1. Jöjjön el a Te országod (Negyedik Könyv, folytatás)

Október elejétől a Hajta patak mellett elterülő rekettyés, bokros területen fogolyra vadásztak. Más apróvad is volt persze a környéken, nyúl a bozótos részeken, vadkacsa a tocsogókban, fácán a füzesek oldalán, ezekre is mentek, a fogolyvadászat azonban egészen különleges valami, Endre Lajos főszolgabíró szavaival: fenomenális élvezeteket kínál a vadásznak. Itt ugyanis tényleg kell tudni lőni, hiszen a madár repül! Aki próbálta, tudja, mit jelent ez. Más, mint a futó-vad lövés, ugyanis még annál is sokkal nehezebb. A kutyák felrebbentik a foglyokat, tucat számra, villámgyorsan egyszerre emelkednek a levegőbe, s lapos szögben, csapongó repüléssel távolodnak. Ebben a pillanatban kell megtalálnod a saját madaradat, rövid célzás a fogoly elé, mindig elé, soha nem a testére, majd a ravaszt meghúzva tűz.
Tényleg csak egyetlen pillanat áll rendelkezésre, a kiszemelt példány most itt van, egy pillanattal később pedig már tíz méterrel odébb. Endrének igaza van: fenomenális, akármit is jelent ez a szó!

A vadásztársaság nyolc főből állt azon a napon. Dósa Jenő főjegyző, és fia, "kis" Jenci, aki első körös zöld-fülű vadász. Sógora, Vácszentlászló jegyzője Lengyel Imre, Jencike nagybátyja, "civilben" lángoló lelkületű, magyarkodó fűzfapoéta. Jencs Árpád közbirtokos, művelt, világlátott, több nyelven beszélő zsámboki polgár, Biró Zsiga a helyi takarékszövetkezet vezérigazgatója, a másik Bíró, a Lajos, gazdaember Turáról, Bárdoss István körorvos, Méri Mihály kántortanító, igazgató helyettes, és Endre Lajos gödöllői főszolgabíró, Pest Megye alispánja. Ő soha ki nem hagyna egy ilyen remek alkalmat!

Hajnalok hajnalán, még éppen, hogy csak pirkadt, szekérre ült a társaság, Ferkó, a főjegyzőúr kocsisa hajtotta a lovakat. Kivitették magukat a falu szélére, ott szekérről szálltak, s gyalog indultak tovább, a ködben, párában úszó, távoli rekettyés felé. A kutyák izgatottan szűköltek, s ide oda rángatták a pórázt.
-Nyughass! - pisszegett rá Dósa Jenő Vótánra, fia kétéves, csupa ideg kis vizslájára - férj a bőrödbe, te!
Egyik vállukon dupla csövű sörétes puska, másik vállukon tarisznya, csizmában, vadászkalapban. Libasorban mentek, elől Ferkó, mögötte az urak.
Tőzegpáfrány-mezőn gázoltak át. A párafelhők mögött fel-feltünedeztek a patakpart ferdén álló fűzfái. Dósa Jenő itt megállt, felemelte a kezét. Vótán szimatot fogott, jobbra húzta volna, Valkó felé.
Karjával kört rajzolt a levegőbe. Ferkó arrébb lépett, az urak pedig fél-karéjba fejlődtek. A kúszó csalán szárai közt, 35-40 méterre tőlük nagy barnás foltokat vettek észre: a foglyok voltak!
A madarak még aludtak.
Csendben, pisszenés nélkül lopakodtak tovább, előre, és kicsit jobb kéz felé, amerre Valkó fekszik. Még tíz méter! Lopták a távolságot. A kutyák görbe, vaskos, hegyes csücsökben végződő farka felállt, és ide-oda mozgott, már majd megőrültek az izgalomtól, de a jól nevelt, betanított vadászkutya tudja, hogyan kell viselkedni ilyen helyzetben: vakkanás nélkül, csorgó nyállal, egy nyikk, se hangzott, úgy mentek gazdáik mellett.
Belül voltak a harminc méteren. Dósa Jenő újra megállt, s vele együtt a fél-karéj is. megtorpant
Tölteni, tölts - jelezte a kézmozdulat. Lekerültek a vállról a vadászfegyverek, megtört a puskacső, a vadászok becsúsztatták a töltényűrbe a töltényeket. Fel a csővel. Halk kattanás. Lövésre kész a fegyver. Most!

Az ebek éktelen csaholással rohanják meg füzest. Harsogó zaj, több száz madár kap szárnyra egyszerre, elfeketedik tőlük a lassan színesedő égbolt!
Most, igen, most!
Fülsiketítő dörgéssel megszólalnak a fegyverek. A puska tusát jól be kell szorítani a vállgödörbe, különben úgy vág képen, hogy a fogad kiesik. Jó néhány madár meginog röptében, s a földre pottyan, bele a legsűrűbb csalitba, sebaj, majd a vizslák megkeresik és kihozzák őket.
A madarak elrepültek. Dósa Jenő tudta, hogy a fogoly nem megy messzire hajnalban, érdemes hát követni. -Gyerünk - kiáltotta oda társainak, és hosszú lábaival átgázolt a patakon. Az
a burgyingos ott a túloldalon már a tóalmási határ volt.

Még kétszer tudták meghajtani a rekettyést, aztán vége lett aznapra. A kutyák, Ferkó irányításával kihordták a nehezen megközelíthető bozótból a madarakat.
Nagy terítéket csináltak egy gyepes földdarabon, kész is lettek vele, mire a felkelő nap első sugarai teljesen eloszlatták a párát.
Egysoros vonalban sorakoztak fel a teríték előtt, Bíró Zsiga kezében megszólalt kürt. Így kívánta az illem és a vadászetika.
Bíró Zsiga mondott néhány szót, ez is szokásban volt:

"Köszönjük Urunk a bő zsákmányt, áldunk Téged mindazokért a csodákért, amelyekkel elhalmozol. Add, hogy eme madarak végtelen kegyelmedből asztalunkra kerüljenek, s táplálékul szolgáljanak a Te szent fiad Jézus Krisztus által, ámen."

Áldomást ittak ott helyben, körbe koccintották a pálinkás butykosokat. Előkerült a tarisznyából a harapnivaló, kenyér, szalonna, kolbász, vöröshagyma.

Felavatták Lacit az újdonsült vadászt. Ifjabb Dósa Jenő akkoriban már, bérmakeresztapja Lengyel László után kezdte magát Lászlónak neveztetni, hogy neve különbözzön az apja nevétől.
Előrehajolt a teríték fölött, s a társak jól megcsapkodták a hátsóját egy fűzfavesszővel.
Jencs Árpád mondta az avatási szertartás szövegét:
"Légy mindig becsületes, igaz, vadász! Életed első foglyának elejtése alkalmából most - rácsapott a fenekére - vadásszá fogadlak a vadászat védőszentjének, Szent Hubertusnak a nevében."
A második pálcaütést Bíró Lajos mérte rá:
"Ezennel felavatlak a magyar vadászok nevében."
Harmadjára Endre Lajos csapott oda:
"A magam nevében vadásszá fogadlak. Vadászataidon Diana fogadjon kegyeibe, kalapodon nagyon sokszor díszelegjen töret!"

Fáradtan, csapzottan, de boldog, kipirult arccal, nagy dicsekvések közepette tértek vissza Zsámbokra, Dósa Jenő hajlékába, ahol az udvaron kondérban főtt a fokhagymaleves.