ÚJ HONLAPUNK IDE KATTINTVA ÉRHETŐ EL!

2. Jöjjön el a Te országod (Negyedik Könyv, folytatás)

Sok családnál sütöttek aznap foglyot, keskeny, bodros füstök szálltak fel a kertek alján. Dósáék udvarán nyolc madár pirult a tűzön, a vendégek poharazgattak, anekdotáztak. Ferkónak nagy tisztesség adatott, ő felügyelte az asszonyokat a sütésnél, mert azt tartották akkoriban faluhelyen, hogy a vadmadarak megsütéséhez igazándiból csak férfiember ért.
Biró Lajos mesélt éppen egy régi történetet egy helybéli asszonykáról meg a titkos szeretőjéről, de minduntalan félbe kellett szakítani a sűrű kinálgatások miatt. Egyébként is zavaros ügy volt, nem derült ki egyértelműen, hogy a szép molnárné miért csalja, és kivel az urát, a derék, de ostoba molnárt.
Valahogy azért végére ért. Nem volt nagy mesélő a Lajos.
-Még egy ily adomát, s a rendőrnek adom át! - jegyezte meg komolyságot erőltetve magára Dósa Jenő.
Ezen aztán mindenki nevetett, a kárvallott, ügyetlen mesélő maga is.
-No, igyunk rá egyet! - szólt főjegyzőúr, s körbe járt a pohár.
-Igyunk! -helyeselt Endre Lajos.
Levette a fejéről kócsagtollas bocskai süvegét, s a zsúrasztalra tette. Zsinóros, kuruc dolmányban, kihajtós nyakú fehér gyolcsingben hajadonfőtt állt a bágyadt, erőtlen októberi napsütésben, hunyorgott. Nemes vonású, férfiasan szép arcán áttündökölt az igaz emberszeretet, s a barátság fénye.
-Hol a mi hősünk? - kiáltott fel körbepillantva. -Hol van Ferkó, ügyes kis nyomolvasónk? Nélküle ma, bizisten, nem ennénk fogolyhúst!
Ez részben igaz volt, Ferkó volt az, aki tudta, hol kell keresni a madarakat, ő vezette az urakat a csalitoshoz.
A kiabálásra előkerült a legény, zsírtól csöpögött mindkét keze, mivel éppen a szalonnadarabokat tűzdelte fel gombostűvel a madarakra.

-Pálinkát neki!
Jencs Árpád töltött Ferkónak egy jókora, emberes adagot. Ferkó az ülepébe törölte a tenyerét, mielőtt a pohárért nyúlt.
-No legény! Isten éltessen - köszöntötte rá a saját poharát az alispán.
-Köszönöm kegyelmes uram. Magát is áldja meg minden jóval!
Ittak.
-Isten éltesse a magyar parasztot, az én szegény, szép népemet!
Endre égre emelte a tekintetét, hangja ünnepélyesen csengett.
-A magyar paraszt - folytatta hévvel - szittya őseinek konok, keleti kitartásával áll helyt, és áll ma is az évszázadok vérzivataros küzdelmeiben. Nincs nemesebb vér a magyar paraszt vérénél!
Végigsimított szög-egyenes, hátrafésült haján. Szégyenlősen nézett körül, mintha azt kérdezné: egyetértetek urak?
Szemében könny csillogott, elfordult, s krákogva, hangosan kiáltotta: - sül hát az a madár, vagy nem sül?

Azt már nem hallotta, mit súg Ferkó, Boriskának, fiatal várandós feleségének, pár lépéssel arrébb.
-Nem vagyok paraszt, kocsis vagyok! - ezt súgta a fiú, meg még valami mást is, amit itt nem lehet idézni, mert nagyon csúnya és nem tűri a nyomdafestéket.
Maga is meghökkent saját vakmerő szavaitól. Emlékezetébe idéződött egy régi kocsikázás Dósa Jenővel. Ott, akkor a temetőben a sírok között azt mondta a gazdájának: én paraszt vagyok főjegyzőúr, maga meg úr, tudnom kell a helyemet!
Ezt mondta, igen ezt, vagy valami hasonlót!
Vigyorgott. Bori nem értette min vigyorog.
"Változik az ember", gondolta magában.

A sültek után Teréz és a lányok kihordták az asztalra a meggyes-rétes tálakat. Megindult körben a beszélgetés. Lengyel Imre elszavalta egyik versét, nagy tetszést aratott vele:

"...Minden csóknak más az íze, nincsen kettő egyforma
Valamennyit kipróbálni, megízlelni jó volna
Adtam is már, kaptam is már édes csókot eleget
Hisz, én tudom, hogy kell fogni módjával a verebet!"

/ Orosz Imre Fűszálak "Dirrel durral" Felelős kiadó: OROSZ IMRE Készítette Gyarmati Ferenc Könyvnyomtató műhelye, Budapest, VIII. Práter utca 29. Telefonszám: 140-905 /

Ezt követően Dósa Jenő ragadta magához a szót. Latinul szónokolt, kölcsönvett, szenátusi pátosszal:

"Senatus haec intellegit, consul videt; hic tamen vivit. Vivit? immo vero etiam in senatum venit, fit publici consilii particeps, notat et designat oculis ad caedem unum quemque nostrum. Nos autem fortes viri satis facere rei publicae videmur, si istius furorem ac tela vitemus." -idézte Dósa Jenő Cicero egyik, Catilinát ostorozó beszédét, kvaterkázás közben.

