5. Szabadíts meg a gonosztól (Harmadik Könyv, folytatás)

Az Országos Hadigondozó Hivatal a pesti oldalon lévő Dorottya utcában volt. Lenkének több km-t kellett gyalogolni a Dombóvári úttól a belvárosig. Mire az Erzsébet hídhoz ért, már annyira megfájdult lába a félretaposott lapos-sarkú szandálban, hogy le kellett ülnie a járda szélére pihenni. A hídfő budai oldalán telepedett le, a villamos-sínek mellett. Levette elnyűtt lábbelijét, mozgatta, masszírozta lábujjait, lábfejét, vádliját. A hídon lüktetve zajlott a forgalom, villamos közeledett Pest felől, autók, buszok, motorbiciklik, szekerek haladtak mindkét irányban. Nagy volt a zaj: motorberregés, kerékzörgés, fuvarosok kiáltoztak, nógatták lovaikat. Gyalogosok tülekedtek a járdán mindkét oldalon. A kanyarhoz érve hangosan csörömpölt a villamos. A szerelvény két kocsija zsúfolásig telve volt utasokkal, akik nem fértek be a kocsi belsejébe, azok fürtökben lógtak a lépcsőkön. Elképedve vette észre, hogy még az ütközőn is utaznak, két nagy-hajú suhancot látott, a második kocsi hátulján a rácsba kapaszkodva merészen lovagoltak a vaskos fém-hengeren. Egyikőjük intett, s valami leírhatatlan trágárságot kiáltott Lenke felé.
Lenn a fodros, piszkos-barna folyó közepén uszály közeledett a Vár felől, vele szemben a másik oldalon fürge propeller túrta a vizet. Messze elől acélkék volt a víz.
Visszavette a szandált, határozottan jót tett lábának a néhány percnyi pihenés, és masszírozás. Felnézett a Gellért szoborra. A vízesés elbűvölte. Fenn, a könyöklőn, a szikrázva lezúduló víztömeg felett párocska sziluettjét pillantotta meg, a férfi átkarolta a nő vállát, így álltak, nézték a Dunát, és a szemben lévő pesti part elbűvölő, gomolygó párákba burkolózó látképét. Lenke követte tekintetüket, a ködös levegőn keresztül titokzatosan sejlettek át a túlsó oldalon lévő magas, sokemeletes házak, paloták szétfoszló, majd újra összemosódó árnyai.

Mielőtt továbbindult volna belenézett a táskájába. Ellenőrizni akarta, hogy megvannak-e az iratok? Ott volt minden, a személyi okmányok, a Gazdák Biztosító Szövetkezetének igazolása, hogy Ferenc náluk dolgozott a háború előtt, a Hadügyminisztérium papírja, ami rögzítette, hogy Ferenc ekkor és ekkor vonult be, s ekkor esett fogságba, a Kassa-Óderbergi Vasúttársaság Lenkének címzett felmondólevele, a Társaság megszűnéséről szóló nyilatkozat, Lenke levelezése a Vasút-társasággal végkielégítése ügyében, s egyéb kérvények és beadványok. Visszacsúsztatta a borítékot a helyére. Szép kis paksaméta, mosolygott fanyarul. Papírok, papírrongyok. Na, gyerünk tovább, majd meglátjuk mi sül ki belőle! De jó lenne, ha azt a kevés, kis pénzecskét, amit eddig folyósítottak, megtoldanák még valamennyivel, nagyon kellene a pénz a gyerekek iskoláztatására. De ha csak néhány pengő lakbér-támogatást kap, az is megteszi. Miért is ne, kérdezte magától reménykedve. Van erre példa. Bíró Ica a negyedikről megkapta, igaz, hogy neki azért van némi protekciója, unokatestvérének a sógornője ott dolgozik az egyik osztályon.

