26. Szabadíts meg a gonosztól (Harmadik könyv, folytatás)

Olga halála nagy vihart kavart a városban. Másodunoka húga volt Borigyinnak, tizenhat éves bimbózó szépség, a helyi középiskola eminens tanulója. Németül, franciául kiválóan beszélt, verseket írt, amelyek rendre megjelentek a helyi újságban, a Kjecini Pravdában. Játszott az iskola színjátszó körében, énekelt, táncolt ünnepi eseményeken. Szeretetre méltó, szeretni való lánynak tartották. Úgy ismerték a környezetében, mint egy bolondos, szertelen, vagány lányt, egy olyan valakit, aki a legkeményebb, legkérgesebb szíveket is meg tudja nyitni, kedvességével, természetes, belülről fakadó bájával.
Győző érezte, hogy a közvélemény lélegzetvisszafojtva várja a reakcióját. Mit fog lépni most a magyar parancsnok? Eltusolja a dolgot? Lehet, hiszen nyeregben van, ő a város igazi ura.
Borigyin maga is, bár össze volt törve a tragikus halálesettől, ami szintúgy családilag érintette, egyfajta várakozással tekintett az események elé. Sem neki, sem az őrnagynak nem volt mindegy, mi lesz. Az ukránok és a magyarok további jó kapcsolata volt a tét. A katonák és a civil lakosság jó kapcsolata.

Herdőfy három rettenetesen hosszú napon keresztül jegelte az ügyet. Szándékosan, időre volt szüksége, hogy átgondolja. Maga sem tudta, mit tegyen? Háború volt. Jogában állt parancsmegtagadásért agyonlövetni Kelemen Gézát, mégis, ódzkodott, hogy ezt tegye.
A jelentésből sok minden kiderült. Tisztában volt azzal, hogy mindketten hibáztak, a fiú is és a lány is. A lány még talán a fiúnál is nagyobbat. Addig-addig hitegette, csalogatta, csábítgatta a katonát, hogy az végül képtelen volt uralkodni magán. Vannak ilyen esetek. Pontosabban: vannak ilyen nők. De persze vannak mentő körülmények is. Az ünnepi hangulat. A zene. A tánc. A mámor.
Íróasztalánál ült, gondolkodott. Megcsóválta a fejét.
Olga nyilvánvalóan nem akart a végsőkig elmenni. Esze ágában sem volt. Igen. Így lehetett. Fene se tudja, mi jár a lányok fejében. Csak játszott, cicázott. Elkapatott gyereklány, aki azt hitte, hogy neki mindent szabad. Hogy csak úgy megteheti: kénye, kedve szerint rángathat egy férfit, s amikor már nem mer, vagy nem akar tovább menni egy bizonyos határponton túl, könnyed vállvonással kiszáll, félrelöki az utolsó pillanatban, mint egy ócska rongybabát. Mert ez így megy. Tiszta sor. Berezel, és a végkifejlet előtt egy perccel azt mondja: "na jó, itt a vége fuss el véle". Ó a rossz nyavalyába!
Mennél hosszabban rágódott rajta, annál világosabban látta, hogy Olga követte el a nagyobb hibát. Igen ám, de neki csak a katona felett van joga ítélkezni. A lány egyébként is meghalt, őt földi bíróság már el nem ítélheti.
Persze a legényekkel való cicázás, játszadozás a világi törvények szerint nem bűn, mondta magában. Nincs rá paragrafus. De a cicázás most mégis két ember életébe került, kerül, hiszen nem vitás, a katona sem úszhatja meg!

Felállt. Nyújtóztatta elgémberedett tagjait. Kiszólt az írnokának:
-Hozzák ide a fogdást. Most! És szóljon Gallyas főhadnagynak, a feljebbvalójának is, hogy azonnal jöjjön! Megértette Bereczki?

Negyedóra múlva ott voltak. Kelemen Gézát két őrkatona kísérte feltűzött szuronnyal. Herdőfy őrnagy, és Gallyas főhadnagy az íróasztal mögött foglaltak helyet.
-Vegyék le róla a bilincset -parancsolta az őrnagy.
Megtörtént.
-Nos, katona regéljen!
A fiú rossz bőrben volt. Nem sokat aludhatott az utóbbi három napban. Hebegett, habogott.
-Őrnagy úrnak jelentem...
-Ne jelentse, csak mondja. Vágjon bele a mindenségit, mert itt nő ki a szakállam!
-Jelentem, az a lány rám akaszkodott! Én nem akartam semmit. Isten bizony....
-Folytassa!
-Tüzet ugrottunk. Táncoltunk. Aztán... Aztán, azt mondta, szaladjunk le a patakhoz.. Levetkőzött meztelenre, bizony Isten őrnagy úr, úgy éljek, nem hazudok, és noszogatott, hogy én is vetkőzzek le.
-Kíméljen meg a mocskos részletektől.
-Igenis. Szóval azt mondta, hogy heveredjünk le egy kicsit, bújjunk össze, hogy ne fázzunk, mert ugye vizesek voltunk nyakig, és nézzük a holdat. Nem is fáztunk, ugye, nagyon meleg volt. És akkor ő meg...szóval...ő meg...

Az őrnagy papírjaiba mélyedt, majd felpillantott.
-Elég! Mit mekeg itt nekem! Arról meséljen, mi a rossebért tette? Hogy jutott egyáltalán az eszébe. Elvesztette a fejét?
A legény szinte összeroskadt. Hosszúkás arca falfehér volt, elálló két füle, viszont vörös, mint a cékla. Lapátkezét mintegy segélyt kérően előre nyújtotta. Nem szólt.
-Ugye így történt maga bitang! Ugye erről van szó? Nem tudta féken tartani az alantas, állati ösztöneit!
-Jelentem...mások is... nem csak én. Tudja, hogy van ez, őrnagy úr!
-Ha mások kútba ugranak, maga is beleugrik?
Jelentem...
-Ne jelentsen nekem semmit. Főbe kellene lövetnem magát. Minden jogom meg lenne hozzá, elvégre hadiállapot van. Világosan megmondtam az eligazításon, elvárom, magyar katonához méltó módon viselkedjenek a civil lakossággal szemben. Hogy ne hozzanak szégyent a zászlóalj becsületére!
Kelemen Géza lába megbicsaklott. Rálehelt a halál. Kis híján ott helyben, abban a szent minutumban majdnem összeesett.
-Őrnagy úr! Kérem...könyörgök...
Herdőfy felcsattant.
-Vezessék el! Ne, várjanak még. Ide figyeljen maga mocsok. Nem lövetem agyon magát, nem piszkítom be a kezemet a maga vérével. Kóterben marad, amíg hátra nem tudom küldeni. Visszaküldöm a Csoportfőnökséghez, és hadbíróság elé állíttatom. Majd ők ítélkeznek, de ne tápláljon hiú reményeket. Megértette?
A kísérő szuronyos katonákhoz fordult.
-Vigyék innen. Felfordul tőle a gyomrom! Hátra arc, lépés indulj!