ÚJ HONLAPUNK IDE KATTINTVA ÉRHETŐ EL!

5. Ne vigy minket a kísértésbe (Második Könyv, folytatás)

Amikor már közel jártak a falu széléhez, azt mondja egyszer csak a kocsis:
-Nagyságos úr, nem lehetne, hogy az alvég felül menjünk bé?
Be lehetett menni arra is, az, az út vezetett a túlsó végén a temetőhöz.
Ránézett a jegyző, a mellette ülő inas, sovány legényre, felvonta szemöldökét sas orra felett. Nagy orra volt Dósa Jenőnek, csontos képén ez a nagy, horgas orr, és a tömött, rövidre nyírt bajusz uralkodott.
-Osztán mér, Ferkó?
Ő Jandához akart menni, a tanítóhoz, de Janda a falu másik végében lakott, erre kerülő volt.
-Mer, hogy megnézném az új portát...
-Mi néznivaló van azon? Csak nem szaladt el tegnap úta?
-Nem szaladt az, gondulom -mosolyodott el savanykán a legény- de útközbe', ahogy itt zötykölődtünk, kitanáltam valamit.
-Mit te?
-Hát, hogy hun legyen a bejárat, ho' a szekérrel könnyebb legyen béfordunyi. Osztán azt nézném meg...
-Jó. -Főjegyző úr is elmosolyodott. -Nem bánom, menjünk. Én meg megnézem akkor, hova buríttassam le az építőanyagot, amit neked szánok.
Ferkónak majd' csak, hogy fenn nem akadt a szeme. Az ostor is kiesett vón a kezibül, le az út sarába, ha utána nem kap.
-Micsodát mond főjegyzőúr?
-Hát figyelj. Nem akartam még megszellőztetni, de most mán mindegy. Küldetek neked Dányból a vályogvetőktül téglát, homokot. Oszt gerendát is, a fástelepről, fenyőt, vagy akácot a tetőhö'.
A legény ijedtében nagyot rántott a gyeplőn. A lovak nem értették, mire végre az idétlen gyeplőrángatás, egyenes és akadálymentes volt előttük az út, mint a Bíró Zsiga szérűje, de a ló okos állat, felfogja, mi az, ami igazándibul van, s mi az, ami hamis. Úgy tettek, mintha semmi nem történt volna, emelgették lábukat, csapkodtak a farkukkal járás közben, ahogy a lovak szoktak. Csak a rudas lesett hátra bizalmatlanul az ellenző mögül alamuszi ló szemével, de aztán megnyugodott, nem tulajdonított különösebb jelentőséget a dolognak.
A legény még mindig gyürkőzött a szóval.
-Oszt minek, főjegyzőúr? Úgy értem, mivel érdemeltem ki? Már a házhelyet is ingyen kaptam a községtű. Múltkor meg malacokat teccett küldeni, szalonnát és bort. A nagysasszony meg kacsákat, lisztet, sonkát, tojást húsvét előtt.
Kétségbe esve tekergette a fejét.
-Mit tettem én ezért?
-Oszt lehet, hogy semmit pernahajder. De majd kiérdemled később
...
Haladtak tovább. A két almásderes nyugtalankodott, kényesen kapkodták pókhálós lábukat, érezték tán, hogy már közel járnak a jóhoz, árnyékhoz, vízhez, hűshöz, abrakhoz, istállóhoz. Veszettül tűzött a nap, reszketni látszott a levegő a pokoli hőségtől, jó volt, hogy kalap volt a fejükön. A kalap hasznos dolog, nyáron a naptól óv, télvíz idején pediglen a fagytól, a csípős széltől, és a metsző hidegtől. Már-már elérték a szélső házakat, látszott az útforduló mögött Szőke Maris szegényes portája, a lógó lombú bús akácfák, a rossz, düledező léckerítés. Ez a Szőke Maris egy földhözragadt, szerencsétlen görbe öregasszony volt, elitta az eszét. Egyedül élt, se kutyája, se macskája. Napszámba járt, ha hívták a Pejácsevicsék, mert hogy az ő bejárós cselédjük lett volna, ha még a' lett volna, s nem telt volna ki az ideje, és a böcsülete, hogy a betévő falatra megkeresse a krajcárt.
Akkor szólalt meg újra Dósa Jenő.
-Mondok én neked valamit Ferkó! -Elhallgatott, fürkészte erősen a legényt.
A kocsis a fejét se vetette arra. Minek? Majd megmondja, ha akarja.
-No. Hát odáig, hogy nem köll neked úgy mondanod: "főjegyző úr". Mondd bátran, hogy "te". Szólíccs a nevemen Jenőnek, vagy szólíts Jenőbának. Különösen itt, ahun senki se lát, senki se hall. Nincs ember és ember között különbség, én se vagyok jobb, vagy több nálad semmivel, csak a munkánk más, a hivatalunk.
Ferkó nem szólt semmit, de a füle elkezdett veresedni a kalap alatt.
-Mit mondasz erre? - forszírozta Dósa Jenő.
Most odafordult nehézkes, renyhe mozdulattal a kocsis. Arca mozdulatlan, merev volt, csupán sűrűn rebbenő szeme, pislogó, tehén-szőke pillái mutatták lelke háborgását.
-Nem lehet ázt nagyságos úr. Mágá úr, én meg párászt vagyok. Így ákártá a magasságos Úristen, nem tehetünk rúla. Tudom én a saját helyemet...jól van ez így!

