27. Szabadíts meg a gonosztól (Harmadik könyv, folytatás)

Olga szomorú históriája még jó ideig téma volt. A napilapok részletesen beszámoltak a történésekről, színezték, tálalták, kerekítgették a patakparton történteket, és a lány öngyilkosságának körülményeit. Az újságcikkek áldozatként tüntették fel. Rámutattak, hogy a sajnálatos eset nem következezett volna be, ha a magyar parancsnok megtiltja katonáinak az ünnepi eseményeken való részvételt. Ugyanakkor nagyon tárgyilagosan azt is kiemelték, hogy a vétkes megbüntetése nem maradt el, hiszen Herdőfy őrnagy végül is hadbíróság elé állíttatta erőszakot tevő katonáját.
Az emberek véleménye azonban megoszlott. Voltak, akik legyintettek: "Ugyan kérem, színjáték az egész! Csak nem képzeli bárki is, hogy ott fenn a magyar parancsnokságon majd elítélik a saját emberüket?"
Mások kardoskodtak: "Dehogynem, ki fogják végezni, majd meglássa szomszéd, agyonlövik. Voltak hasonló esetek!"
Megint mások ezt mondták: "Mit keresnek itt egyáltalán ezek? Nincs saját hazájuk? Menjenek vissza oda, ahonnan jöttek, menjenek az anyjuk kínjába!"

Lecsengett aztán, ahogy minden lecseng egyszer. Meghalt egy lány, ennyi történt. Háború van, ezrek halnak meg naponta! - mondogatták a városban sokat tudó képpel bólogatva néhány héttel a temetés után, és napirendre tértek felette.

Augusztusban Kjecin sivár, poros utcáin hőhullám söpört végig. Lombjukat lógatva kókadoztak a fehér törzsű nyírfák a Lenin sugárút mentén, leveleik szárazon zizegtek, s pörögve hulltak alá az aszfaltra, az erre felé állandóan fújó forró, keleti szélben. Napok, hetek teltek el eseménytelenül. A város élte megszokott hátországi életét. Napi huszonnégy órában dolgoztak a gyárak, termelték a német hadigazdaság számára nélkülözhetetlen javakat. Az emberek fáradtak, fásultak voltak. Az utcákon csak rokkantakat, gyerekeket, vagy nagyon öreg aggastyánokat lehetett látni. Néhány kávéház, egy két étterem és söröző nyitva volt a központban, ezek délután négyig-ötig üresen álltak, ez után kezdtek feltünedezni bennük a kimenős katonák kisebb csoportjai.

Herdőfy fontosnak tartotta, hogy jó karban, állandó harckészültségi szinten tartsa katonáit, s ezért elrendelte, hogy a századok a város mellett lévő mezőn nap, mint nap gyakorlatozzanak. A programok sokrétűek voltak: alaki és menetgyakorlatok, harcászati gyakorlatok, éles-lövészetek váltogatták egymást megfelelő ütemterv szerint.
A szolgálat természetesen a helyén maradt. A zászlóalj őrséget adott az állomáson, a hadiüzemeknek nyilvánított gyárakban, és a középületeknél.
A vasúti forgalom, mióta a pályatest helyreállítása megtörtént, zavartalanul folyt. A síneken éjjel-nappal zakatoltak kelet felé a hadianyaggal, hadfelszereléssel zsúfolásig teletömött szerelvények. Szergej Szemjonovics, az állomásfőnök, nagy tapasztalattal és munkabírással irányította a forgalmat. Vicces kedvű ember lévén még mindig Szemjonovics elvtársnak szólíttatta magát, közel harminc éve volt szolgálatban ezen a helyen. Jó-kedélyű, kövérkés bácsi volt pirospozsgás arccal, mindenki szerette, Herdőfy katonái is.