Szirmay úrhoz kellett mennie a másodikra. Bízott a nyírott bajszú, disztingvált, joviális, úri modorú Szirmay úrban! Ismerték egymást, hozzá járt régóta. Szirmay intézte el pár hónapja, hogy kapjon egy csekélyke kis járadékot, vagyis inkább segélyt, ami talán nem járt volna, biztos nem járt volna, hiszen Lenke végül nem volt hadiözvegy, Ferenc nem esett el, "csupán csak" hadifogságba került. Átjárta az öröm, amikor erre gondolt. Ferenc él, Ferenc vissza fog jönni, s együtt lesznek újra, hajtogatta néma fohászkodással. Erőt adott neki a tudat, hogy él az ura. Csak egy kis időt kell még kibírnom, mondta magában! Ó, Istenem! Adj kitartást, adj még több erőt, segíts meg minket nagy ínségünkben!
Sietve haladt el a portásfülke előtt, magabiztosan, oda se nézett, ám, egy szigorú hang megállította: "hová tetszik, kérem?"
Megtorpant, visszalépett, szabad kezével felemelte az arcát takaró fekete fátyolt. A fátyol a kalapjáról csüngött alá, ez volt a divat, kalapban, lefátyolozva illett az utcán közlekedni egy úrinőnek. Fekete selyemruhában volt, nyakát áttetsző, pihekönnyű fehér sál övezte. Fekete harisnya, s fekete, magas-sarkú cipő egészítette ki az öltözetet. A cipő a kapu előtt került a lábára, ott cserélte ki falhoz támaszkodva, egyik lábáról a másikra állva a szandált a magas-sarkú cipőre.
A portás megismerte.
-Bocsásson meg nagyságos asszony. Első pillanatra...no de úgy restellem. Szirmay úr jelenleg szabadságon van, Balaton Földváron nyaral a családjával, menjen inkább a mellette lévő szobába a helyetteséhez, doktor Czirják Zsigmondhoz, most két hétig ő viszi az ügyeket!
Kijött a fülkéből, hajlongott.
-Csak tessék, tessék...menjen csak nyugodtan!

Erős szívdobogással sietett végig a második emelet hosszú folyosóján a 212-s szobáig. Megállt, megvárta, míg szívdobogása lecsillapodik. Hátradobta arca elől a fátylat, kopogott, megvárta a "szabad"-kiáltást majd benyitott. Miki-egér szerű apró figura ült pepita mellényben akkora íróasztal mögött, mint egy hegy. A "hegy" mellig takarta, a fölött csak a mellény látszódott, két nagy fül, egy kopasz fej, vékony, csirke nyak, csokornyakkendő.
A pepita úr gőgösen trónolt a helyén, fel se emelkedett, ahogy illett volna.
Lenke zavarban volt. Hebegett, habogott. Sietve hadarta el, ki ő, s miért jött.
Az apró uraság türelmesen végighallgatta, nem szakította félbe egyszer sem.
-Végzett? - kérdezte mérges tekintettel, s fonnyadt képén ezerfelé szaladtak a ráncok, amikor Lenke befejezte.
-Igen - rebegte ijedten, s hátrébb lépett.
Az uracska felemelkedett karszékéből. Nem volt magasabb a fiatalasszonynál, vagy talán csak egy paraszthajszállal. A hangja, mint a repedt-fazék, ahogy megszólalt.
-Mondja, mit képzel maga? Azt hiszi, beveszem ezt a maszlagot, amit itt előadott? A Hivatalnak kisebb gondja is nagyobb annál, hogy a magafajtákat támogassa. Nekünk itt a hadiözvegyekről és a hadiárvákról kell gondoskodnunk, s nem az olyan nőkről, akik az uruk munkahelyétől szép summát húznak le. Nyolcvanöt pengő! Hogyisne! Majd pont magát fogjuk támogatni! Menjen dolgozni, kérem, nem esik le a karikagyűrű az ujjáról, ha munkát vállal, ne játssza a nagyságos-asszonyt!

Vörös volt a képe, ahogy ordított. Lenke szeme automatikusan rögzítette a képet: pepita mellény, egérszerű manó arc, nagy fülek, nevetséges csokornyakkendő. Látta, hogy a bácsi orrából, füléből szőrszálak állnak ki, szája széle torz görcsbe rándul, fel-le mozgó ajkai között nyúlós-nyál vonaglik.
Megfordult, s szó nélkül az ajtó felé indult. Már a kilincsen volt a keze, amikor a tisztviselő hangja utol érte:
-Vegye tudomásul, hogy vissza fogom vonatni magától a segélyt, amit eddig szabálytalanul kiutaltunk! A hivatalt nem lehet becsapni! Megértette?