31. Szabadíts meg a gonosztól (Harmadik könyv, folytatás)

Leszállt az éjszaka. Szakadt a hó, rettenetesen hideg volt. Az állomásépület sarkánál a hőmérő mínusz harmincöt fokot mutatott. A sáncokban lévő katonákat óránként váltották, azt az egy órát is alig lehetett odakinn kibírni. A többiek bezsúfolódtak az állomásépületbe. Benn vörösen izzott a nagy vaskályha, folyamatosan tömték szénnel. A kályha tetején kondérban főtt a tea, illata békeidők hangulatát idézte. A konyhások húskonzervet, és barna katonakenyeret osztottak szét a bent lévők között. Valaki megjegyezte: íme, az utolsó vacsora. Viccnek szánta, de senki nem nevetett.

...Csiga-lassan vánszorog az idő. Az oroszoknak se híre, se hamva. Feszült várakozás. Széchy Laci a falnak dőlve orosz csajkából kortyolgatja a teát, szeme csukva. Valamit mormol, látszik az ajka mozgásán. Ő még szerencsésnek mondhatja magát, jutott neki egy szabad falfelület. A többség egymás hegyén-hátán, a terem közepén ácsorog a hólétől sáros, lucskos kövön, szuronyos puskájukra támaszkodva egy álltó helyükben szundikálnak. Leülni nem lehet, annyi hely nincs.
De mit motyog Széchy Laci? Azt hihetnénk, imádkozik... A közelében lévők azonban tisztán hallják: verset mond!

"...Várad kövecses utcáin lovuk acél körme csattog. Messze villog a sok fegyver, messze döng a föld alattok..."

Verset mond és közben otthon hagyott babájára gondol. Mindenre gondol, csak közeledő halálára nem. Ki a fene akar meghalni? Ő biztosan nem, még csak huszonnyolc éves. Élni kell, harcolni kell, győzni kell. Ő győztes típus, hozzá nem férkőzhet közel a vén kaszás halál.
Nem tudja, honnan a fityfenéből tudhatná, hogy az első golyó őt fogja eltalálni, hogy ő lesz az első halottja a zászlóaljnak...

Az ember sorsa ismeretlen, az életesemények kiszámíthatatlanok.
Senki nem tudja előre mikor fog meghalni.

Eljött a reggel. Pálvölgyi százados az órájára pillantott, a foszforeszkáló számlapon látta, hogy nyolc óra van. Csak az óra állásából jött rá, hogy reggel van, hiszen változatlanul ugyanolyan sötét volt, mint éjszaka.
Nem messze a sánc előtt kénsárga fény villant fel a magasban, és egy pillanatra megvilágította őket, a sáncot, és a sáncba húzódott katonákat. Aztán jött még egy és még egy. Mi lehet ez, csodálkozott rá.
Hirtelen rájött. Világító rakéták! Te jó ég! Ezek itt vannak!

Pálvölgyi teljes erejéből fújja harci sípját. Riadó! De már nyomjelző lövedékek özöne elölről és oldalról, a földek felől. Kivágódik az állomásépület ajtaja, katonák robbannak ki, s meggörnyedt testtartással futnak helyükre, a tüzelőállásokba. Veszettül kilingel a kiakasztott síndarab. A "riadósín". Valaki veszettül veri. Többen elvágódnak a futók közül, találatot kaptak, kiomló vérük vörösre festi a feltúrt havat. Parancsszavak harsognak. Tüzelni kezd a két géppuska, de csak vaktában kaszálnak bele a semmibe. Az ellenséget nem lehet látni, sötét van, szakad a hó. Az oroszok sítalpakon, hó-köpenyben lopóznak egyre közelebb, kezükben tartott dobtáras PPS géppisztolyaikból iszonyatos pergőtüzet zúdítanak a magyarok állásaira.
Ez a fegyver a szovjet gyalogság számára volt rendszeresítve, a tárban 71 darab 7.62 x 25 mm lőszer volt. Közelharcra, ötven méteren belül nincs alkalmasabb fegyver.

Herdőfy őrnagy átcsoportosítja a katonákat a támadás felőli oldalra. A város felől csak megfigyelőket hagy. Most minden emberére itt van szükség.
Lőnek a magyarok is, gyors ütemben fogy a lőszer.
-Tüzet szüntess! - kiáltja az őrnagy. -Kire lövöldöztök marhák? Ha így folytatjátok, estére fingunk sem marad! Várjatok, amíg közelebb jönnek!

Roham-roham után következett. A támadók egy helyen kézigránáttal rést szakítottak a sáncba, ezen a résen özönlött be a ruszki gyalogság. Véres közelharcban délre megtisztították a sáncot, s kicsit kifújhatták magukat. Nem sokáig. Három óra előtt valamivel az oroszok bevetették egyik legfélelmetesebb fegyverüket, a Sztálin-orgonát. A katonák "Katyusának" becézték. Nagy teljesítményű, rakéta sorozatvető fegyver, már a sivításától is frászt lehet kapni.
Háromra, három tízre a zászlóalj személyi állományának a fele elesett. A rakéta fegyver egy sorozata romba döntötte az állomásépületet, lángra kapott a váróterem, ahol a sebesültek voltak. 60 ember volt benn, közülük négyen tudtak kimenekülni a lángok közül, a többiek bennégtek. Mindenütt véres halottak a sánc oldalainál, az épületek előtt, és az egykori peronon.
Hurrá, hurrá, hangzott fel minduntalan a rohamozó gyalogság csatakiáltása.

