, de szép kilátás nyílt a tengerpartra.

Sétáltunk kicsit Torremolinos felső részében, amelyik majdnem olyan volt, mint az alsó, kivéve, hogy itt alacsonyabb házak is voltak, mert lenn a tengerparton csak hatalmas nagy szállodák vannak, tíz tizenkét emeletnél lejjebb nem adják. Ott fen azért voltak egy-két emeletes házacskák is. Tele volt ugyanúgy boltokkal, éttermekkel, kiülősökkel, de családiasabb, hangulatosabb volt, mint a parton a sok nagy szálloda.
A sétánk végén lementünk a lifttel. Mutattuk a kapatos fickónak, hogy lefelé akarunk menni, ő meg nevetett és felfelé mutogatott az égre. Reméltünk, hogy nem úgy gondolja, hogy a mennyországban fogunk kikötni. Valószínűleg viccnek szánta, de nekünk annyira nem volt vicces.

Visszasétáltunk a parton a szállodánkhoz, bementünk, megvacsoráztunk. A svédasztalos vacsorából most a férjem csirkeszárnyakat evett, hagyma karikával, én megint bepróbálkoztam egy hallal, meg valami szaftos krumplival. Nem mondom, hogy ehetetlen volt, de a finomtól nagyon távol állt. Az egyen sütikkel már nem is kísérleteztünk, inkább egy kis finom sárgadinnyével zártam az étkezést, aztán felsétáltunk a szobánkba, kiültünk a teraszra, gyönyörködtünk az udvarban, ahonnan már a medencékből eltűntek a fürdőzők, csak a kék világítás csillogott a vízen. Egy darabig nézelődtünk, beszélgettünk, megállapítottuk, hogy ezt egy különleges nap volt, mert egyetlen katedrális sem néztünk meg, aztán bementünk fürdeni és lefeküdtünk.