A katonák jelenlétét a gyerekek élvezték a legjobban. Reggelente, amikor az egykori tűzoltó laktanyából kivonultak a századok, seregestől kísérték ki őket a gyakorlótérre, mellettük szaladtak, meneteltek mezítláb, maszatos képpel, vigyorogva. Utánozták minden mozdulatukat, megpróbáltak ők is lépést tartva haladni, s a vállukra fektetett rudakat, botokat úgy hordani, mint amazok a puskát. Jó móka volt számukra a menetelés, a díszlépés, a sorakozás, a kettős rendekbe való felfejlődés.
Leginkább a harcászatot szerették: ahogy a katonák feltűzött szuronnyal, gázálarcban megrohamozzák a patak parti füzest, ahogyan kézigránátot dobnak (gyakorló gránát volt, nem robbant csak pukkant) a túlsó partra, vagy, ahogy kúsznak, másznak hason az előzőleg odatelepített dróthálóakadályok alatt.
De a kedvenc kétségkívül az éleslövészet volt. Kötélkordon mögül nézték, jó ötven méter távolságból. A magyarok puskával lőttek álló, vagy fekvő testhelyzetből zöldre mázolt, emberi alakot formázó céltáblákra. Imádták a látványt. A fegyverek dörgését, a csövön kicsapó fehérkés füstöt. A parancsszavakat, amelyeket nem értettek, de megpróbáltak utánozni. -Túúúzs! - kiabáltak ők is, amikor a vezénylő tiszt "tűz" kiáltása felcsattant

Egyszer-egyszer a magukkal hozott nehézgéppuskákkal is lőttek a katonák, na, az félelmetes volt. Két géppuska nyitott tüzet egy futamodásnyi távolságra kihelyezett roncsautóra. Fülszaggató dübörgés. Látszanak a becsapódások, lemezdarabok repülnek szanaszét. Mintha egy mesebeli óriás kalapáccsal ütné-verné, szaggatná darabokra a roncsot.
Csak egy perc volt, vagy annyi se. -Tüzet szüntess! - kiáltotta valaki, jobbra elől. A gyereksereg a szavakat nem értette, de látták a végeredményt: a fegyverek elhallgattak, s ahol pillanatokkal előbb még az autó állt, ott most semmi nem volt, csak elgörbült megfeketedett fémdarabok!

Augusztus 24.-re az Ukrán Függetlenség Napjára zászlódíszbe öltözött a város. Este, sötétedés után Borigyin beszédet mondott a díszkivilágításban fürdő Főtéren, ezt követően pedig fogadást adott a Városházán. A fogadásra, amelyre a város vezetői és családjaik voltak hivatalosak, meghívták a megszálló zászlóalj tisztjeit is. Herdőfy a polgármester mellett ült az asztalfőn, mellettük körben a városvezetők, és a magyar tisztikar. Jelen volt Borigyin felesége Zsenya, és két tizenéves kislánya, Másenyka, és Nataska. A felszolgálók között az őrnagy felismerte a csinos Nadja Petrinovát, aki a Komszomolszkaja szállodában dolgozott mindenesként. A fiatalasszony özvegy volt, férje Volokalámsz mellett esett el. Volt egy hároméves kisfia, Vologya. Vologyát gyakran magával vitte a szállodába, a munkahelyére. Az őrnagy és a kisfiú között hamarosan szoros barátság szövődött. Hedőfy gyakran lovagoltatta a térdén, játszott vele. Gyakran fogócskáztak, bújócskáztak lent a kertben, vagy mesélt, énekelt az őrnagy, s a kisfiú félrebillent fejjel hallgatta, mintha értené. Amikor a lakosztályban voltak, fenn az emeleten, a kisfiú megfogta a kezét, és lehúzta maga mellé a szőnyegre. -Gyere, játszunk!
Előszedte apró barna hátizsákjából a kincseket, amiket magával vitt a szállodába: üveggolyókat, színes kavicsokat, ólomkatonákat, festett, fa építőkockákat.
A játékokat, amiket játszottak a kisfiú irányította. Ő mondta meg mindig, hova álljanak a katonák, ő rendezte el őket, felét a kockavár falaira várvédőnek, másik felét a vár körül, az volt az ostromló sereg.
Herdőfy bámulta a gyerek képzelő-erejét, elbűvölte kedvessége, ragaszkodása, gyermeki bája.

Vologya rendkívüli módon értelmes és érdeklődő kisfiú volt. Sto etó, kérdezgette minduntalan, miközben rámutatott a telefonra, a rádióra, a függönykarikára, vagy valami másra, ami felkeltette éppen az érdeklődését, s az őrnagynak el kellett magyaráznia mi az a dolog, mire való, s hogyan működik. Hogy aztán Vologya értette-e vagy sem a németül előadott magyarázatot, az nem volt teljesen világos, bár úgy tűnt, igen. Egyszer ugyanis kezébe vett egy függönykarikát, majd rámutatott a karnisra, jelezve ezzel: tudja, hogy oda való, s hogy megértette, ez tartja a függönyt.

