19. Ne vigy minket a kísértésbe (Második Könyv, folytatás)

Most Jencs Árpád lépett közelebb az ünnepi asztalhoz. Lezöttyent egy üresen hagyott helyre Dósa Jenő mellett.
Megköszörülte a torkát, óvatosan kérdezte.
-Mit végeztél fenn a híd ügyében Jenő? Lesz píz?
Nagysasszony neheztelően nézett rá, minek kell a hivatali dolgokat most, pont egy ilyen ünnepi alkalommal felhozni? Nem ide való.
Dósa Jenő körülnézett. Nem akarta, hogy hallják, amit mondani készül.
-Kaptam ötezret!
-Mennyit?
-Ötöt!
-Hűha, ez jó hír. Bravó! Hogy csináltad?
Ivott egy kortyot. Visszatette a poharat, belemosolygott a bajuszába.
-Semmit nem kellet tennem. Endre maga ajánlotta fel.
-Komolyan mondod?
-A lehető legkomolyabban.
Jencs Árpád a pohara után nyúlt.
-Na erre iszunk. Nagy vagy Jenő! Isten éltessen sokáig.
Köszönöm! De van ám egy vis major.
Teréz megint odanézett, éles, figyelmeztető pillantást vetett az urára. Dósa Jenő nem zavartatta magát.
-Feltételeket szabott. Azt akarja, hogy a MOVE lőtérhez a falu szélén, csapjam hozzá a községi legelőt. Ez az egyik...
Jencs Árpád felugrott. A sötétben is jól kivehető volt, hogy veresedik el széles, parasztos képe. Elfúló hangon hörögte, kapkodta a szót.
-Arról szó sem lehet. Mit képzel ez, az ember?
-Ő a főszolgabíró - mondta higgadtan Jenő úr.
A cigány azt húzta éppen:

A zsámboki halastó, halastó,
Beleestem kocsistól, lovastól
Jaj Istenem ki húz ki, sej de ki húz ki
Sajnál-e még engemet valaki?

Jencs Árpád visszaült a helyére. Zavartan tépkedte az inge ujját izmos alkarján, ami felcsúszott a könyökéig. Jómódú földbirtokos lévén, neki volt a legtöbb tehene és lábasjószága a faluban szívügyének tekintette a legelőt. Művelt, világlátott, több nyelven beszélő férfi volt. Egy ideig egyikük se szólt. Az udvaron nyüzsgő sokaságot figyelték. A cigány csárdást játszott a nyúzontyúján, a fiatalok táncoltak, csak úgy csattogott a legények csizmájának a sarka, kurjongattak, dobbantottak a keményre döngölt aljzaton.
-Mi lesz most?
Főjegyzőúr vállat vont. -Majd meglátom. Kivásárolok talán tán egy darab agyagos meddő hányót ott, azon a részen, de egy biztos, a községi legelőhöz nem nyúlok.
Elhallgatott, teli töltötte a poharát a kancsóból, egy kortyra felhajtotta.
-Van még valami.
-No?
Teréz, nem bírta tovább, rászólt az urára. Fénylett az arca, ahogy fejét felemelve odalesett. -Jenő, muszáj ezt?
-Muszáj Nyanya. Árpádnak tudni kell róla.
-Ha maga mondja!
-Azt akarja - folytatta fesztelenül (az ő arca sötétben volt, nem lehetett leolvasni róla semmit), azt akarja, hogy nézzek a körmére Weisz Ferinek, mert, hogy a Feri zsidó, s szerinte a zsidók a felelősek a világ minden bajáért.
Jencs Árpád hökkenten meredt rá egy szemhunyásnyi ideig, majd kurtán felnevetett.
-Ez valami vicc?
-Korántsem - hallatszott a komor válasz. -Balsejtelmeim vannak.
(Volt alapja főjegyzőúr balsejtelmének, érett a dolog, bő tíz év múlva valóban életbe léptek az un. "zsidó-törvények". Első zsidótörvény: 1938 évi XV. Törvénycikk a társadalmi és gazdasági élet egyensúlyáról.)

Jencs Árpád az égre emelte a tekintetét, felnézett magasra, a lampionsor pislákoló, színes lámpácskáin túlra, oda, ahol az ég fekete bársonya tekereg pihegve milliárd csillagával, mint egy végtelenül nagy, beteg állat, szóval felnézett, talán angyalt keresett, talán mást, a gyermekkor régi álmainak jótevő tündérét, és, harsány hangon, hogy az udvar minden szegletében hallották, felkiáltott:

Qou usque tandem abutere, Catilina, patientia nostra?

Hajnalig mulattak, már pirkadt keleten, az ég cakkos szélét lila, tikkadt zöld, bágyadt, álmos, narancs-sárga fények szabdalták szeletekre, amikor az utolsó vendégek is felcihelődtek, s haza indultak.
Azt mondta akkor derekát ropogtatva az asztal mellett, egyik kezével rátámaszkodva Dósa Jenő:
-Nyanya, jut eszembe, készítsen össze egy kis kóstolót Ferkónak, Borinak, Mariskának Húst. süteményt, bort tegyen a csomagokba bőségesen.
-Már rég összekészítettem, s már rég odaadtam - felelte Teréz asszony. Fázósan megborzongott.
-Na, gyűjjék ked, menjünk be. Hosszú volt a nap

Endre Lajos nem jött el a Jenő napi mulatságra, csak az inasát szalajtotta írásbeli üzenettel:
"Anyám beteg lett, sajnálom, váratlanul haza kellett utaznom. Az én jó Istenem, és a magyarok Öregistene éltessen sokáig, az emberi kor legvégső határáig! Boldog Jenő napot! Sok sikert az életben, minden jót és szépet, amit csak el tudsz képzelni"
Küldött egy díszes, kalocsai cifra ostort ajándékba, meggyfából volt a nyele, a fáját kecskebőrrel vonta be az ismeretlen mester, még a gida apró, fekete körmöcskéit is rajta hagyta a fogantyún.
Különlegesség volt, mindenkinek tetszett, főjegyzőúr azonban nem nagyon mutogatta. Eltette valahova, talán a fészerbe tette, vagy máshova, nem került használatba.