Nehéz harcok között jött el az este. Kis szünet következett. A legények ott roskadtak le a hóba, ahol éppen álltak. Az őrnagy körbe járt, mindenkihez külön-külön odament. Kifejezéstelen tekintetek néztek vissza. Összeszámolta őket: negyvenkét katonája maradt. Elesett a segédtisztje Széchy főhadnagy, két századparancsnoka Gallyas főhadnagy és Molnár százados. A beosztott tisztek közül csak kettőt talált meg, Fekete Gyula hadnagyot, és Marinkás Zoltán zászlóst. Pálvölgyi százados, aki saját maga kezelte a keleti oldalon lévő géppuskát, mert katonái mind egy szálig elestek, az utolsó töltényhevedert húzta be a géppuskába. Ez az egy géppuskájuk maradt, a másikat szétlőtték.
Magához intette Marinkást.
-Nézze meg fiam, mennyi lőszer van az embereknél, és jelentse. Igyekezzen, mert mindjárt kezdik újra!
A fiú körbefutott, s kisvártatva visszatért.
-Jelentem egy tár per fő! Nagyjából...
Az őrnagy körbe mutatott az udvaron, ahol tömegestől hevertek az orosz katonák holtestei.
-Vegyen magához két embert, gyűjtsék össze a ruszki géppisztolyokat, és osszák szét a mieink között!
-Igenis, értettem!

Éppen befejezték, s a katona lihegve futott vissza az őrnagyhoz, amikor kívülről újra felhangzott a rettenetes hurrázás. Megszólaltak az orosz géppuskák, nyomjelző lövedékek süvítettek felettük. A Katyusát ezúttal nem vetették be, minek ágyúval lőni döglött verébre?
Győző éles hangja túlharsogta a lövedékek vijjogását.
-Katonák, hozzám!
Pálvölgyi ért oda elsőként.
-Mire készülsz Viktor?
-Kitörök az emberekkel. További ellenállásnak nincs értelme. Már alig van lőszerünk.
-Bölcs gondolat. Menjetek, fedezlek benneteket a géppuskával.
Az őrnagy éles tekintettel nézi a századost. Pálvölgyi állja.
-Rendben, köszönöm - mondja végül Herdőfy
Mindketten tudják, utoljára beszéltek egymással ebben az életben.
-Isten áldjon Feri!
-Isten legyen veletek.

A százados fut vissza a combig érő hóban. Egy perccel később felhangzik a géppuska sajátos, ugató hangja. A közeledő csatárláncot lövi. Látni alig lehet valamit, a fényszóró sugár-nyalábja úgy törik meg a kavargó hópelyhek örvényén, mint tenger hulláma a parti köveken.
Érzésre lő, és mákja van, le is fekteti őket. Egy kis időhaladék az őrnagynak. Nadja meztelen testére gondol, ahogy fekszik a lány az ágyon szeretkezés után kéjesen elnyúlva. Csak a testét látja, az arcát érdekes módon nem tudja felidézni. Különös. Kuncog magában. Lám, ez vagyok én. Csak ennyi és nem több. Jó ez így. Nem érdemlem meg, hogy éljek. Jól van. Röhög, s lövi tovább az orosz gyalogságot.

Győző maga köré gyűjti megmaradt katonáit. Zsákmányolt hó-köpenyben vannak, vállukon a saját fegyverük, kezükben az oroszok géppisztolya. A sánc egy megroggyant alacsonyabb pontjára mutat.
-Kitörünk fiúk! Ott! Utánam!
Öles léptekkel rohan, mögötte a többiek. Felugrik a sánc tetejére. Emberfeletti erőt érez magában, majd szétpattan széles hátán a kabát. Élni, élni. Otthon várja a család, felesége Beca, a fiúk. Gyözke és Gyurka. Anyuka és Médy, édes kis húga. Élni. Már lent van túloldalon a combközépig érő hóban. Megáll, várja a többieket. Valaki elrohan mellette. A katona úgy fut, mint ahogy a gólya lépked a mocsárban, magasra emelt lábakkal, Megismeri. Bereczki tizedes, az írnoka. A lomha, lajhár Bereczki.
Rásziszeg.
-Hej! Hová rohan tizedes? Maradjon mellettem.

Véletlenül egymásba botlanak a ködben egy orosz egységgel. Olyan sötét van, hogy alig látják egymást. Öldöklő közelharc kezdődik. Most világlik ki igazán, hogy amennyire célszerű eszköz a sítalp, ha gyorsan kell haladni, annyira célszerűtlen közelharcban, A hosszú, nehéz sílécek akadályozzák az embert a test-test elleni birkózásban! A magyarok ledobják a dobtáras géppisztolyokat, és szuronnyal esnek neki az ellenségnek. Ölni, ölni. Később már a szuronyos puskát se lehet használni a testi közelség miatt, ettől kezdve foggal-körömmel tépik marják egymást. Folyik a vérük, kiömlik a piros vér a fehér hóra. Nemes szép dolog a háború. Ölni, ölni, ölni.

Valahogy túljutottak az oroszokon, de már csak tizenkilencen voltak. Még kétszer hangzott fel mögöttük az üldözők zaja. Az őrnagy lefektette katonáit a mély hóba. -Csitt - suttogta.
Az éjszakát a hóban fekve töltötték, remélve, hogy nem fedezik fel őket. Reggelre újabb három katonával kevesebben voltak: Szerdahelyi Antal zászlós, Erdei István honvéd, és Fischer Tamás híradós katona megfagytak a mínusz 39 fokos hidegben.
Győzőnek végül tizenkét katonával sikerült eljutni Sztarij Oszkolba.
Hogy onnan hová került, mit csinált a háború végéig, nem tudjuk.
Tény azonban, hogy 1945 május 13.-n a csehszlovákiai Budweisben esett orosz fogságba.
A szibériai büntetőtábor száma, ahol fogva tartották: 361
Személyi nyilvántartási száma orosz adatközlés szerint:1875293
Szabadulás időpontja: 1955. 11. 20.