12. Szabadíts meg a gonosztól (Harmadik Könyv, folytatás)

Fonyód hosszú, kanyargós főutcája temérdek látnivalót tartogatott Médynek és Győzőnek, a fővárosból érkező gyerekeknek: kacsák, libák az árokparton nagy zöld lapulevelek között, sárkányt eregető, kurjongató, klottgatyás fiúk oldalt, poros lombú, csüggeteg akácfák, kerekeskút, igazi, nem játék, mint otthon, az egyik parasztporta udvarán, eltévedt, visító kismalac, kotlóstyúk, totyogó kiscsirkék, kóbor kutya, kerítés tetején üldögélő macska, s ugyanott, a macska mellett arasznyira ócska piros lábos, fejjel lefelé felakasztva egy girbegurba lécre.
-Nézd csak - kiáltott fel Médy a saroglyában, s előre mutatott, arrafelé, amerre a kanyarban feltűnt a templom hegyes, magas tornya.
-Ott!
Győző arra kapta a fejét. A gomolygó porfelhőből különös állatok bontakoztak ki. Képeskönyvben már láttak ilyen állatot, bivalyok voltak! Nyiszlett, vékonydongájú fiú terelgette őket, Győző korabeli.
-Bivalyok! Nézd!
A felnőttek hallgattak, a csendet időről időre csak a két gyerkőc izgatott csivitelése törte meg.

Nagy sokára, hosszú hallgatás után szólt Fráter Endre. Vontatott, álmos hangon kérdezte:
-Jól utaztatok? No.
Lenke örült a szónak, belekapaszkodott, mint fuldokló az utolsó szalmaszálba. Ismerte a bátyját, tudta róla, hogy nem egy szószátyár ember, de ez a tartózkodás már neki is sok volt. Se egy testvéri csók, se egy ölelés, se egy kedves, üdvözlő köszöntés.
Hosszú lére eresztve mesélni kezdte az úton történteket, még egyszer elregélte a Földvár előtti kínos intermezzo részleteit, aztán ő kérdezett:
-És ti? Ti hogy vagytok, mi van veletek?
-Jól - mondta Fráter Endre. -Semmi különös.
-Feleséged, Ilonka?
-Ő is.
-A kicsik?
Két gyereke volt a Fráter házaspárnak, hasonló korúak, mint Győző és Médy. A nagyobbik lányt Gizellának hívták, a kisebbiket Lenkének.
-Megvannak.

Megint hallgattak egy sort. Lenke nem tudta, hogyan, miképp vegye fel újra a beszélgetés fonalát. Félrefordított fejjel, felfelé leselkedve nézte a bátyját. Hát igen, ez Endre, kétség sem fér hozzá, ez ő!.
Aztán eszébe jutott, mit kellene mondani.
-Figyelj csak, te is kaptál levelet a Fráter Egyesülettől?
-Kaptam - jött az egyszavas válasz.
-És? Mi a véleményed? Nem különös, hogy ennyi idő elteltével most újra írnak, s az elmaradt tagsági díjat reklamálják?

Mentek, mendegéltek a lovak, poroszkáltak lustán, lomhán, zörgött a szekér vasalt kereke a kövecses, rossz úton. Fráter Endre nem válaszolt, csak a vállát vonogatta a kérdés hallatán.
-Mi a szándékod? Elmész? No?
Most odanézett, rávetette szelíd, nagy, világoskék szemét Lenkére.
-Nem.
-Lenke, mint a szimatot fogó vadászkutya, aki nem ereszti el többé a megkapott nyomot, rácsapott.
-Miért mondod, hogy nem mész? Van rá valami nyomós okod, vagy magyarázatod?
A férfi nem válaszolt. Vállát vonta újra, s ostora hegyével megpiszkálta a lovakat.
-Gyí, te Pejkó, gyí Kanász.

Tény és való, az elmúlt hónapban érkezett egy ajánlott-levél a Fráter család címerével, Hajdúnánásról. Lenke, kezében forgatta a borítékot, nem nagyon értette: Hajdúnánás? Régebben ezek a Fráter-levelek Érsemjénből jöttek, a szülőfalujából.
Ja, mondta aztán magában. Leesett neki a tantusz.
Értem. Érsemjén most Románia. Onnan nem tudnak sem írni, sem jönni az emberek, sem taggyűlést szervezni.
Felbontotta a borítékot, kivette a papírt. Először az aláírásokra esett a tekintete. Fráter Sándor ügyvezető elnök, és Fráter Iván elnökhelyettes volt a két aláíró. Fráter Sándort nem ismerte, de az Ivánt, azt igen. Iván bácsi, mondta magában, jajgatva, drága jó Iván bácsi. Hol lehetsz most, mit csinálsz most Istenem?
No a levélből nem derült ki. Egyen-levél volt, sokszorosított.
"Kedves Tagtársunk!" -így kezdődött, s folytatódott azzal, hogy az elmaradt tagdíjakat haladéktalanul fizessék be a kedves Tagtársak.
Lenke bosszúsan nevetett.
-Ó, hogyne, rohanok rögtön a postára.
Elkámpicsorodva tette hozzá: ha énnekem 12 pénzem lenne aranykoronában, elsősorban Médynek vennék télikabátot, és Győzőnek öltönyt, a régi kinőtt, kopott helyett.

Napirendi pontok, állt a levél következő bekezdésében. Úgy mint:

-Félévi beszámoló
-Tájékoztató vagyoni ügyekről
-Segélyezés családtagoknak
-Tisztségviselők megválasztása.

Végül azzal fejeződött be, hogy az Egyesület évi rendes közgyűlése a Palotaszálló nagytermében lesz megtartva október 11-n, melyre szeretettel várnak mindenkit.

Te befizetted már az éves tagdíjat? - kérdezte a bátyjától, hogy kiprovokálja a beszélgetés folytatását.
Kíváncsi volt, szóra tudja-e bírni?
Endre hegyeset köpött a bakról, le, nyílegyenesen az utca porába. Mutatóujjával feljebb taszította homlokán a zsíros karimájú, ócska kalapot.
-Nem - mondta.

"Nem", ezt a szót pökte oda kurtán, közömbös hangon, ám csodák csodájára, ezúttal visszakérdezett.
-És te? _
Még a hangját sem emelte fel. Úgy beszélt a témáról, mint akit egyáltalán nem érdekel a dolog
-Én se- kuncogott a fiatalasszony.
-És miért nem, ha szabad kérdeznem?
Most Lenke válaszolt szűkszavúan.
-Miért? Mert nincs pénzem.

Endre megbiztatta egy kicsit fényes-szőrű, kényeskedő telivér lovacskáit. Ezek úgy kerülgették magasra emelt lábakkal a tehénlepényeket, mint kócsagok a zsombékot a susnyákban.
-Gyí te Pejkó, gyí Kanász. Ránézett a húgára, fürkészve, csúfondárosan méregette.
-Na látod. Hát nekem sincs.
Furcsán, befelé szívva a levegőt hangtalanul nevetett. Vagy inkább vihogás volt? A fiatalasszony nem tudta eldönteni, hogy ez-e, vagy amaz.
-Nem tudtad Lenke? Hiszen hát honnan a csudából lenne? Hétszilvafás nemes vagyok én kérem-szépen, vagy mi a jó büdös kórság!