/A senatus mindezt tudván tudja, a consul látván látja: ez mégis él. Él? Sőt még a szenátusba is eljön, részt vesz a köztanácskozáson, egyikünket a másik után szemeli ki és jelöli meg legyilkolásra: mi pedig, bátor férfiak, eléggé szolgáljuk a köz érdekét - hisszük -, ha dühödt fegyverei elől kitérünk./

Jencs Árpád felkapta a fejét, kiérzett valami alig feltűnő áthallást a szövegből, ami mintha Endre Lajos zsarnoki módszereit vette volna célba. Néhány éve ő tett megjegyzést a főszolgabíró Levente-lőtérrel kapcsolatos erőszakoskodására, s ő is Cicerót idézte akkor.
Óvatosan pislogott Endrére, vajon a főszolgabíró érti-e?
No, ha értette is, nyilván értette, hiszen legalább olyan jól tudott latinul, mint a házigazda, és ő, nem látszott, hogy észrevenné. Nagyot nevetett, magasra emelte a poharát.
-Igyunk arra Jenőkém, hogy nálunk, a mi szép hazánkban soha ne jussanak hatalomhoz efféle tirannusok!

Valamivel később, amikor már szétoszlott az asztaltársaság, és kisebb beszélgető csoportok alakultak ki, karon fogta Dósa Jenőt a lugas oldalánál.
-Válthatnánk néhány komoly szót bátyámuram?
-Természetesen! Állok rendelkezésedre öcsém!
-Gömbös Gyulával találkoztam minap a Kaszinóban.
Főjegyzőúr hallgatott. Ez rosszul kezdődik, gondolta. Sosem kedvelte Gömböst.
Ha így gondolta, így is volt, a folytatás se lett sokkal jobb.
-Magánbeszélgetés volt. Gömbös aggódik a zsidók egyre fokozódó térnyerése miatt. Azt mondta, lassan kitehetjük a táblát a határokra: Zsidó-ország.
-Alaptalanul aggódik - mondta Dósa Jenő óvatosan. - Inkább amiatt kellene aggódnia...
Endre nem hagyta befejezni.
-Tudod mi van itt? -hunyorogva nézett Dósa Jenőre. -Tudod te, hogy Pest megyében szinte minden nagyvállalat, és pénzintézet zsidó kézen van, még a szőlőbirtokok és a borkereskedelem is? Ha valakinek, hát nekem tényleg van rálátásom ezekre a dolgokra a megyénél! Budapesten az arány 60 százalék, de Gyöngyösön például 100 százalék, és Hatvanban is majdnem ennyi. A szabadkőműves páholyokban kizárólag csak zsidók ülnek! Az egyetemeken....
-Mi a baj ezzel? - kérdezte Jenő úr. - Ők is magyar állampolgárok.
Az alispán figyelmen kívül hagyta a megjegyzést.
-Gömbös azt szeretné, hogy javasoljak egy megbízható jó magyar embert Hatvanba polgármesternek. Rád gondoltam.

Dósa Jenő csak illendőségből nem válaszolt azonnal. Ez a kérdés egyszer már, pár évvel ezelőtt felmerült. Úgy tett, mintha gondolkodna.
-Végtelenül megtisztelő kegyelmes uram - mondta szárazon - de nem vállalom. Nem érzem magam alkalmasnak egy ilyen komoly tisztség betöltésére.
Endre Lajos hevesen tiltakozott.
-Már hogyne lennél Jenő! Nagyon is alkalmas vagy! Nem egy éve ismerlek, hivatali felettesed vagyok, de mindenek előtt a barátod, bízd rám, én meg tudom ítéli.
-Lehet. De van még valami.
-Igen?
-Ide köt minden. Nem szívesen hagyom itt Zsámbokot, a falusiakat!
-Gondold át -noszogatta Endre. - Nagy lehetőség! Polgármester leszel!
-Ne haragudj: nem!
Endre bosszúsan hallgatott, majd azt mondta:
-Nem választás kérdése ember. Érezd kutyakötelességednek!
-Nem kényszeríthetsz. Hacsak két ökörrel nem vonszoltatsz oda...
Kínos csend támadt.
-Ez az utolsó szavad?
-Ez!

Az alispán felállt, kihúzta magát.
-Jól van, majd meglátjuk! - mondta hidegen.
Sarkon fordult, megkereste darutollas süvegét. Kezet csókolt Teréz asszonynak, és Margit néninek, Bíró Lajos feleségének.
-Mennem kell, köszönöm a vendéglátást Nénémasszony!

Úgy hagyta ott a nobilis úri társaságot, hogy hátra se nézett.

Néhány nap múlva Dósa Jenő hivatalos pecséttel ellátott levelet kapott Gödöllőről, a Városházáról.
A levélben Endre Lajos értesítette, hogy szolgálati okok miatt felmenti Zsámbokon betöltött állásából, s áthelyezi Csömörre.