Nadja felajánlkozott az az őrnagynak. Rendrakás ürügyén ment be a szobájába. Tett vett, pakolgatott, kiürítette a hamutartót, vizet hozott a kancsóba, megigazította a csipketerítőt. Herdőfy oda se nézett, egy hivatalos iratot tanulmányozott éppen az íróasztalnál háttal a nőnek, mikor az, egyszer csak levette a blúzát, s odaszólt halkan: Major Herdofy!
Az őrnagy meglepetten fordult hátra: was?
Látta a félmeztelen lányt, alabástrom fehér bőrét, s ahogy lépett egyet előre, megrezzenő telt mellét.
-Öltözzön fel kedves - mondta neki. -Nem való ez!
Visszafordult az asztal felé, kezébe vette a papirost.
Néhány héttel később a lány Pálvölgyi századosnál próbálkozott hasonló módon. Pálvölgyi nőtlen ember volt, nem utasította el. Nadja a szeretője lett. Jó sora volt mellette, a férfi hozzáértő szerető volt, kedves, figyelmes, s bőkezűen támogatta.

Oldott beszélgetés zajlott az asztal körül. Borozgattak, nevetgéltek a vendégek a kellemes halk zene mellett. Magyar és rajnai borokat ittak: rajnai vöröset, tokaji aszút, badacsonyi kéknyelűt. A magyar borokat az őrnagy vitte az asztalra, a rajnai a Városháza pincéjéből került elő.
-Azt tudja Viktor, hogy népeink között már több mint ezer éve jó kapcsolat van? - kérdezte egyszer csak, az idő előrehaladtával Borigyin.
Akkorra már baráti viszonyban voltak, keresztnéven szólították egymást: Borigyin Viktornak az őrnagyot, az meg Szásának a polgármestert.
Herdőfy kérdőn nézett rá. Borigyin eredeti foglalkozása történelemtanár volt, ő többet tudhatott erről.
-Ja - folytatta, s az őrnagyra emelte a poharát. -Goszpodi pomiluj! -Szóval eleink már a Kijevi nagyfejedelmek idején találkoztak, és feltehetően kereskedtek egymással. Feljegyzések vannak arról, hogy Nagy Oleg idején, 880 körül fel-feljöttek magyar portyázók a kazárok fennhatósága alatt álló sztyeppei szállásterületeikről Kijevig, s később Szvjatoszláv alatt, amikor a mogyeri törzsek a Volga környékén tanyáztak, a találkozások még gyakoribbá váltak.
Az őrnagy csodálkozva nézett rá.
-Tényleg?
-Persze, hiszen itt már közelebb voltak egymáshoz. De ez még semmi! Azt tudja-e, hogy a maguk Álmos vezére 884-ben elfoglalta Kievet?
-Micsoda? Na, ez nem valami kedves cselekedet!
Borigyin nevetett, értette a viccet.
-Hát nem! De van itt más.
-Hallgatom!
Borigyin úgy vágta ki, mint profi kártyás az adu-ászt: -Szvajatoszláv nagyfejededelem magyar hercegnőt vett feleségül!
-Csak nem?
-De. Mégpedig Taksony fejedelem Emese nevű lányát, 972-ben.
-Horribile! - kiáltott fel az őrnagy. -Miket tud Szasa!
A polgármester hamiskás arccal mosolygott, és folytatta.
-A dinasztikus kapcsolatok miatt, amiről sokat lehetne beszélni, történt az is, hogy az I. István haragja elől menekülő hercegek: András, Béla, és Levente, ama hírhedt Vazulnak fiai, akiket a szent király megvakíttatott, nagybátyjuknál Bölcs Jaroslavnál kerestek és találtak menedéket. Tudta?
Az őrnagy a fejét vakarta. Ez a Borigyin jobban ismeri a magyar történelmet, mint ő.

-Tudja, mire igyunk? - kérdezte kis hallgatás után elkomolyodva a polgármester.
Győző ránézett, felhúzta a szemöldökét.
-Nos?
-Igyunk arra, hogy ha majd egyszer vége lesz a háborúnak, népeink békében és barátságban éljenek egymás mellett!
-Proszit - emelte fel a poharát Győző. -Látja, erre igazán szívesen iszom!