Megnézték a legény házhelyét, elidőztek ott pár percig. Utána tovább mentek a temető felé. Dósa Jenő a bejárat előtt megállíttatta a kocsit, leszállt, és bement. Elmondott egy rövid fohászt Erzsikéért, a kislányáért, aki a bejárattól nem messze, jobb oldalt a kerítésnél volt eltemetve, egyszerű kis fakereszt árválkodott a sírján, és sok friss virág. Élt két hónapot. Nem volt érkezése arra, hogy megismerje a világot, szüleit, testvéreit, a családot, amibe beleszületett, a tüdővész elvitte. Még éppen, hogy csak rájött, hogy kell mosolyogni, ennyi volt a csöpp élete.
A tüdővész az elmúlt télen három kisgyermek halálát okozta pusztán ebben az egy községben. A temetésen fogadta meg Jenő úr, hogy minden erejével támogatni fogja a kibontakozó zöldkeresztes mozgalmat. A gödöllői "mintajárásban", nem messze tőlük kísérleti jelleggel már működött néhány éve, a nővérek kijártak a házakhoz, figyelemmel kísérték a családok életét, főleg a kisgyerekesekét, ellenőrizték, milyen körülmények között élnek, nem szenvednek-e szükséget valamiben, megkapták-e a gyerekek a védőoltásokat. Tanácsokkal, tájékoztató brosúrákkal, gyógyszerrel, egészségügyi csomaggal látták el őket, felhívták a figyelmüket a higiénia fontosságára, s gondoskodtak arról, hogy a beteg gyerekek minél előbb orvos színe elé jussanak. Ennek eredményeképpen a lakosság egészségi állapota látványosan javult, az élve-születések száma megnőtt, a gyermekhalandóság örvendetesen leredukálódott.

A megye részéről a főszolgabíró volt a mozgalom életre hívója, és, így is lehet mondani, szíve, lelke. A főszolgabírót Endre Lajosnak hívták, azonos volt azzal az Endre Lajossal (Lászlóval), aki az elmúlt háborúban vitézi tetteiért nagyezüst vitézségi érmet kapott. A megyében mindenki ismerte őt, sőt a megye határain túl is sokan: Az emberek hallottak hősi helytállásáról, sebesüléseiről.
Mondják, hogy egyszer egy erőszakos harcfelderítésből száll maga tért vissza ló és felsőruha nélkül, átlőtt karral, hasig érő hóban, mert üldözték az oroszok, és az útba eső félig befagyott folyócskán átkelve, hogy rá ne leljenek le kellett dobnia árulkodó, sötét színű huszár-mentéjét, és nadrágját. Visszatért, utolsó erejével pontos jelentést tett le a parancsnokság asztalára az ellenséges csapatok elhelyezkedéséről, tűzerejéről, - aztán összeesett.

Sokan szerették, sokan rajongtak a férfias kiállású, daliás hetyke, egykori huszártisztért, de legalább ugyanannyian utálták, vagy rettegtek tőle dölyfös modora, kivagyisága, féktelen természete miatt. Vitéz Endre Lajos hirtelen haragú ember hírében állt, a nyájas, fidélis modort, a pillanat tört része alatt váltotta fel nála az elemi erejű dühkitörés, ha valami nem tetszett neki.
Megveszekedett egy ember volt, na.
A II. világháború után az új népi demokratikus rendszer népbírósága a zsidók üldözésében vállalt szerepe miatt kötél általi halálra ítélte, és felakasztatta.
Ehhez az emberhez kellett volna végül elmennie Bíró Lajos tanácsa szerint Dósa Jenőnek, hogy a mocsarasi híd ügyében propozíciót terjesszen elő, nem látszott más kiút. Hát, hiszen nem volt abban semmi rendkívüli, ismerték egymást, lehet mondani, jóba' is voltak, amennyire egy főnök-beosztott viszony ezt megengedi. Endre Lajos hivatali felettese volt Jenő úrnak, de barátjának mondta magát, s gyakran vendégeskedett a Dósa család asztalánál Jenő napokon, július 13.-n, és az évközi szokásos hajtásoknál: rókára, vaddisznóra, fogolyra, fürjre.
De még habozott...még előtte beszélni akart Terézzel.