13. Ne vigy minket a kísértésbe (Második Könyv, folytatás)

Endre Lajos, mint aki mély álomból ébred, csodálkozó, nagy szemekkel meredt beszélgetőpartnerére. Megmoccant bronz-barnára sült, izmos, vastag-kék erekkel átszőtt, szőkésbarna szőrökkel borított kézfeje az alacsony asztalka üveglapján. Mintha kardot készülne ragadni. Mintha, ütni, vágni, hadakozni akarna az a kéz.
-És, akkor? Akkor szerinted, mit kellene tennünk? Várjuk talán a sült galambot a szájunkba?
-Béke kell - mondta Dósa Jenő eltökélten. -Kapcsolatokat építeni közöttünk, és a győztes hatalmak között. Lépésről-lépésre. Kereskedni velük, szövetségre lépni tárgyalni, és...aztán...ha majd egyszer
A főszolgabíró felpattant az asztaltól, s az üveges-szekrényhez rontott.
-Azt mondod? Hát akkor nézz csak ide, komám!
Európa térképpel tért vissza, kapkodó kézzel terítette szét az asztalon. Keble dagadozott a visszafojtott indulattól, fújtatott, mint a betöretlen vad csődör.
-Ide süss. Itt vagyunk mi, látod? Nézd csak meg kik a nyugati szomszédok? A németek, nem? Mert az osztrákok is azok...! És, nézd meg, hol vannak ide hozzánk távolságban a dicső Anglia és a dicső Franciaország?
Mit gondolsz, törődnek ők velünk kétezer km távolságból? Számítunk a szemükben egy fikarcnyit is, az anyjuk keserves kínját!?
Nem, barátom, ne táplálj illúziókat. Mi magyarok idegen test vagyunk Európa szívében. Mi, magyarok, Istenen kívül csak saját magunkra számíthatunk, a Szűzanyára, és a németekre, akik közös történelmi múltunk miatt természetes szövetségeseink.

-Egyszer már rajtavesztettünk!
-Legközelebb jobban vigyázunk!
-Többen vannak, erősebbek. Ha kenyértörésre kerül sor, Isten óvjon tőle, újra veszíteni fogunk!
-Azt mondod?
-Azt.
Csend lett. Fájó. Lüktető.
-Meglehet -bólintott némi meghökkent szünet után, megnyúlt képpel a főszolgabíró. -Igen, lehet, hogy neked van igazad! De tudod mit ír Rákóczi Ferenc az "Emlékirataim"-ban? Olvastad nyilván, hiszen neked is megvan otthon, láttam múltkor a könyvespolcodon. Azt írja, annak ellenére sem bánta meg, hogy belevágott a szabadságharcba, hogy elbuktuk ügyünket, mert, írja, a nemzetek pofonjaik súlya alapján becsülik meg egymást, s ez a lényeg!! Igen Jenő, a pofonjaik súlya alapján! Érted? Ezt írta a fejedelem! Ezért volt érdemes megvívni a reménytelen harcot Rákóczi szerint!

Így küzdöttek egymással, hosszú ideig, míg odakinn a német "delegatio" már az életét is elunta a várakozásban.
Végtére Endre Lajosnál elszakadt a türelem gyenge fonala, s amikor Dósa Jenő azt találta mondani: "kardcsörtetéssel és háborús uszítással semmire sem megyünk", felállt, metszően hideg, átható, világos-kék szemét a zsámboki jegyzőre vetette, és csak ennyit mondott reszelősen, keményen.
-Jól van Jenő. Ha nem fogod fel, az a te bajod. Vedd akkor utasításnak. Azt akarom, hogy a leventék katonai kiképzése minél előbb megkezdődjék. Gondoskodj a feltételekről, a fegyverek és a lőszer biztonságos elhelyezéséről, jelölj ki alkalmas területet, toldd meg a MOVE lőteret a falu szélén.
-Csapd hozzá a községi legelőt, ha szükséges! -tette hozzá könnyed vállvonással.
Visszament az íróasztala mögé, lecövekelt ott.
Dósa Jenő is felállt. Fogta a kalapját.
-Azt nem tehetem, kegyelmes uram, a közös legelőhöz nem nyúlhatok, kapanyéllel vernek agyon a falubeliek!
Endre Lajos most már szabályosan rázkódott a visszafojtott méregtől, az arca paprika vörös volt. Nem szokta meg, hogy ellentmondjanak neki.
-Főjegyző úr, megkövetelem a feltétlen engedelmességet! És még egyet akarok -tette hozzá fortyogva. -Mint ahogy már az elején jeleztem. Várj csak. Úgy tudom, van nálatok, a faluban egy zsidó szatócs? Vagy más zsidó is van?
-Szatócsnál több, kegyelmes uram. Én azt mondanám, üzletember. Övé a malom és a vendéglő.
-Nem akarok szavakon lovagolni. Milyen ember ez a hogyishívják?
Weisz Ferenc a neve, nincs vele semmi gond, rendes, becsületes ember, időben eleget tesz a kötelezettségeinek, fizeti az adót és az árendát. A gyerekei...
-Úgy. Na azért csak nézz a körmére időnként.
-Nézzek a körmére? Mi vagyok én? Zsandár?
-Vegzáld kicsit, ellenőrizgesd, járj a nyakára, ne érezze magát olyan fene nagy komfortban.
Dósa Jenő már kifelé indult.
-Természetesen. Amit a törvények előírnak, praefinio.... és concedit, lehetővé tesznek. Hatósági ellenőrzésekről szóló törvény, végrehajtási utasítás 3. pont, 4. és 9. bekezdés. De csak addig a határig, annál többet ne várj tőlem.
-Értem. Ez esetben...
Szinte felrobbant bősz haragjában. Széles vállai rázkódtak, fújtató mellkasán majd' szétpattant a zsinóros magyar mente, szeme szikrákat vetett, szép, szabályos férfiarca eltorzult. Most majdnem csúnya volt az, az arc!
Óriási erőfeszítéssel próbálta megfékezni magát.
-Na jó, a pénzt azért megkapjátok, a szavamat nem vonom vissza!
Fagyos hangulatban váltak el.
A zsámboki jegyző megbiccentette a fejét. -Kegyelmes uram...!
Endre Lajos nem látszott észrevenni a köszönést. Félig elfordulva az íróasztalán turkált.
A jegyző lenyomta a kilincset és kiment a főszolgabíró dolgozószobájából.

Hosszan néztek utána a lányok, amikor becsukódott mögötte a titkárságról kivezető ajtó.
-Snájdig egy ember - vihogott Valkói Margit. Rákacsintott társnőjére. -Mi?
-Ja. Natürlich. És milyen remekül öltözködik. Figyelted? Habkönnyű, diszkréten csíkozott nyári öltöny, csokornyakkendő, fehér ing, fekete zokni, lakkcipő.
Kezét szája elé kapva kuncogott.
-Fogadok, hogy még az ágyban is öltönyt visel, makulátlanul vasalt fehér inget, csokornyakkendőt és kalapot.
Valkói Margit felemelte a mutatóujját, tréfásan megfenyegette a kolléganőt.
-Na, na, te kis pajzán! Na, na!